A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) honlapja is megemlékezett arról, hogy Puskás Ferenc és Kocsis Sándor, a két Mágikus Magyar 1956. október 14-én játszott utoljára a magyar nemzeti válogatottban, akárcsak a Bolond, polgári nevén Czibor Zoltán. Ezen a napon koronázta meg az Aranycsapat az 1956 őszi fantasztikus menetelését a bécsi Práter Stadionban egy laza 2:0-val Ausztria felett. Puskás és Sándor rúgta a góljainkat, a Bukovi Márton dirigálta magyar válogatott így állt fel: Grosics – Kárpáti, Börzsei, Kotász – Bozsik, Berendi – Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czi­bor.

Az alapcsapatból a teljes védelem, továbbá Zakariás és Budai II hiányzott, nem beszélve arról, hogy már nem Sebes Gusztáv ült a kispadon szövetségi kapitányként, hanem Bukovi Márton. A csapat azonban parádézott, fantasztikus őszi túráját négyből négy győzelemmel és 8:3-as gólkülönbséggel zárta. Egyszersmind készülődött az október 28-ra tervezett, Svédország elleni összecsapásra, amelynek a Népstadion volt a kijelölt helyszíne. 

1956 nyarán kezdett elfogyni a levegő Sebes körül, azzal párhuzamosan, hogy Rákosi Mátyás befolyása is csökkent. Amíg Rákosi ereje teljében volt, senki sem mert hozzányúlni a szövetségi kapitányhoz, akiről azt hitték, hogy Rákosi embere, de a két legádázabb ellensége, Hegyi Gyula, az OTSB elnöke és Barcs Sándor, az MLSZ első embere elhatározta, hogy „kinyírják”. A május végén a csehszlovákoktól a Népstadionban elszenvedett 4:2-es vereség – igaz, Puskás nem játszott – már felért egy jókora pofonnal, majd utána két idegenbeli meccset játszott a válogatott, előbb Brüsszelben a belgákkal, majd Lisszabonban a portugálokkal. 

Június 3-án Brüsszelben gólzáporos meccsen 5:4-re kikaptunk – pedig az a Leo Horn fújta a sípot, aki két évvel korábban a londoni 6:3-on is –, majd június 9-én következett egy 2:2 Lisszabonban. (Közben Franciaországban Budapest válogatott néven 7:1-re megverték a Lyont.) 

Már a lisszaboni meccs előtt, június 8-án aláírás nélküli szerkesztőségi cikk jelent meg a Népsportban, amely selyemzsinórként is értelmezhető:

Nagyon sokan bírálják Sebes Gusz­távot, az OTSB elnökhelyettesét is. Sok mindenért hibáztatják. Úgy vélik, hogy a játékosokkal szemben nem eléggé következetes, nem eléggé szigorú. Túlságosan ragaszkodik néhány nagynevű játékoshoz, a válogatásnál nem veszi figyelembe a formákat, s a válogatottban nem a megszokott, beidegzett helyükön szerepelteti a játékosokat.

És már nem kellett sokáig várni, július 6-án vezércikk jelent meg a Népsportban, hírt adva Sebes menesztéséről:

A sok éven át elért sikeres szereplés összefonódást eredményezett Sebes Gusztáv és az egyes játékosok között. Mint a válogatott csapat irányítója a csapat rendkívüli teljesítményeire te­kintettel elnéző volt a labdarúgókkal szemben, akik e helyzeti előnyüket nem helyes irányban használták ki. Hibát követett el az Országos Társadalmi Labdarúgó Szövetség elnök­sége is, mert minden ellenvetés nél­kül elnézte a sportágban uralkodó szabálytalanságokat, és nem tárta fel kellő időben a hiányosságokat, ame­lyeknek értelemszerűen a jelenlegi helyzethez kellett vezetniük. A hiányosságok megszüntetésére az OTSB elnöksége és a Társadalmi Labdarúgó Szövetség elnöksége el­határozta, hogy a válogatott csapa­tok körüli teendők ellátását az eddigi rendszertől eltérően egy öttagú bizott­ságra bízza, amelynek tagjai: szövet­ségi kapitányi minőségben Bukovi Márton, bizottsági tagokként Sós Károly az A válogatott csapat mellett, Baróti Lajos a B válogatott csapat mellett, Lakat Károly az utánpótlás-válogatott csapat mellett, Vincze Jenő az ifjúsági válogatott csapat mellett edzői teendőket lát el.

Magyarul: Sebest kirúgták, Bukovit kinevezték a helyére. A kegyvesztett kapitány fantasztikus mérleggel lépett le: 69 mérkőzésen 50 győzelem, 12 döntetlen és mindössze 7 vereség, 278:97-es összesített gólarány. Négyes szerzett gólátlag! És a váltás elképesztő módon sikersorozatot eredményezett. 

Bukoviról Sebes úgy hitte, hogy mindig is a helyére pályázott, és most igazolva látta paranoiáját. Bukovi az 1954-es vb után egy évet pihent, egészségi állapota nem volt a legjobb, de 1955-ben a Dózsa edzőjeként tért vissza a magyar futball élvonalába. A szövetségi kapitányi poszttól eleinte húzódozott, de aztán beadta a derekát azzal a feltétellel, hogy a segítőit ő választhatja meg. 

Ahogy szeptember 16-án Belgrádban is. A mérkőzésen ott volt Rátgéber László kosárlabda-mesteredző, a Nemzeti Kosárlabda Akadémia szakmai igazgatójának édesapja is – aki egy időben maga is a jugoszláv női válogatott szövetségi kapitánya volt – a JNA Stadionban, a Jugoszláv Néphadsereg stadionjában a 65 000 néző között. Amikor fiát megkérdeztem, kinek szurkolt az apja, talányos választ adott:

A mieinknek...

A mérkőzést Kocsis, Puskás és Czibor góljával a magyarok nyerték Petakovics gólja ellenében. Bukovi kihagyta a két szélsőhátvédet, Buzánszkyt és Lantost – ők soha többé nem kaptak meghívót a válogatottba –, viszont visszahívta Czibort, aki remekelt. 

Következett egy hétre rá a Lenin Stadionban 105 ezer néző előtt a szovjet–magyar. Állítólag egymillió jegyigénylés érkezett a mérkőzésre... Az egyetlen gólt Czibor lőtte, a tizenhatos jobb oldalától, bődületes bombával. A labda a léc alsó lapjáról vágódott be, Lev Jasin fel sem tudta emelni a kezét.

Legyőztük a mocskos ruszkikat!

– táncolt Czibor a meccs után a magyar öltöző padján a megbonthatatlan és örök szovjet–magyar sportbarátság szellemében. 

Moszkvából Párizsba repült a válogatott, ahol október 7-én 2:1-re megverte a franciákat, majd egy héttel később Bécsben 2:0-ra az osztrákokat, ahogy azt a cikk elején már említettük. Ezzel egyidejűleg a két ország ifjúsági válogatottja is összecsapott, a mieink 3:1-re intézték el a „sógorokat”, talán nem érdektelen leírni az U18-as csapatunk (ma így mondanánk...) összeállítását: 

A Hoffer József szövetségi edző által dirigált együttes tagjai néhány héttel később szinte valamennyien elhagyták az országot, ezzel jelentős mértékben megásva a magyar futball sírját.

Eközben annak rendje s módja szerint pörgött tovább az NB I szombaton, október 20-án a Bp. Dózsa bomba meglepetésre 3:1-re megverte a Bp. Vörös Lobogót – akkori nevén az MTK-t. A fiatalon elhunyt Virág István két gólt rúgott, Szusza egyet, a kék-fehérek szépítő gólját Szimcsák fejelte. Másnap a Bp. Honvéd 2:1-re legyőzte a Bp. Vasast (gólok: Tichy, Czibor, ill. Szilágyi I), a Bp. Kinizsi (az átkeresztelt Fradi) pedig 1:1-et játszott a Csepeli Vasassal. A három meccset együttvéve 56 000-en látták.

A forduló után – nem véletlenül nem írunk sorszámot – így festett a 12 csapatos mezőny élcsoportja: 1. Bp. Honvéd 29 pont (21 meccsből), 2. Bp. Dózsa 26 (22), 3. Bp. Vörös Lobogó 25 (18), 4. Bp. Kinizsi 24 (22). A vesztett pontokat tekintve a Vörös Lobogó állt a legjobban, de Hidegkutiéknak még Dorogra és Szombathelyre is kellett (volna) utazniuk, a Vasassal pedig oda-vissza megmérkőztek volna, míg a Honvédnak már csak egy mérkőzése volt hátra, november 21-én Pécsen, a kiesőjelölt otthonában.

Közben idehaza mindenki a svédek elleni, október 28-ára tervezett mérkőzésre készült. Amit sosem játszottak le, mint ahogy a bajnokságból hátralévő mérkőzéseket sem.

De vissza az ifjúsági válogatotthoz, a ma már 83 éves Gelei József kapushoz. A legendás sportemberrel kilenc éve beszélgettem – a FourFourTwo magazin hasábjain – ’56-ról.

1956 októberében Németországban túráztunk az ifjúsági válogatottal – emlékezett Gelei. – A forradalom hírére megindultunk hazafelé, de csak Bécsig jutottunk, az osztrákok már lezárták a határt. Hoffer József szövetségi kapitány azonnal hazautazott, mi kint maradtunk, a svájci szövetség lekötött nekünk öt mérkőzést, élvonalbeli felnőttcsapatoknak négy-öt gólokat rúgtunk, nyüzsögtek körülöttünk a menedzserek. Én le is szerződtem az Urania Genfhez, de folyton nyaggattam Nagy Andrást, a Servette másodedzőjét, oldja már meg, hogy haza tudjak telefonálni. A genfi főpostán fel is hívtuk a szomszédunkat, mert nekünk nem volt telefonunk, hogy másnap a megadott időben legyen ott az édesanyám. Ott is volt, mondja, hogy „Kisfiam, dönts úgy, ahogy jónak látod, mi majd valahogy megleszünk itthon nélküled…”, de abban a pillanatban elsírta magát, én meg otthagytam csapot-papot, aláírt szerződést, meg sem álltam a Rottenbiller utcáig… Én hazajöttem, és a honvédosok is, Mathesz Imre két év múlva, a többiek viszont szinte mind kint maradtak, Szalay Tibi, Sztáni Pista vitte a legtöbbre, ha az a csapat nem széled szét, másképp alakul a magyar futball sorsa.

De sajnos szétszéledt, mint ahogy a nagy Honvéd is útnak indult november 1-én, amikor a szovjet csapatok körülzárták Budapestet. A csapat Bécsbe utazott, hogy onnan Spanyolországba repüljön tovább a Bajnokcsapatok Európa Kupája második körének párharcára az Athletic Bilbao ellen.

A Honvéd kérésére felcserélték a pályaválasztói jogot, az első mérkőzést november 22-én a San Mamésben rendezték, és 3:2-re a Bilbao győzött – a játékosok az eltiport magyar forradalom emlékére fekete karszalagban játszottak –, majd a brüsszeli Heysel Stadionban játszott visszavágón december 20-án 3:3-as döntetlen született, és a Honvéd kiesett. De hogyan?!

Addigra már Östreicher Emil technikai vezető – valójában menedzser – lekötötte a dél-amerikai túrát, és a játékosok gondolatai már valahol Rio de Janeiróban jártak.

Az elnök a költségek fedezésén túl akkor horribilisnek számító összeget, meccsenként 10 000 dollárt kínált a gárdának. A csapathoz Bécsben csatlakozott Guttmann Béla, a legendás edző, a Kispest korábbi trénere, és valójában ő dirigálta az együttest. A visszavágó előtt öt mérkőzést játszott a Honvéd Nyugat-Európában, gyakorlatilag ezeknek a meccseknek a bevételéből tartották fenn magukat a játékosok. 

Igen ám, csakhogy a Honvéd brüsszeli szállodájában, a Hotel Cosmopolitanben váratlanul felbukkant Sebes Gusztáv, aki megpróbálta rábeszélni a hazatérésre a játékosokat. Puskás azonban hajthatatlan volt.

Miért nem jössz velünk te is, Guszti bácsi?

– kapacitálta egykori mesterét a csapatkapitány. A hithű kommunista Sebes, aki egész életében arról álmodott, hogy saját szemével lássa a dél-amerikai futballt, szomorúan megrázta a fejét: „Nem mehetek, Öcsi. Tudod jól, fiam...”

Mindenesetre Guszti bácsi még megnézte a Bilbao elleni visszavágót a Heyselben. A baszkok lőtték az első gólt, a papíron Kalmár Jenő, de valójában Guttmann által irányított Honvéd Budai révén három perccel később egyenlített. 

Ám a második félidő elején katasztrófa történt. A baszkok fejbe rúgták Faragó Lajost, a kapusunkat, aki nem tudta folytatni a játékot, Czibor állt be védeni a most már tíz emberrel játszó magyaroknál. Csakhogy a Bolond méltónak bizonyult a gúnynevéhez. Az első, kapujára tartó lövést ki akarta fejelni (!), de pont a bilbaói csatár elé, aki nem hibázott. Majd elkezdett cselezgetni a kapu előtt, leszerelték, és máris 3:1 volt az állás. Ezt már nem bírta cérnával Sebes, aki mit sem törődve Kalmárral és Guttmann-nal leszaladt az oldalvonalhoz, és elkezdett ordítani:

Hozzátok vissza Faragót!

Sebes meg volt győződve, hogy Czibor azért bohóckodik, mert ki akarja ejteni a Honvédot. Tudniillik továbbjutás esetén csúszott volna a brazíliai turné...

Faragó félholt állapotban vissza is jött, több gólt nem kapott, Kocsis és Puskás góljaival kiegyenlített a Honvéd, de maradt a 3:3, és 6:5-ös összesítéssel kiesett a magyar csapat.

Amely karácsony másodnapján még pénzes meccsen 2:1-re megverte a San Siróban az Internazionalét, majd továbbutazott Bécsbe, ahol csatlakozott a küldöttséghez Lantos Mihály és Sándor Csikar az MTK-ból, valamint Szusza Ferenc a Dózsából, és január első napjaiban elindult Rióba az „utazó cirkusz”. 

A történelem legkalandosabb futballturnéjára, amelyről a csapat – és akkoriban talán a világ – három legértékesebb játékosa, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán nem tért haza. 

  A magyar futball már sohasem lett olyan, mint azelőtt volt. 

(Borítókép: Puskás Ferenc cselez a Bp. Honvéd–Bp. Vasas labdarúgó-mérkőzésen (2:2) a Dózsa Stadionban 1956. március 17-én. Fotó: Bojár Sándor / MTI)