Az ember hajlamos arra, hogy könnyen megszokja a jót, utána pedig természetesnek veszi, sőt el is várja. A magyar labdarúgó-válogatott remek formában várhatta a nyári Európa-bajnokságot, Marco Rossi együttese a tavalyi évben csupán egyszer talált legyőzőre. A nemzeti csapat kijutott a kontinenstornára, a Nemzetek Ligájában pedig Oroszországot, Szerbiát és Törökországot megelőzve jutott fel a legjobbak közé.
Június 19-én a német kollégák az Allianz Aréna sajtótermében ugráltak Fiola Attila Franciaországnak lőtt gólja után – tették ezt kissé kárörvendve, illetve bízva abban, hogy a világbajnok botlásával simábban továbbjutnak majd. Aztán négy nappal később már csend honolt a sajtótribünön is, előbb Szalai Ádám, majd Schäfer András találata után. Elképesztő érzés volt akkor, abban a pillanatban a több száz német újságíróra tekinteni. Óriási büszkeséget és elégtételt éreztem, de még Leon Goretzka egyenlítő gólja után is, mert könnyek között haltunk hősi halált.
Az utóbbi öt-hat évben kétségkívül előrelépett a magyar válogatott, erről tanúskodik a közhangulat és az eredmények is. Labdarúgóink többnyire komoly bajnokságok meghatározó csapataiban játszanak, hazánkban pedig a Magyar Labdarúgó-szövetség igyekszik megfelelő, profi hátteret biztosítani.
A szurkolók és a csapat egymásra talált, az sem véletlen, hogy ma már néhány nap alatt elfogy az összes jegy egy mérkőzésre a több mint 60 ezer fő befogadására alkalmas Puskás Arénába.
A futball romantika. A szurkolók többsége a katarzis átélése miatt szereti ezt a sportot annyira – nézni és űzni egyaránt. Néha pedig bizony fáj, amikor csalódottság lesz úrrá az emberen.
Ugye emlékeznek még a Leicester Cityre?! A csapat a 2013–2014-es idényben jutott fel az angol élvonalba, majd egy 14. helyet követően bajnok lett Claudio Ranieri vezetésével. Szinte garantálható volt, hogy hosszú távon aligha lesz képes folyamatosan ennyire jól teljesíteni a gárda, mert a csodák ritkán tartanak örökké. Abban a Leicesterben ennyi volt: fel a csúcsra, majd vissza az alaptáborba. Ebbe kénytelen a szurkolói szív is beletörődni.
Ez az igazán nehéz a sportban. Oda lehet érni az elitbe, de ott ragadni, na, az az igazán embert próbáló feladat. Az olasz szakembert aztán következő szezon közben menesztették, Jamie Vardyék pedig a 12. helyen végeztek a Premier League-ben.
De a mi olaszunknak maradnia kell. Sőt, fel sem kéne vetődjön, hogy távoznia kéne. Az angolok elleni világbajnoki selejtezőn elszenvedett négygólos vereség, majd az albánok ellen mutatott gyenge játék sok szempontból intő jel. Főleg az Albánia elleni összecsapáson nem volt világos, hogy mi a csapat taktikai elképzelése, hogy miért hiányzott a tűz a játékosokból. A selejtezősorozat egyik legfontosabb mérkőzése volt ez, bizonyára a szakmai stáb is tisztában volt azzal, hogy az albán futballt már nem lehet félvállról venni.
Persze nem segített az sem, hogy Szalai Ádám, a csapatkapitány kidőlt, hogy Gulácsi Pétert a meccs szünetében le kellett cserélni, hogy Szoboszlai Dominik mindkét találkozón árnyéka volt önmagának.
El kell fogadnunk a helyzetünket, tisztában kell lennünk a képességeinkkel, mert csak így – őszintén és kritikusan – lehet még tovább fejlődni.
Badarság lenne gyászba borulni, bűnbakokat keresni, követelőzni. Ne tegyünk úgy, mintha topválogatott lenne a miénk. Ne tegyünk úgy, mintha világsztárjaink lennének. Ne tegyünk úgy, mintha verhetetlenek lennénk.
De tegyünk úgy, hogy kiállunk a csapat mellett, mert megérdemlik, hogy visszaadjuk, amit az utóbbi időben kaptunk. Bátorságot, reményt, bajtársiasságot és szeretetet.
Ebben a keretben jelenleg nagyjából ennyi van. Néha kicsit több, néha kicsit kevesebb. A stabil előrelépéshez azonban rendkívül fontos, hogy a közeget továbbra is pozitív légkör vegye körül, ugyanakkor még ennél is fontosabb, hogy levonjuk a tanulságot.
Megesik, hogy a diák nem készül fel egy dolgozatra, és rossz érdemjegyet kap. De ettől a képességei nem változnak. Ha legközelebb tisztességesen felkészül, javíthat, a bizonyítványba pedig így is bekerülhet a jeles. Mert csak ez a fontos: hogy háborúkat nyerjünk. Ehhez pedig néha a vesztes csaták épp a legjobbkor jönnek.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.
(Borítókép: Kisbenedek Attila / AFP)