A Garden Hotelnél alkalmasabb randihelyet keresve sem találhattunk volna Nagy Viktorral, az egy évszázadot átívelő, nagy magyar pólókapus-vonulat – Barta István, Jeney „Pierre”, Boros „Api”, Ambrus „Copák”, Molnár Endre, Cservenyák Tibor, Steinmetz János, Kósz Zoltán, Kuna Péter, Nemes Gábor, Szécsi Zoltán, Gergely István – augusztus nyolcadikán visszavonult legfiatalabb legendájával. A szolnoki Tiszaliget szívében, kőhajításnyira az uszodától és a kosárlabdacsarnoktól ez a város sportéletének emblematikus vendéglátóhelye, mondhatni, epicentruma. Nem is csoda, hogy miközben beszélgetünk, percenként áll meg valaki az asztalunknál lapogatni Viktor hátát vagy egy pillantást vetni az asztalra kitett súlyos – és kimondottan gyönyörű – olimpiai bronzéremre. Az egyik gratuláló, egy csinos hölgy megkérdi Viktort, hová megy nyaralni a családdal, kiderül, néhány napra elugranak Barcelonába. 

Hoppá! A 2013-as világbajnoki cím városa! Talán még a Bernat Picornell Uszodába is ellátogatnak? – csapok le a beszélgetés fülembe is eljutó foszlányára.

Igen, minden bizonnyal. Pályafutásom egyik legkedvesebb emléke a nyolc évvel ezelőtti világbajnoki arany, és természetesen az egyik kedvenc városom Barcelona. Mostanában sokan kérik, hogy rangsoroljam a sikereimet, ami persze meglehetősen közhelyes kérés, és nem is igazán lehet különbséget tenni, mert ahogy az ember változik, más-más életszakaszban éri el a különböző eredményeket. Barcelona azért szép, mert úgy istenigazából ott indult meg a... hogyan is fogalmazzak, a felnőtté válásom. Fura ezt mondanom, mert akkor már 29 éves voltam, de kapusként akkor váltam igazán felnőtté. Nekem mindig az volt az egyik legfőbb célom, hogy a magyar válogatott első számú kapusa legyek. És istenigazából ott, Barcelonában indultam el ezen az úton Benedek Tibornak köszönhetően. Maximális bizalmat szavazott nekem, ami korábban annyira nem volt meg. Vélhetően ezért jöttek ki belőlem azok a gesztusok, amelyek korábban is megvoltak – ezek a beszólások, mutogatások. 

Ezek tudatosak?

Abszolút spontánok, nem tudatosak. Aki ismer engem, és edzett már velem, az tudja, hogy ezek az én mindennapjaimnak a részei. De Barcelonában kirobbant belőlem, mint amikor a versenylovat visszafogják, majd aztán kiengedik az indítóbokszból. Ott egy ország előtt jött ki belőlem, és ezért innentől én lettem a beszólós, mutogatós, „ma nem” kapus. 

De már 2012-ben is ott volt az olimpián, csak Kemény Dénesnél nem ön volt az első számú kapus, ugye?

Sőt már a 2007-es melbourne-i világbajnokságon is játszottam, összesen hét vb-n védtem a kaput, már amikor védtem, mert csak 2013-ban Barcelonában kaptam meg a bizalmat ahhoz, hogy én legyek az első számú kapus. Dénesnél (Kemény Dénes – a szerk.) nem igazán kaptam ezt meg. Tibortól százszázalékos bizalmat kaptam, hogy én vagyok, és utánam van a csapat. A kapusposzt nagyon érdekes pozíció, egyéni sportoló vagyok egy csapatjátékban. Nekem nagyon fontos a csapat, hogy több emberrel tudjak együtt játszani, egymásra vagyunk utalva, ugyanakkor a kapus a pozíciójából adódóan teljesen más szellemiséggel és lélektannal bíró személy. 

Persze a blokkok miatt ki is van szolgáltatva a társaknak.

Így van, és ezt meg is szoktam hálálni. Mert amikor azt mondják, hogy megnyertem a meccset a jó védéseimmel, akkor mindig hozzáteszem, hogy a védelem nélkül ez nem lett volna lehetséges. De ez érvényes a futballra és a kézilabdára is. Lehet ziccereket védeni, de ezek csak akkor történhetnek meg, ha a védelem úgy szűri meg a lövéseket, hogy a kapus önbizalma a kellő szintre hágjon. 

A pekingi olimpiáról miért maradt le? Hiszen 24 évesen bőven belefért volna, pláne, hogy a 2007-es melbourne-i vb-n már védett is. Nem volt esélye?

Olyannyira volt, hogy benne is voltam a keretben, de a végén kiestem. 

Neheztelt ezért Keményre? Nagyon fájt?

Ez két különböző dolog. Ott mintha a lelkem egy része meghalt volna. Egy sportoló, aki az életét felteszi a sportra, és akinek csak az olimpia és ott is az aranyérem számít, mert Magyarországon szerencsére így szocializálódik a vízilabdázó. Nos, ez a sportoló ott áll a nagy álom kapujában, hogy kijuthat az olimpiára. Egy olyan csapattal, amely tényleg esélyes az aranyra. És az utolsó pillanatban, a keretszűkítéskor Dénes úgy érezte, hogy nem engem kell kivinnie Pekingbe. Őszinte leszek: nagyon rossz érzés volt, hatalmas üresség nehezedett rám, annyira megviselt, hogy sportpszichológus segítségét is kérnem kellett, hogy ki tudjak mászni ebből a gödörből. Nem szégyellem, sok sportoló került már ilyen helyzetbe, és nem mindenki tud ezzel megbirkózni. Ez az egyik kérdésre a válaszom. És hogy neheztelek-e Dénesre? Abszolút nem. Aranyéremmel jöttek haza, és a győzelmet nem kell megmagyarázni. Nem emiatt volt rossz érzésem Dénessel szemben, inkább azért, mert utána sem kaptam meg tőle azt a bizalmat, amit megígért. De el kell ismernem, hogy az a hat év, amit a keze alatt többé-kevésbé mellőzve töltöttem, lélekben megerősített, és annak köszönhetően is váltam azzá, ami vagyok. Megértettem, hogy dolgozni kell, még többet kell dolgozni. És lelkileg és testileg is erősebb lettem. Szerencsés alkat vagyok, minden rosszban megtalálom azt az egyszázaléknyi jót. A gyerekeimet is erre nevelem, hogy ne a rosszat erősítsék, ha valami nem sikerül, mert akkor még mélyebbre süllyed az ember a mocsárban. Inkább keressék és találják meg a jót, ha csak mákszemnyi is. 

Szóval 2013-ban minden a helyére zökkent.

Igen, jöhetett az igazi, néha megőrülős Viktor, de érdekes módon a barcelonai világbajnokság után kaptam negatív kritikákat is. Hogy sportszerűtlen az, amit csináltam. És ez rosszulesett. Mert én mindig úgy ugrom a vízbe, hogy meg kell nyerni a meccset a gyerekeimért, a feleségemért és Magyarországért. Én ezt minden vízbe ugrás előtt elmondom. Én olyankor mindenkiért harcolok, és ez visz előre. És engem kicsit szíven ütött, hogy magyar emberek elkezdenek szidni azért, mert én mindent megtettem a hazáért. Most egyébként Tokió után nagyon aranyos kommenteket, nem is kommenteket, hanem egész leveleket kaptam, és ez nagyon jólesett. Többször előfordult a pályafutásomban, hogy felnőtt emberek nem mertek odajönni hozzám, merthogy annyira agresszív vagyok a vízben. És azt hitték, hogy civilben is ilyen vagyok. Pedig dehogy. A parton egy teljesen más Viktor van, mint a medencében. Odakint könnyen meg tudok hatódni. A vízben nem is nagyon tudok magamról. Sokszor nem is tudom visszaidézni magamban a meccs után, hogy mi történt a vízben. Meg kell néznem a meccs felvételét, mert semmire sem emlékszem. Összefolynak a képek. A nézőtér csak egy homályfolt – már amikor vannak nézők, mert Tokióban nem voltak –, de ez a jó, mert az összes energiám egy irányba fókuszálódik. Én csak feszített idegállapotban tudok jól védeni. Ilyenkor nem én irányítom a kezemet, hanem az magától mozdul. 

Nagyon örülök, hogy ott lehettem a BOK Csarnokban, amikor megérkeztek az olimpiáról, mert így legalább első kézből tudom, mekkora ovációban volt része, skandálták a nevét, jobban megtapsolták, mint az olimpiai bajnokokat.

Nagyon elérzékenyültem, mert óriási megtiszteltetés volt ennyi bajnok mellett a pódiumon állni. 

Vissza 2013-hoz! Ezek szerint Benedek Tiborhoz másfajta érzelmek fűzték, mint Kemény Déneshez.

Természetesen igen. Tibi nagyszerű ember, játékosként is, edzőként is játszottunk együtt. Rengeteget köszönhetek neki. Tőle kaptam meg először azt a bizalmat, amivel megmutathattam ország-világnak, mit tudok.

Melyik a szíve klubja? A Vasas? A Szolnok? Az ember szívébe csak egy klub fér bele istenigazából.

Inkább úgy fogalmaznék, minden klubnak sokat köszönhetek. A BVSC-nek, ahol elkezdtem, a Vasasnak, ahol befutottam, a Szegednek, ahol szintén nyertem trófeát, Magyar Kupát egy év alatt, és a Szolnoknak, ahol a világ akkori legerősebb csapatában játszhattam. 

A 2017-es Szolnok volt a legjobb csapat, amelyikben játszott?

Talán igen. Mindent megnyertünk, bajnokságokat, BL-t, Szuperkupát, de nagyon jó szívvel gondolok vissza a Vasasban, Földi László keze alatt eltöltött évekre, hiszen ott is nyertünk bajnokságokat. Mindenkit megleptünk az eredményességünkkel. 

Hát önök avatták 2017-ben a Duna Arénát a BL-győzelemmel!

Bizony... Életemben nem játszottam ennyi ember előtt, legalább 12 ezren voltak. Örök élmény marad.

Meglepte, hogy ezek a szerbek az öreg csapatukkal, amelyikben még Alekszics, Prlainovics, vagyis az ön régi szolnoki játékostársai is szerepeltek, megnyerte a tokiói olimpiát?

Nem lepett meg, inkább az lepett meg, hogy nem velünk játszották a döntőt. Úgy terveztem, magyar–szerb döntő lesz, és megnyerjük, de hát nem így lett.

Azt meg akartam kérdezni, hogy lehet egy olyan káprázatos meccs után, mint a horvátok elleni 15–11, úgy játszani és kikapni, ahogy a görögök ellen az elődöntőben?

A szerbeknél előbb a rutint emlegettük, az ő esetükben a rutin nyert, egy-két fiatallal megerősítve. Ahogy élesedett az olimpia, egyre jobban játszottak, itt az utolsó három meccsükre gondolok. Mi azért kaptunk ki a görögöktől, mert fejben nem voltunk elég élesek. A horvát meccs után, a görög meccs közben azt volt az érzésem, hogy elkönyveltük, kétszer úgysem tudnak megverni bennünket. Nem azt mondom, hogy lebecsültük őket, de nem tudtunk úgy robbanni ellenük, mint a horvátok vagy a spanyolok ellen. Szóval szerintem azért kaptunk ki az elődöntőben, mert a csapat egy része úgy gondolta, ez a meccs úgyis meglesz. Hát nem lett meg. A horvátok ellen úgy mentünk be a vízbe, hogy nincs B verzió, csak A van. Hogy nyerünk.

Benne volt a csapatban az aranyérem?

Úgy érzem, igen. Abszolút. Bátran kijelenthetem, előtte is kijelentettem. De mondhatok bármit, azt a vízben kell bebizonyítani. Én mindig az olimpiai aranyat kergettem, sose gondoltam volna, hogy a bronzéremnek így tudok örülni. Hiányérzet nélkül, boldog emberként vonultam vissza. Talán még szebb is a bronz, mint az ezüst lenne. Az ezüst egy elbukott döntő emléke, a bronz a győztes bronzmeccsé. A harmadik helyet, azt megnyerted. Nekem ez a csúcs. Szóval, ahogy megálmodtam, győztes meccsel ért véget a karrierem.

Akkor a csúcson vonult vissza?

Én úgy érzem, hogy nekem ez az év volt a csúcs. Már csak azért is, mert régóta terveztem a befejezést, és szerettem volna, ha emlékezetes lenne. A magyar bajnokságot és az Európa-kupát is megnyertük, mind a két döntőben olyan teljesítményt nyújtottam, amit elvártam magamtól – átlag felettit –, ötméteresekkel nyertünk, 3/3-as védéssel zártam, azaz mindhármat kivédtem. Sosem volt erre példa a karrierem során, de ilyet mástól sem láttam. Itt is egy álmom vált valóra. Továbbá a Covid után nagyon rossz állapotban voltam márciusig, és nem nagyon láttam, hogyan jön vissza a formám, de az akarat, a munka és az alázat csodákra képes. Az utolsó négy-öt hónapban olyan mentális és fizikális állapotban voltam, mint a 27, pólóval töltött évemben egyszer sem. Egyszerűen nem tudtam elfáradni sem fejben, sem testileg. Így nekem ez a bronz tényleg felér egy arannyal. 

Gyönyörű. Muszáj visszavonulnia? Hiszen még csak 37 éves...

Nézze, a kapusposzton nem lehet elbújni. Nem akartam, hogy az emberek egy megkopott Nagy Viktorra emlékezzenek, hanem arra, akit az előbbi válaszomban jellemeztem. Nem, ez így kerek. Egyszóval muszáj visszavonulni.  A mezőnyben még kamuzhat egy-két évet az ember, de a kapuban rögtön lelepleződik. Kiderül, ha megkopott a tudásod. Kapod a gólokat, lecserélnek. Én ezt nem akartam.

Mi lesz most?

A jövőmet már régóta építem a vízilabda mellett. Van két vállalkozásom. Az egyik sportszereket és sportfelszereléseket gyárt és forgalmaz, ALVIC a márkanév.

Miért nem tudok én erről?

Mert nem volt időm foglalkozni a promócióval, de most már lesz. A magyar vízilabda-válogatottnak is mi varrjuk a vizes felszereléseket. Az IMMUNETEC nevű cégem pedig a  fertőtlenítés területén érdekelt. Innovatív kézfertőtlenítő krémünk mellett van felület- és textilfertőtlenítő termékünk, de ezek mellett folyamatosan fejlesztünk. Most például antibakteriális mosogatószivaccsal rukkoltunk elő, erről is sokat tudnék beszélni. Akit érdekel, nézzen utánunk.

Ezek szerint van élet a póló után is.

Van, olyannyira, hogy 2013 óta Kiss Gergővel és Decker Ádámmal közösen van egy póló- és úszósulink is, a Modern Sport Akadémia. Ez Pesten működik, egy ideig a Dagályban voltunk, most pedig a Paskálban, Zuglóban.

Egy pesti srác hogyan tudta megszokni a szolnoki életet? Merthogy itt él Szolnokon.

Nem volt nehéz. Nagyon kedves város Szolnok, nagyon hamar nagyon sok barátra leltünk. Közel van Budapesthez, és ideális egy családos ember számára. Minden megtalálható biciklivel elérhető távolságban. A Holt-Tisza partján lakunk, van stégünk, ahol a kisfiammal szoktunk horgászni. Nálunk a víznek jelentős szerepe van, így – ha tehetjük – csakis víz mellett fogunk élni. Ezért jelen pillanatban el sem tudom képzelni magunkat Budapesten.

Pedig nem is pólósnak készült...

Lementem az uszodába, a kapus eltörte a lábát, engem beállítottak a kapuba, és ott ragadtam. Tizenhat évesen már az ob I-ben védtem. Huszonegy év élvonalbeli póló lett belőle, pedig nem is akartam... Mi lett volna, ha akarom?! 

(Borítókép: Nagy Viktor. Fotó: Kaszás Tamás / Index)