A tűző napsütés és a kánikula elviselésére az egyik legősibb módszer, hogy az ember vagy árnyékba húzódik, vagy vízpartot keres, ha szerencsés, akkor ezeket egyszerre is megtalálja. Amikor megérkezünk Dunavarsányba, belőlünk is előjönnek az ösztönök: meneküljünk el a nap elől, vagy ugorjunk be a Dunába. Utóbbi mondjuk nem tűnt könnyen kivitelezhetőnek, és nem csak azért, mert túlöltöztünk a csobbanáshoz. A folyó gyakorlatilag megtelt kajakosokkal és kenusokkal. Táborozó gyerekek és profi sportolók vegyülnek, van, aki épp végzett, és van olyan, aki pont akkor száll vízre. Pezseg az élet az olimpiai központban. Próbálom a tekintetemmel keresni Kiss Pétert és edzőjét, Pruzsina Istvánt, de lehetetlen küldetésnek tűnik. Szerencsére a szakember kiszúr minket a vízből, motorcsónakjával pedig azonnal felénk veszi az irányt.

Petyának még van egy ötszázas pályája, le tudjátok fotózni a motorosból!

– ajánlja fel István, amit nem lehet visszautasítani.

Kiss Péter nyolcéves volt, amikor lebénult egy ritka autoimmun betegség, a Guillain–Barré-szindróma miatt.

Nem tudtuk hová tenni a diagnózist, mivel addig semmi bajom nem volt. Előtte is mozgékony voltam, szerettem futni, csapatban fociztam, kisebb versenyekre is jártam. Úgyhogy igen, nagyon nehéz volt, amikor megtörtént”

– idézi fel a megrázó eseményeket a 18 éves sportoló.

A tekintetemmel követem a partról a motorost, aztán végre megpillantom Kisst is. Szemre is jó sebességgel lapátol a túlpart mellett, pedig nem is időre evez. Edzője elmondása szerint rendkívül intenzív időszakon van túl, kéthetente kellett versenyeken részt vennie, először világkupán, majd Európa-bajnokságon (amit megnyert), majd még egy hazai válogatón, úgyhogy most alapoznak.

Igen, válogatón. Hiába ő jelenleg a világ legjobb KL1-kategóriájú kajakosa, és hiába szerzett már kvótát azzal, hogy 2019-ben Szegeden megnyerte a világbajnokságot, az indulási jogot nem magának, hanem az országnak vívta ki, az előírások szerint pedig versennyel kellett eldönteni, ki lehet ott a japán fővárosban. Nem kis nyomás ez mentálisan, hiszen hatalmas blama lett volna, ha borul a papírforma, és nem ő nyer.

Izgultam, próbáltunk utánajárni az ellenfélnek, de az volt a cél, hogy ne ezen múljon, csak rajtam. Nagy volt a teher, mert égő lett volna, ha nem sikerül, és elég fáradtan is álltam oda, de összejött.

Nemcsak fizikailag, lelkileg is bivalyerős. Edzője is ezt emeli ki.

„Petya egy vicces srác, bírom a fejét. Néha ellustult, mindig vonzotta más sport, de nagyon tehetséges volt. Szépen evezett, gyorsan tanulta a mozgást, hamar felkeltette az érdeklődésemet. 2015–16 tájékán már úgy néztem rá, mint akiből versenyző lehet, próbáltam célzottabban foglalkozni vele, akkor mondtam neki, hogy menjünk ki a nyílt Dunára.

A nyílt víz neki is tetszett, onnantól már nem lustálkodott. A nagy Dunán sem zavarta, hogy a motorcsónak körözget körülötte, nem borult be. Küzd, hajt, és látja, hogy van esélye kiugrani abból a közegből, amiben volt. Imád versenyezni, amikor odaáll, akkor meg is csinálja.”

Az biztos, hogy az élet nem bánt vele kesztyűs kézzel. A betegség miatt rengeteg időt feküdt kórházban, távol a családjától. Édesanyja volt az, aki néha ott tudott lenni mellette. A pécsi klinikáról Zalaegerszegre küldték, ahol több hónapot töltött, majd onnan visszakerült Pécsre, aztán Budapest volt a következő állomás.

„Rendkívül nehéz volt az elején, hiszen teljesen megváltozott az életem, sok volt a rehabilitáció, és a családomtól is messze kerültem, méghozzá elég fiatalon. Ez két évig tartott, de utána sem lett könnyebb a helyzet, amikor Budapesten elkezdtem az iskolát, és kollégista lettem.
A családom persze mellettem állt, a kórházban is tartották bennem a lelket, édesanyám is ott tudott lenni velem, amikor még Zalaegerszegen feküdtem két hónapig.

Önálló lettem, nem kellett mindenben segíteni, főzni is megtanultam, összeszedtem magam. A sport is ott jött képbe, ötödikben elkezdtem úszni, ob-n is voltam, ahol mellúszásban aranyérmet nyertem, egy ideig a kajakkal egyszerre űztem a kettőt.”

Ebben az iskolában találkozott először Pruzsina Istvánnal. A szakember a pályája elején épeket edzett, aztán a 2000-es évek közepén kezdett el parasportolókkal foglalkozni, nem sokkal később pedig már állandó „vendég” volt a Mozgásjavítóban. Mire oda eljutott, számtalan oktatáson és képzésen vett részt, Angliába saját költségen utazott ki, hogy fejlessze magát. Péter későbbi iskolájában rengeteget konzultált a tanárokkal és az igazgatóval is, hospitált, majd elindíthatta saját kajak-kenus csoportját, ami a mai napig működik. 2011 és a szegedi világbajnokság volt a sorsfordító, ezután nőtt meg a létszám, valamint a Magyar Kajak-Kenu Szövetség is beállt az ügy mögé.

Péteren látta, hogy jó fizikumú srác, aki az úszástól megerősödött, a vízfogása is biztató volt, előkerült tehát a kajak, de először még csak medencében. Később jött a nyílt víz, a fiút pedig azonnal megfogta a természet közelsége, nem is volt nehéz a választás az uszoda és a folyó között, főleg azok után, hogy első világkupa-válogatóján harmadik lett.

Medencében próbáltunk először, mert kicsiként még az épeknek sem egyszerű a hajóban maradni, könnyen beborulnak, ezt meg kellett tanulni biztonságos vizeken. Körülbelül egy évig tartott, heti egy alkalommal, utána viszont már gyorsabban vettük a lépcsőfokokat, hiszen egy 25 méteres medencében 3-4 húzás után jött a forduló. Aztán ezt kinőttem, és elkezdtük itt Dunavarsányban, de átültem egy másik hajóba, amit szintén szokni kellett, eleinte csak a part mellett köröztem. Nyáron már naponta volt edzés, gyűjtöttem a kilométereket, nagyon megtetszett!

Ahogy elnéztem őt a vízen, a stabilitással az égvilágon semmi gondja. Első, de még második ránézésre sem mondanák meg sokan, hogy nem az olimpiára, hanem a paralimpiára készül. A kiszállásnál Pruzsina is közreműködik, átkarolja tanítványát, és besegíti a kerekesszékbe. Rögtön látszik, hogy ez nem egy szokványos edző-sportoló kapcsolat. De mitől is lenne az, hiszen egyikük élete sem mondható annak. A szakember munkája is eltér azokétól, akik épekkel foglalkoznak, és bár minden edző egyben pszichológus vagy pedagógus is egyben, a fogyatékkal élőkkel foglalkozók esetében ez hatványozottan igaz.

„Ketté kell venni a dolgokat életkor szerint. Itt van például Petya, aki gyerekként került bele a közegbe, megtanulta a követelményrendszert. És vannak a felnőttek, akik 25, 30, 40 évesen lejönnek, hogy ők 3 éven belül világbajnokok akarnak lenni. Aki ebben nőtt fel, az jóval könnyebben alkalmazkodik, mint aki felnőttként a nulláról akarja kezdeni. Olyan ez, mintha az épeknél egy hobbisportoló jelentkezne egy edzőnél, hogy ő jövőre olimpiai bajnok akar lenni.

Amellett, hogy ez mekkora fizikai munka, nagyon sok beszélgetést és szellemi erőfeszítést igényel, ami fárasztó tud lenni. És ezeket a versenyzőket mi segítjük be a hajóba, és onnan ki, mi pakoljuk el a hajókat, az épeknél az edző beül a motorosba, és ennyi. Szponzort sem egyszerű találni. Vidéken egy vb-3., de még egy vb-6. helyre is könnyebb, mint Budapesten, ami tele van olimpiai bajnokokkal, sokszoros világbajnokokkal. Mindenki más közegből jön, más csomaggal, más sorssal.

Családi háttérre kevesen támaszkodhatnak, hiszen örülnek, ha van hova menniük, magánszférájuk is alig van. Ilyenkor az edző szerepe is megváltozik.”

Arról már Péter mesél, hogy István az, aki edzésre viszi, majd onnan haza. Pomáz–Budapest–Dunavarsány oda-vissza, hetente hatszor, évszaktól függően. Kiss napirendje egyébként is megér egy misét, nyáron ugyanis gyakorlatilag megállás nélkül edz, ősztől tavaszig viszont kicsit kevesebbet, mivel iskolába jár, ráadásul még csak nem is magántanuló.

„Nyáron körülbelül 7-kor kelek, István Pomázról jön a kollégiumba, ahol felvesz, amit bele kell kalkulálni, úgyhogy 9-9:30 körül kezdünk. Reggelizni egyébként nem szoktam, inkább pihenek egy kicsit tovább. Már a reggeli edzés is kemény szokott lenni, főleg versenyek előtt, mostanában nagyjából 12 kilométert szoktam evezni iramban. Fárasztó és nem túl izgalmas, de kell a felkészüléshez. Versenyekhez közel már pályákat és résztávokat megyünk, technikázunk a mozgás összeszedéséhez. Aztán ebéd, ott már megjön az étvágy, majd délután is edzés, 60–90 perc kondizás súlyzóval, utána még egy vízi tréning, ami kicsit kevesebb, mint reggel, inkább 6 kilométer, meg résztávok. Közvetlenül a verseny előtt meg már csak pálya, kondi sincs, hogy szokjam a körülményeket. Ez heti hat nap, vasárnap regenerálódás. Úszás is van néha, bár az inkább télen.

Régen előtte is volt kondis edzés, de már nincs. 8 és 9 között megérkezem, aztán tanulás legalább délután 2-3-ig. István kisbusszal jön értem, onnan megyünk ki a Hajógyári-szigetre, ami bő fél óra. Télen kajakergométeren edzünk, elég monoton és kemény, bár legalább van zene. Sokat kondizunk akkor. A végén nyújtás, majd vissza a kollégiumba este 8-9 körül, aztán tanulás másnapra. Ez az időszak tényleg húzós tud lenni.”

De a befektetett munka már eddig is meghozta gyümölcsét. 2019-ben részt vett élete első Európa-bajnokságán, elmondása szerint abból a célból, hogy megszerezze a nemzetközi, KL1-es kategorizációt. Itt ugyanis három különböző sérültségi szintet határoznak meg, az egyes a legsúlyosabb. Emlékei szerint a döntőben körbenézett a startvonalon, és amikor meglátott mindkét oldalán egy-egy „hegyet”, akkor feltette magában a kérdést, hogy valójában mit is keres 16 évesen a felnőttek mezőnyében. 

Három hónappal később már a szegedi világbajnokságon szállt vízre, és ott is nyert.

A vb-n is izgultam egy kicsit, meg nem úgy álltam oda, hogy én azt behúzom, egy éremnek már nagyon örültem volna, de sikerült az arany. Nagyon kemény volt előtte a felkészülés, rendesen megküldtük itt Varsányban, aztán Szegeden is, hogy meglegyen a topforma.

Sikert sikerre halmozott a járvány előtti időszakban, de már a versenyzés utáni életre is gondol. Két elképzelése is van, az egyik szerint maradna a sport közelében, az edzői és a rekreációs pálya is vonzza. A másik pedig a tervezőgrafikusi szakma, szabadidejében (már amennyi van) sokat rajzol, és szívesen foglalkozna ezzel komolyabban is.

Az elmúlt másfél év neki sem volt könnyű, sok volt a bizonytalanság az olimpiával és a paralimpiával kapcsolatban, ő is elvesztette kicsit a motivációját, viszont a kondíciója nem romlott, végig edzésben tartotta magát addig, amíg szép lassan minden visszaállt a régi kerékvágásba. Azóta pedig csak az olimpia jár a fejében.

„Minden szempontból különleges lesz számomra. Azt nem is bánom, hogy ilyen lesz az első, mert a többi biztos jobban alakul. Annak is örülök, hogy edzőtársam, Juhász Tamás is kijutott, vele nagyon jó kapcsolatot ápolunk. Mindketten szeretjük a japán konyhát, biztos, hogy sok szusit fogunk enni, talán még kicsit vissza is kell majd fogni magunkat, ilyen téren is biztosan nagy élményt fog adni. Poznań volt a legtávolabbi helyszín, ahol eddig voltam, az időeltolódás miatt aggódom, egy kicsit hamarabb kimegyünk az akklimatizálódás miatt.”

Megkerülhetetlen a kérdés, hogy mi a cél Tokióban, de egyikük sem mondja ki azt, amit papírformának is nevezhetnénk Kiss rezüméje alapján. A mesternek megvan rá az oka.

A fejünkben megvan, de nem mondom ki. Babonás vagyok, viszont a válogatón fáradtan elért időeredmények alapján azt mondom, hogy a dobogó reális.

A leendő paralimpikon hasonlóan, de az arcán csibészes mosollyal válaszol:

„Én mindenképp érmet szeretnék, és az sem baj, ha a legfényesebben csillog. Örülnénk neki, és ezen vagyunk rajta maximálisan, nem állunk meg.”

(Borítókép: Kiss Péter Pál. Fotó: Kaszás Tamás / Index)