A pálya hossza 6706 méter – azért pont ennyi, mert ennek a huszonnégyszerese tesz ki 100 mérföldet, azaz 160,9 kilpmétert –, ugyanúgy végkimerülésig, pontosan az utolsó emberig megy a verseny, mint az ősénél, a Big Dog’s Backyard Ultránál, Tennessee-ben, egy bizonyos Gary Cantrell nevű fanatikus őrült által kitalált, embert próbáló, helyesebben embertelen viadalon. 

Persze a helyszín nem ugyanaz, Baranyai Máté tihanyi ultrafutóversenye, a Riska One Way Ticket Run a „mi kutyánk kölyke”, szemben a Big Doggal. A magyar viadalon a Belső-tavat kerülik meg az indulók egyszer, kétszer, háromszor… egészen végkimerülésig. A szabályok világosak: minden egész órában van az indulás, és egy óra alatt 6706 métert kell teljesíteni a versenyzőknek. Ez önmagában nem egy nagy was ist das, alig kilencperces kilométereknek felel meg, no de a negyvenedik etapnál már egy kicsit nehezebben emeli a lábát az ember...

Úgy osztod be az idődet az órán belül, ahogy akarod: ha sietsz, akkor fél óra pihenőd is marad a következő rajtig, ha fontolva haladsz, akkor kevesebb időd marad a pihenőre, esetleg a szunyókálásra. 

Az idei, harmadik erőpróba rajtja péntek délután öt órakor volt, még pokoli hőségben, aztán szombatra bezúdult a hidegfront a viharos erejű széllel, amiből vasárnapra is megmaradt a szél, miközben azért már szépen sütött a nap.

Kéttagú riportercsapatunk vasárnap délben indult el Budafokról, és negyed kettőkor már le is raktuk a kocsinkat a Kotyogós Kávéterasz parkolójában, tíz méterre a versenyközponttól és harminc méterre a Belső-tó partjától.

Száz férfi és 36 nő indult, de most már csak ketten bírják a gyűrődést, Csécsei Zoli és Geszti Peti, a többiek kidőltek, de ők szerintem még az éjjel is állni fogják a sarat – fogad Baranyai Máté fő szervező és ötletgazda. – A női győztes már megvan, Fűrész Edit a 27. kör után fejezte be.

A csinos, szeplős hölgy bírta volna még tovább, de nemcsak hogy nem lett volna értelme, de nem is engedik meg a szabályok a folytatást.

Az úgy volt, hogy a másik lány, Kelemen Anett, akivel még állva maradtunk, a 26. körben már nem ért be szintidőn belül, és ezzel én automatikusan győztem – idézi fel Edit, a profi szoftverfejlesztő a szombat este kilenc tájban történteket. – Ilyenkor az van, hogy még egy kört rá kell tenni, ez volt nekem a huszonhetedik, és azzal vége. Ha úgy érezném, hogy a fiúkkal is fel tudom venni a versenyt, akkor az megmarad az érzés szintjén, mert itt nem együtt számolják a lányokat és a fiúkat, hanem külön-külön.  Nem könnyű egyébként a pálya, körbefutjuk a Belső-tavat, egy körön 110 méter a szintkülönbség, az 27 körön már három kilométer!

Edit különben most indult másodszor a harmadízben megrendezett One Way Ticketen, és megvédte tavalyi elsőségét. De minden vágya az, hogy egyszer eljuthasson a Tennessee-ben rendezett eredeti Big Dog Race-re.

Miközben az élet nagy dolgairól beszélgetünk, a két állva maradt gladiátor, Csécsei Zoltán – aki tavaly is győzött, hasonlóan Edithez – és Geszti Péter már a negyvenötödik, majd a negyvenhatodik körét abszolválja. Peti inkább cselgáncsozónak vagy birkózónak tűnik, semmint ultrafutónak, komoly izomkötegek díszítik a vállát és a karjait.

Ugyan, ez semmi, láttál volna tavaly – legyint, miután leült pihenni. – Ledobtam magamról hat kiló izmot, mert túl sok súlyt kellett cipelnem.

Egyébként teljesen eltérő stratégiát választott a két futó: Csécsei siet, 38 perc alatt teljesíti a 6706 métert, utána 22 perce marad a pihenésre, étkezésre és a… khm… mosdó használatára. Néha még szundít is egyet a röpke huszonkét percben, de erre ritkán kerül sor. Geszti a fontolva haladók táborát gyarapítja, ő az utolsó száz métert már sétálva teszi meg, mintegy rákészülve a pihenőre, neki átlagban ötven percet vesz igénybe a csaknem hét kilométer leküzdése, cserébe viszont csak tíz perce marad a kajára, piára és a regenerációra. Meg a rohanásra, ugyanis a negyvenhatodik kör után olyan sebességgel közelíti meg az illemhelyet, hogy az még Usain Boltnak is becsületére válna. Majd amikor megkönnyebbülten, arcán üdvözült mosollyal visszatér a nyugágyához, hangos, semmivel sem összetéveszthető szisszenésre leszek figyelmes. Egy doboz Borsodi Bivaly nyílik sisteregve Peti kezében.

Jó sok energiát tartalmaz, és erre szükségem is van,

magyarázza cseppet sem szabadkozva, majd lassan összeszedi magát, mert itt a következő kör rajtja. És pontban órakor ott kell lennie a startvonalál, különben úgy veszik, hogy feladta a versenyt. 

Ezalatt Csécsei Zoli tömi magába a sajtos-tejfölös spagettit, majd bekuckózik a sátrába. Őt valóságos udvartartás veszi körül – ellentétben Gesztivel, akit csak a barátnője etet, itat, simogat –, legalább nyolcan masszírozzák a lábát, hozzák neki a spagettit, az innivalót, takargatják hálózsákkal a lábát.

Amikor célba érkezem, mindig melegem van, aztán viszont elkezdek fázni,

mondja, majd tovább eszi a tésztát. 

Lassan este hat órára jár, nem lesz itt már eredményhirdetés világosban, fotós kolléganőm is már minden lehetséges szögből megörökítette Csécseiéket. Amúgy a környezet meseszerű, odaát, a Belső-tó túlsó oldalán látszik a levendulás, a virágzásra még pár napot várni kell, odafent jobb kéz felől az apátság tornyai bólogatnak, a Kotyogós kertjében legalább tucatnyi kutyus bóklászik, a három hónapos vörösesbarna bordercollie-kölyköt legszívesebben hazavinném a blue merle Milky Way kutyám mellé, persze a gazdája nem adja, meg is értem.

Aztán amikor Zoliék nekivágnak a negyvennyolcadik körnek, begyújtjuk a motort, és fájó szívvel búcsút veszünk az idilli tájtól és a fáradhatatlan versenyzőktől.

Amikor felébresztették, semmire sem emlékezett...

A 3. Riska One Way Ticket Run végeredménye:

1. Csécsei Zoltán (52 kör, 348,712 km) MFSE
2. Geszti Péter (51 kör, 342,006 km) MFSE
3. Drexler Gábor (37 kör 248,122 km) MFSE