A magyar tornasport két legendája, Magyar Zoltán és Vigh László példája lebeghet Milák Kristóf és Selmeci Attila szeme előtt. Több mint negyven éve folyton marakodott tornász és edzője, most az úszó fenomén gyotri mesterét, de tudnia kell: nélküle valószínűleg nem tartana ott, ahol tart.
A kétszeres olimpiai bajnok, három-három világ-és Európa-bajnokságról is a lólengés aranyérmeseként hazatérő Magyar Zoltán sportpályafutása alatt folyamatosan harcban állt Vigh Lászlóval, a mesterével. Marakodtak, gyűlölködő pillantásokat vetettek egymásra, csak ölre nem mentek. Magyar, már érett versenyzőként, tisztában volt azzal, hogy amit a mestere diktál neki, és amikből makacs emberként Vigh a világért sem engedett volna, azok valójában jól megalapozott szakmai követelmények, úgy is lehet mondani, hogy a sikerekhez vezető út kihagyhatatlan építőkockái. Olykor rá se tudtak nézni egymásra, a kettőjük közötti kommunikáció nem egyszer leszűkült néhány foghegyről odavetett mondatra.
Annyira gyűlöltem a kőkemény szigoráért és a ridegen követelő tekintetéért, hogy a legszívesebben átharaptam volna a torkát, és elküldtem volna a bánatba. Akkor se békültünk meg, amikor Montrealban először lettem olimpiai bajnok. A mesterem még magasabbra emelte a mércét előttem, az addiginál is több munkára igyekezett rávenni, mintha folyamatosan azt tesztelte volna, hogy hol lehet a tűréshatár, mit lehet még kipréselni belőlem. Szemtől szembe soha nem merészeltem a lehető legdurvább szavakkal sértegetni, de ha csak félig is elfordult, már elkezdtem káromkodni, és elmondani mindennek. Tizenhét évig bírtuk ki egymás mellett, vagy inkább egymásra utalva. Ma már a napnál is világosabb a számomra, hogy senki más nem tudott volna kétszeres olimpiai bajnokot nevelni belőlem. Ha egyszer teljesen kiborulva rávágom az ajtót Vigh Lászlóra, jelentkező ugyan akadt volna utódnak, de olyan szakember, aki úgy ért a tornához, mint ő, biztos, hogy nem – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak a Nemzet Sportolóinak szűk elitjébe tartozó Magyar Zoltán.
A kétszeres olimpiai bajnok tornászlegenda, aki az örök újító Vigh Lászlónak köszönhetően az extraklasszis lólengés gyakorlatával legkevesebb egy évtizeddel megelőzte a vetélytársait, óvakodik attól, hogy beleszóljon az újdonsült olimpiai bajnok Milák Kristóf és a sikerkovács Selmeci Attila dolgába. Csupán a saját pályafutását felelevenítve igyekszik segítséget és tanácsot adni.
A gyűlölködés korszaka abban pillanatban véget ért, amikor befejeztem a pályafutásomat, és tisztes távolba kerültem Vigh Lászlótól. Mind a ketten csak ekkor döbbentünk rá, hogy egymás nélkül aligha juthattunk volna fel a magasabbnál magasabb csúcsokra. Én bevallottam magamnak, hogy egy edzőgéniusz ötleteinek, következetességének és a türelmének köszönhetek mindent, ő pedig utólag elismerte, hogy én voltam csupa nagybetűvel az a tanítványa, aki sikerre született. Annak az embernek, akit lázadó sportolóként a vízbe fojtottam volna, most megcsókolnám a kezét. Sokszor találkozunk, szeretettel nézünk egymásra, már ahhoz is van türelmem, hogy az elképesztően hosszú történeteit végig hallgassam.”
Magyar Zoltán az események külső szemlélőjeként, de a sport bennfenteseként úgy gondolja, hogy Milák Kristófnak nem válna a javára egy edzőváltás, mert egyáltalán nem biztos, hogy jobbat tudna találni.
Az ellentétek okát keresve, a tapasztalt sportvezető, aki immár tíz esztendeje a Magyar Torna Szövetség elnöke, azt gyanítja, hogy a jelentős korkülönbség is közre játszhat abban, hogy a 21 éves Milák és a nála 42 esztendővel idősebb Selmeci nem ugyanazt a nyelvet beszéli.
Mind a ketten sikerre éhesek, az úszófenomén ugyanakkor nehezen nyugszik bele abba, hogy a mestere nem száz-, hanem inkább 110 százalékos erőbedobást vár el tőle, ami szerinte a világszínvonal mércéje. Milák viszont ezzel pontosan úgy van, ahogy egykor ő, aki másfél évtizeden át nem segítőtársat, hanem egy hajcsárt látott az edzőjében.
(Borítókép: Az ezüstérmes Milák Kristóf a 100 méteres pillangóúszás eredményhirdetése után a tokiói nyári olimpián 2021. július 31-én. Fotó: Kovács Tamás / MTI)