Vasárnap délután volt, sokadmagammal én is rátapadtam a Eurosport adására. Valter Attila még a Maglia Rosában falta a kilométereket valahol félúton Castel di Sangro és az 1655 méter magasan fekvő cél, a Campo Felice-i síközpont között. Bodnár Gergő és Lantos András a magyar televíziózásban kissé szokatlan módon közvetítette a kerékpársport második legfontosabb háromhetes körversenyét; a káprázatos szakértelemmel párosuló közvetlen, szórakoztató hangnem magával ragadta a nézőt.

Persze ehhez Attila bravúros szereplése is kellett, ha valahol a százhuszadik és a százharmincadik hely között tekert volna, talán be sem kapcsolom a készüléket.

És ekkor megütötte valami a fülemet.

Van ez a hely a Múzeum körúton, Viniklinek hívják, és több nézőnk is betelefonált nekünk a stúdióba, hogy hogy aki bemondja a Hajrá, Attila jelszót a pultnál, amíg Valteren a rózsaszín trikó feszül, az illető fél áron kap a remek Wunderlich rozéból!

Tekerjük előre a gyorspörgetővel az idő videószalagját hétfő délutánra. A helyszín a Vinikli, Attila időközben az összetettben az ötödik helyre csúszott, de Nagy Bence tulajdonost mindez a legkevésbé sem zavarja.

„Nálunk még mindig Attila viseli a rózsaszín trikót, ha már egyszer meghirdettük az akciót, nem állunk le vele a Giro végéig, továbbra is 300 forint egy deci rozé – mosolyodik el a felkötött karú fiatalember. – Amúgy én nem vagyok szakmabeli, még szakértő sem, de amatőr kerékpárosként mindennap biciklivel járok be otthonról a Viniklibe. Igazi városi kerékpáros vagyok, az volt a koncepció, hogy ha már valami extrát adunk a helynek, akkor legyen az, hogy a városban jó kerékpározni, hogy ez egy értelmes életforma.”

Bence távol áll a versenyzéstől, ő csak hobbiszinten teker, és azt vallja, városban a kerékpár a legjobb közlekedési forma. Tehát bringával jár be a Viniklibe, már amikor nincs eltörve a bal keze. A törést egyébként ironikus módon kerékpározás közben szedte össze. Váratlanul az orra előtt kinyitották a kerékpárútra egy gépkocsi ajtaját, és ő már nem tudta elkerülni az ütközést.

De kanyarodjunk rá a lényegre, a rozés akció keletkezéstörténetéről kérdezem a tulajdonost.

„Ja, persze, a Giróval függ össze a dolog, természetesen. Törzsvendégeink a BME Cycling tagjai, ez egy egyetemistákból – már nem csak műszakisokból – álló bringás klub, egy barátom szervezi őket. Figyelemmel kísérik úgy a Tour de Hongrie, mint a Giro állását, nálunk nézik a versenyt, egyiket az Eurosporton, másikat az M4Sporton, látja, van itt egy pár tévékészülék – mutat körbe a tulajdonos. – Szóval adta magát az ötlet, hogy adjunk valami üzleti kedvezményt, így, hogy fél áron adjuk a rozét, már alig van rajta hasznunk. És ez minőségi bor!

Egyébként nem csak fanatikus kerékpárosok járnak a Viniklibe, sokan betérnek ide – aki ide bejön, leteheti a kerékpárját –, és közben elfogyasztanak ezt-azt. Persze az elsődleges cél, hogy otthon érezzék magukat a biciklisek. Tulajdonképpen adtak egy témát a helynek Bencéék.

„Ha valaki esetleg többet iszik a kelleténél, simán itt hagyhatja a bringáját, csak adunk egy bilétát cserébe, még le sem kell láncolni, innen még nem tűnt el semmi – folytatja Bence. – Elsősorban a törzsvendégeink cselekednek így. Itt minden bizalmi alapon történik.”

A helyet három éve nyitották Bencéék, és valójában a Covid-zárlat idején is nyitva volt, természetesen csak kiszállítással működtek ezekben a hónapokban.

Nyílik az ajtó, éppen érkezik egy kisebb szállítmány a villányi Jammertal-dűlőről, az illető lerakja a rekeszeket, majd távozik.

„Sok partnerünk van, ami pedig a forgalmunkat illeti, a nyár nálunk holtidő, ilyenkor elmennek nyaralni az emberek, ősszel, télen, tavasszal viszont pörgünk. Nyáron jobbára külföldiek alkotják a fogyasztói közönséget, az év egyéb időszakaiban a magyar vendégek dominálnak. Persze örülünk a külföldieknek is, ha – mondjuk – bejön egy francia házaspár, megiszik egy üveg bort, elfogyaszt néhány szendvicset, jó érzés, ha még ők is elismerően nyilatkoznak a magyar borainkról.”

Bencének szívügye a kerékpározás, nagyon bízik benne, hogy a városi biciklis kultúra fejlődik, terjedni fog Budapesten, és ez az ő forgalmukra is jótékony hatással lesz.

„Ha mindenki autóba száll, mint most, amikor esik az eső, akkor megfullad a város, amihez az ingyenes parkolás lehetősége is nagyban hozzájárul – komorodik el a tulajdonos tekintete. – Nem véletlenül találták ki a fizetős parkolást. Itt, a Múzeum körút környékén szinte lehetetlen leparkolni a gépkocsit, a parkolóházakban viszont általában bőven van hely. Tényleg fuldoklik a város. Ha rajtam múlna, én fizetőssé tenném a behajtást a város belső területeire, ahogy azt már több nyugati nagyvárosban megvalósították.”

De hát nem a parkolási mizériát elemezni jöttünk a Viniklibe, Valter Attila káprázatos szereplése adta az apropót.

„Atit nem ismerem személyesen, de már a tavalyi Girón felfigyeltem rá, amikor az első harmincban végzett – vált témát Bence. – Meglepett, persze, hogy meglepett az, hogy átvette a vezetést az összetettben, bár a tavalyi jó szereplése után számítottam rá, hogy előbbre lép. De a rózsaszín trikót engem is meglepett, ahogy, gondolom, a többi szurkolóját is. Persze azt tudtuk, hogy ez csak egy átmeneti állapot, hiszen az olyan terminátorok, mint Bernal vagy Evenepoel nyilván előrébb lesznek majd a végelszámolásnál. De akkor is csodálatos, hogy néhány napig egy magyar srácról beszélt a világ kerékpáros társadalma.”

Szakmázunk még egy darabig, hogy sajnos Valter fiatal csapata, a Groupama–FDJ nem elég rutinos, nem elég erős ahhoz, hogy tartani tudja a lépést a nagymenőkkel. De hát az egész mezőny fiatalodik, most zajlik a nemzedékváltás, Remco Evenepoel 21, Egan Bernal 24, és utóbbi már 22 évesen megnyerte a Tour de France-ot. Aztán visszakanyarodunk a városi kerékpározás veszélyeihez.

„Budapesten sajnos sok helyen még mindig nem elég biztonságos kerékpározni, elég ránézni az én törött, felkötött karomra – jegyzi meg vendéglátónk. – Ráadásul több mint 10 éve bringázok, és azóta az általános közlekedési morál sajnos tapasztalatom szerint nemhogy javult volna, hanem romlott. Sokszor az alapvető KRESZ-ismeretekkel is gondja van az embereknek, függetlenül attól, mivel közlekednek. Napi szinten például még mindig felelősségre vonnak autókból, hogy miért nem a járdán tekerek az úttest helyett. Én meg néha ugyanezt a kérdést szoktam feltenni fordítva a bringásoknak. Örvendetes, hogy a pandémia pozitív hatásaként nálunk is tovább emelkedik a kerékpározók száma, nekem is több olyan barátom és kollégám van, akik az elmúlt évben merészkedtek fel először Budapesten egy bringa nyergébe. A lelkesedésen túl azonban szükség lenne a még mindig nagyon hézagos kerékpáros infrastruktúra fejlesztésére, a közlekedők részéről meg sokkal több türelemre és figyelemre a másik iránt. Pedig nem lenne elérhetetlen, hogy Budapesten is közelítsen a kerékpározók aránya az amszterdamihoz. Ezen a felvetésen legtöbben még mindig hangosan nevetnek, pedig a harmincas években közel ugyanakkora arányban kerékpároztak még a két városban, majd Hollandiában az autós lobbi miatt, nálunk pedig a közösségi közlekedés érdekeire hivatkozva számolták fel a kerékpáros úthálózatot. Tartott is a Vinikliben erről egy remek előadást Zsigmond Gábor, a Közlekedési Múzeum igazgatóhelyettese, pont ott ült, ahol most ön. Hollandiában viszont jóval hamarabb be kellett látniuk, hogy egész egyszerűen lehetetlen kielégíteni kizárólag gépjárművel a közlekedési igényeket, nálunk csak mostanában kezdik ezt egyre többen elfogadni. Kár volt nekünk is belemenni ebbe a zsákutcába, de most már jobb lenne minél előbb visszafordulnunk belőle.”

Bencéék kerékpáros városnéző túrákat is szerveznek Budapesten, minden kezdeményezésük a bicikli körül forog. No meg a borturizmust kombinálják a kerékpározással.

„A kenyeret, a sajtot, a kolbászt, minden élelmiszert a közeli pékségekből, a Nagycsarnokból, egyéb piacokról szerezzük be, megvannak a bejáratott kofáink, őstermelőink, és gyalogosan vagy kerékpáron hozzuk el az árut ide az üzletünkbe – ismertet meg üzlet- és beszerzési politikájukkal Bence. – Gépjárművet alig használunk, melegkonyhánk most még nincs, de melegszendvicset, főtt debrecenit árulunk. Kolbász, sajttál, sonkatál, ilyeneket fogyaszthat nálunk a vendég. No meg borkorcsolyákat. A borokat pedig az ország számos régiójából hozzuk. Itt vannak a Budapest környéki borok – mutat a falra. –, Pilis, Kesztölc, Szigetcsép, Etyek… Mátravidéki, villányi, tokaji, szekszárdi boraink is vannak. Sőt, nem fogja elhinni, magyar whiskyt is árulunk, a Gemenc Whisky prémium minőségű kézműves ital.”

Aztán mintha hájjal kenegetnének, Bence arról kezd beszélni, hogy olvasta a riportunkat, amit a szekszárdi csokimanufaktúráról írtunk; különösen az ragadta meg, hogy megváltozott munkaképességű embereket foglalkoztat a csokigyár. És ha már a hájkenegetésnél tartunk, szóba kerül Haraszthy Ágoston gróf is, a borkultúra kaliforniai elterjesztője, akiről pár éve volt alkalmam könyvet írni.

Minél tovább beszélgetünk, annál nyilvánvalóbb, hogy egy húron pendülünk környezettudatos házigazdánkkal. Itt, a Vinikliben minden magyar: a borok, a sörök, a sajt, a kolbász, a debreceni, és mindent bringával vagy gyalog, kosárban hoznak ide.

Közben pedig Valter Attilának is drukkolhatunk, hiszen ha ő nincs, ki tudja, mikor látogatjuk meg a Viniklit…

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)