Kezdjük az elején. Mikor és hogyan került kapcsolatba a repüléssel?

Nagyon fiatalon. Már gyerekkoromban sokat utaztam. A családomnak költöznie kellett, előbb az Egyesült Királyságba, ahol születtem, majd Afrikába. Itt utasként már repültem különböző helyi légitársaságokkal, és rögtön megszerettem a repülést.

Miért szeretett bele? Sokan rettegnek tőle.

Nem igazán tudom megmondani, azt viszont igen, miért maradt ilyen tartós ez a szerelem. Az érzés, hogy repülés közben megfeledkezhetem a világ dolgairól. Ilyenkor csak a repülésre koncentrálok, minden mást kikapcsolok az agyamban. Ahogy beindítom a motort, már csak egy helyre fókuszálok, kiürülnek a gondolataim, és ezt nagyon élvezem. Mindig boldog vagyok, amikor a gépben ülök.

Feszült felszállás előtt? Szokott izgulni?

Persze, mindig! Az is akarok lenni, ez a feszültség tart életben. Egy olyan környezetben lenni, amibe nem beleszülettünk, mindig arra emlékeztet, hogy adjuk meg neki a kellő tiszteletet. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy mindent meg kell tenni a felkészülés során, hogy a repülés biztonságos legyen.

Amennyire tudom, más sportokat is kipróbált gyerekkorában. Baseballozott, utánpótlásban igazolt versenyző volt. Miért hagyta abba?

Választanom kellett: repülés vagy baseball. Bolognában baseballoztam, sőt utánpótlás-válogatott is voltam. Középiskolában már több figyelmet kellett szentelnem a tanulásnak, és a repülést sem akartam hanyagolni. Semmit sem szeretek félgőzzel csinálni, így a repülés mellett döntöttem.

Napjainkban követi még a baseballt? Vagy akár más sportágakat?

A baseballt nem igazán, a fiammal szeretek játszani, de a profikat már nem követem. A kedvenceim a Formula–1 és a MotoGP, ezt a két sorozatot rendszeresen nézem. Az F1 ugyanakkora szenvedélyem, mint a repülés, gyerekként arról álmodoztam, hogy pilóta vagy autóversenyző leszek. Azokat a sportolókat kedvelem, akiknek van történetük, például Kimi Räikkönent vagy Fernando Alonsót. A kedvencem Michael Schumacher. Úttörője volt a Formula–1-nek, új szintre emelte a sportágat, minden egyes centiméter számított neki.

A Netflix szeptemberben készített róla egy dokumentumfilmet, mindenképp nézze meg. Na de vissza a repüléshez. Repült már katonai vagy utasszállító géppel?

Igen, repültem már Alpha Jettel, amely egy két hajtóműves kiképző repülőgép, valamint L–39 Albatroshoz is volt már szerencsém. Emellett légcsavaros gázturbinás géppel is repültem már, de sosem álltam légitársaság alkalmazásában.

2019-ben megnyerte a Challenger-kupát a Balatonnál. Milyen emlékeket őriz erről a versenyről és úgy általában Magyarországról?

A kedvenc versenyem volt, nagyon élveztem. Az azt megelőző viadalokon szépen repültem, de valamit mindig elrontottam, képtelen voltam győzni. A Balatonon rendezett verseny előtt változtattam: nem kérdezgettem magamtól, hol hibáztam. Mentáltrénerrel is elkezdtem együtt dolgozni, aki teljesen megváltoztatta a gondolkodásomat. Minden mást ugyanúgy csináltam, mint előtte, mégis teljesen más sportolóként érkeztem. Egy új Dario született.

Járt azóta Magyarországon?

Igen, részt vettem egy légi parádén, és találkoztam Besenyei Péterrel is. A koronavírus megnehezítette az utazást, így többször nem volt lehetőségem Magyarországra látogatni.

Ha már a koronavírust említette: hogyan hatott az ön életére a világjárvány?

A Red Bull Air Race-sorozat hiányában több időm maradt a fizikai és mentális felkészülésre. Mivel nem repülhettünk, a bakancslistás projektjeimre kezdtem fókuszálni. Ki akartam használni ezt az időszakot, és hasznosan eltölteni.

Beszéljünk a mutatványáról, amely bejárta a világsajtót, a Tunnel Passról (itt olvashatnak bővebben róla). Kinek az ötlete volt?

Az enyém, ki másé?

Ilyeneken szokott gondolkodni szabadidejében?

Hogyne! Mindig is ilyen voltam. Már gyerekként is szerettem az innovatív, kreatív dolgokat, ösztönösen jött. Szenvedélyemmé vált, hogy feszegessem a határaimat. Be akartam bizonyítani, hogy lehetetlen nem létezik.

Besenyei Péter volt a mentora a Tunnel Pass-projektben. Hogyan segítette a felkészülését?

Először is azt mondta, úgy érzi, képes vagyok rá – már ez is nagyon sokat jelentett. Ha egy olyan ember mondja ezt, mint ő, az nem kis dolog. Természetesen jó tanácsokkal is ellátott: mit tegyek, ha esetleg bajba kerülök, mi a teendő vészhelyzet esetén. Bízott bennem, segített nekem, amiért örökké hálás leszek neki.

Mi volt a felkészülés kulcsa?

Több dolog is. Senki sem hitte, hogy ez a mutatvány egyáltalán megvalósítható, korábban senki sem próbálkozott hasonlóval. Mindent magamnak kellett felépítenem a mérnökök segítségével. Tudtuk, hogy nagyon gyors reakcióidőre van szükség, ugyanakkor nagyon precíznek is kell lenni, mindenre a megfelelő módon reagálni. Ilyen feladatokat állítottak össze nekem. Fel kellett készülnöm a világos és sötét váltakozására is. Stroboszkóppal készültem, hogy a különböző fényviszonyokat tudjam szimulálni. A nyakam ellazítását is gyakorolnom kellett, hiszen akkora g erő (nehézségi gyorsulás – a szerk.) hat rám, amihez nincs hozzászokva még az átlagos pilóta sem. Mindemellett vizualizálnom is kellett, hogy fog kinézni a mutatvány. Kaptam videókat az alagutakról, autóval keresztülmentek rajta, és mindent rögzítettek 360 fokos kamerával. Így el tudtam képzelni, mi vár rám, mire számítsak.

Van külön légzéstechnika az ilyen mutatványokhoz?

Semmi különleges: normál lélegzés, mély levegővételekkel. Fontos, hogy a pulzusom nyugalmi állapotban maradjon.

A Tunnel Pass volt élete eddigi legnehezebb kihívása?

Egyértelműen!

Mit érzett, miközben a levegőben, pontosabban az alagútban volt?

Semmit. Nem is emlékszem belőle semmire, csak nagyjából három másodpercre, amikor korrigálnom kellett a levegőben. Csak ennyi időre tört meg a flow. Ha azt kérdezi, mit csináltam azon a három másodpercen kívül a levegőben, fogalmam sincs. Meg kell néznem a videót, és akkor el tudom mondani. Amikor kiszálltam a gépből, odamentem a mentáltréneremhez, és mondtam neki, hogy azt hiszem, egyszer sem pislogtam. A tréner megnézte a videót addigra, és mondta, hogy pislogtam, pont úgy, ahogy elterveztem. Én viszont nem emlékeztem rá, csak arra, hogy nagyon boldog voltam. Ilyen a flow-állapot.

Amikor kiért a második alagútból is, megnyugodott? Vagy erre csak akkor képes, amikor földet ér, és kiszáll a gépből?

Még mindig nem vagyok teljesen nyugodt (nevet). Elérzékenyülök, ahányszor visszanézem a videót. Még mindig nem tudom felfogni, hogy megcsináltam, hogy azokon a felvételeken én vagyok. Azt hiszem, több időre lesz szükség ehhez. Még mindig bennem van az az izgatottság, több mint egy évet készültem rá. Csak erre a mutatványra fókuszáltam a nap 24 órájában. Nem könnyű elvonatkoztatni tőle, ez nem úgy megy, hogy landoltam, és vége. Néha felébredek éjszakánként, és azt kérdezem magamtól, hogy tényleg megcsináltam? Még nem zártam le ezt a fejezetet magamban.

Minél veszélyesebb valami, annál izgalmasabb?

Nem ez a fickó vagyok. Félek a magasságtól. Precíz típus vagyok, minden egyes műszert ellenőrzök felszállás előtt. Olyan dolgokat szeretek csinálni, amiknek van értelmük, és nem csak arról szólnak, hogy mennyire veszélyesek. A határok feszegetése, a jövő generációjának ösztökélése arra, hogy valami jót csináljon. Ha valami veszélyes, de nincs tudományos/sportszakmai haszna, és esztétikailag nem szép, akkor nem vállalom.

Mit mond a családjának, mielőtt felszáll? Izgulnak önért?

A Tunnel Pass során nem voltak velem, otthonról követték az eseményeket. A fiam most kezdte az iskolát, így nem tudtak eljönni. A projekt előtt egy héttel már Törökországba utaztam, de mindennap kapcsolatban voltunk. Igyekeztem megnyugtatni őket, ami persze nem volt könnyű. A feleségem rendkívül feszült volt, most először láttam ilyennek. Amint landoltam, egyből hívtam őket, mindenki nagyon boldog volt.

Van bármilyen rituáléja vagy babonája a repüléssel kapcsolatban? Esetleg egy kabala, amit magával visz?

Semmi ilyesmi, mert félek tőle, ha például lenne egy szerencsét hozó kabalám, és elveszíteném, akkor rossz dolog történne. Racionális típus vagyok. Van egy rutinom, amelyet követek, de ez teljesen hétköznapi. Nincs jelentősége például annak, hogy a jobb vagy a bal kesztyűt húzom fel előbb. Néha beszélek a gépemhez, és ordítok, amikor beülök és beindítom a motort. De ez csak arra szolgál, hogy feltüzeljem magam, mert mindent jól akarok csinálni.

Mennyi időt tölt a levegőben?

Most, hogy itt a koronavírus-járvány, viszonylag keveset. Békeidőben, amikor tanítottam is, hatszáz órát repültem egy évben. Amióta a Red Bullhoz szerződtem, és versenysportoló lettem, száz-százötven órát repülök egy évben.

A következő nagy mutatvány már ott motoszkál a fejében?

Van egy listám, amely nagyon hosszú. A Tunnel Pass volt az első helyen, de vannak még fontos projektek. Jövőre, ha minden jól megy, márciustól újra beindul a versenyszezon. Készülnöm kell erre, az első idényem lesz a profik között. Folytatni fogom az edzéseket, minden idegszálammal a versenyzői pályafutásomra koncentrálok.

Sokszor mondják, hogy a gépeknek is lelkük van. Önnek milyen kapcsolata van a repülőjével?

A fontos az, hogy eggyé váljunk vele, de ez nem könnyű, sokat kell dolgozni rajta. Az ergonómiának nagy a jelentősége, mindig változtatok a beállításokon úgy, hogy elégedett legyek.

(Borítókép: Samo Vidic / Red Bull / Reuters)