Egy telefonhívás indította el a lavinát. Hétfőn hozták nyilvánosságra az Év sportolója-szavazáson a különböző kategóriákban az első három közé került sportolók, csapatok, edzők nevét. A szavazásnak útnak indítója, ötletgazdája Boskovics Jenő volt, az első, hagyományteremtő, 1958-as szavazáson Polyák Imre birkózó, Körmöczy Zsuzsa teniszező és a vízilabda-válogatott (akkor még nem kellett megkülönböztetni, hogy férfi, mert a nők 63 éve még nem pólóztak) diadalmaskodott, őket találták a legjobbnak az akkori kollégák. 

De vajon él-e még valaki a bő hat évtizeddel ezelőtti hősök közül? Polyák és Körmöczy már régen eltávozott közülünk, és a Margitszigeten Európa-bajnoki aranyérmet nyerő pólósaink közül sem biztos, hogy él még valaki. Ezért megkerestük Kemény Dénest, aki saját személyében, de még inkább édesapja révén összekötő kapocs a sportág jelene és múltja között. 

Ne viccelj, Váci Jóska biztos, hogy él, és Katona Andris is, ő apámmal együtt dolgozott a MÁV-nál közlekedésmérnökként. Ők ketten száz százalék, hogy élnek, Jóskára írjál rá a Facebookon, élénk életet él az interneten! – jelezte a háromszoros olimpiai bajnok szövetségi kapitány.

Egy perc alatt megtaláltuk Vácit a közösségi hálón, és öt perc múlva már a részletekről is egyeztettünk.

Jó lesz, ha szerda délelőtt tizenegyre odacsődítem a két csibészt, Katona Andrist és Csillag Gabit a Komjádi bejáratához? – érdeklődött. 

Már negyedórával a megbeszélt időpont előtt ott szobroztam az uszoda előtt a szemerkélő esőben, de még el sem foglaltam az őrhelyemet, amikor látom, hogy egy nem éppen pólóstermetű, alacsony, idős úr siet felém – nordic walking üzemmódban, kezében két síbottal. Ez csak Váci Jóska lehet, és tényleg ő az, de alighogy beszédbe elegyedünk, ránk köszön egy arcmaszkos, sapkás úr. Őt is felismerem, dr. Katona András az, mert bizony akkoriban, hatvan évvel ezelőtt még szinte kötelező volt a doktori cím a vízilabdában. 

No de hol van Csillag Gábor, aki szintén doktor – mint később megtudom, jogász. Váci rátelefonál, kiderül, Csillag doktor odabent vár ránk, háromnegyed órája fejezte be az úszóedzést... Együtt az illusztris társaság, leülünk a büfé előtt, és elkezdődik a varázslatos múltidézés.

Hű, de nehéz volt bekerülni abba a válogatottba! – vág a közepébe Váci úr. – Még az öreg Szivós is kerettag volt, a Pista édesapja...

Nem sokáig várat magára a replika.

Ő volt a legjobb Szivós a három közül, micsoda keze volt, te jó ég! Parádésan csavart, és volt egy nagyon jó tulajdonsága: néha leadta a labdát, center létére volt szíve passzolni! – párásodik be Csillag doktor tekintete. 

Témánál vagyunk. Lemhényi „Butykó” volt annak az 1958-as válogatottnak a szövetségi kapitánya, és heroikus feladat várt rá, két évvel Melbourne, illetve a forradalom leverése után össze kellett rántania egy ütőképes válogatottat. Szóba kerül, hogy húsz-harminc válogatottsággal már legenda tudott lenni akkoriban bárki, jóval kevesebb lehetőség adódott a játékosok előtt, hiszen nem volt csere. Ahogy elkezdték a meccset, úgy is fejezték be.

Olimpiai bajnokoknak harminc-negyven meccsük volt a válogatottban, később pedig simán eljutottak kétszáz válogatottságig a legjobbak, például Petőváry, Gyöngyösi „Tojás" vagy Vincze Balázs, pedig ők nem is nyertek olimpiát.

Úramatyám, mekkora pólós volt Vincze!  – jegyzi meg Csillag doktor, Váci pedig rákontráz: – Na és a Tojás? Ismertétek az apját, Tohonyát? A Hofi menedzsere volt...

Szóval, csere az nem volt...

Az '58-as Európa-bajnokság fontos mérkőzéseit például a Boros – Molnár, Hevesi – Markovits – Kanizsa, Dömötör, Kárpáti összetételű alapcsapat játszotta végig, és a három veterán egyetért abban, hogy ők nem tartoztak a kulcsjátékosok közé.

„Én például csak a britek ellen játszottam, igaz, nekik lőttem is három gólt" – mondja Váci Jóska. Katona Andris a belga meccset játszotta végig, Csillag Gábor pedig a hollandok ellen szerepelt a csapatban. 

Különleges helyzet alakult ki akkoriban, ami megkönnyítette, hogy bekerüljünk a válogatottba – magyarázza Katona mérnök úr. – Nemcsak olyan világsztárok maradtak kint a melbourne-i olimpia után, mint Martin Miklós vagy Zádor Ervin, továbbá Gyarmati Dezső is disszidált, de a közvetlen utánpótlás legjobbjai is elhagyták az országot, elég csak Kiricsi, Jaskó István vagy Domján Árpád nevét említeni a Fradiból, utóbbinak Pubi volt a beceneve, és Szőke Kató férje lett odakint az emigrációban, miután elvált Markovits Kálmántól.

Váci Jóska elmosolyodik:

Emlékszem, rettegve figyeltem, hogy Gyarmati mikor bukkan fel a medence partján, mert azt tudtam, hogy Dezsőt nem lehet kihagyni a válogatottból! 

Nos, minden idők egyik legnagyszerűbb pólósa az '58-as válogatottba még nem került be, csak 1959 végén rehabilitálták, és utána vitte ki Lemhényi Butykó a római olimpiára. 

Csillag Gábornak is van egy sztorija Jaskóról.

1955-ben volt egy dubrovniki túránk, Laky Károly, a BVSC edzője, aki akkor a válogatottnak is a szövetségi kapitánya volt, négy fiatalt kivitt az Adria partjára: Domjánt, Jaskót, Dancsa Pistát és engem. Jöttünk befelé a mólóról Gyarmatival, és akkor Dezső azt mondta nekem: a négy fiatal közül csak én érdemeltem meg, hogy Laky kivitt a válogatottal. 

Szóval, csillagék nem érdemtelenül kerültek be az '58-as együttesbe, és ezt Váci Jóska is megerősíti.

Megkaptuk a lehetőséget, és élni tudtunk vele – mondja Váci, aki egyébként centerposzton remekelt a Honvédban, mindkét kézzel kapura tudta húzni a labdát, Katona úszóbekk volt, Csillag pedig szélső. 

Közben egyik sztori éri a másikat, az idős sportemberek elemükben vannak. 

Dezsőnek az Iskola utcában volt a kocsmája, idézik fel Katonáék, Jeney Pierre-rel ketten vitték a gebint, és a hatvanas években oda jártak az akkori celebvilág nagyjai, például Karinthy Ferenc, a Fradi szakosztályvezetője is. Egyszer Cini szóvá tette, hogy nagyon kicsik az adagok. Pierre replikázott: 

Ne haragudj, Cini, csak azoknak merünk kis adagot adni, akik a barátaink...

Aztán szóba kerülnek az elhunyt csapattársak. Például Molnár Róbert, akinek a fia később a Fradi 1988-as, majd 1990-es bajnokcsapatának volt az erőssége, és aki már szintén nincs az élők sorában a három évtizeddel ezelőtti csapatkapitányhoz, Varga Gusztávhoz hasonlóan.

Molnár Robi sem azelőtt, sem később nem volt válogatott, de Lemhényi jó szemét dicséri, hogy beválogatta a hazai Eb-re, és Robi hatalmasat játszott – mondja Katona. – Robi ugyancsak a BVSC-ben játszott, ahogy Csillag Gabi és jómagam is, majd később pályaépítő mérnök lett a MÁV-nál, de előzőleg komoly szerepet vállalt az '56-os forradalomban, és az egyik munkástanács elnöke volt, ebből baja is származott a későbbiekben. Elég az hozzá, hogy Robi az '58-as csapatunk egyik vezéregyénisége volt.

Váci újra és újra visszatér a legidősebb Szivós, Marci nagyapja személyéhez, aki szintén centert játszott, és mindent tudott a labdával.

Mindent: a svédcsavart, az óhébert, amit csak akartok. Akkora volt a tenyere, mint egy péklapát – mondja Váci.

Ezen a ponton Csillag is bekapcsolódik.

Egyszer a Margitszigeti fedettben kint a fal mellett szerzett labdát, háttal állt a kapunak, velünk, a BVSC-vel játszott a Vasas. Senki sem figyelt oda, onnan senki sem lő kapura, de Szivós rácsavarta, és gól lett belőle. Egy pillanatig néma csend telepedett az uszodára, senki sem hitte el, hogy ez megtörtént.

Katona ismét magához ragadja a szót.

Emlékeztek Szabó Aladárra? Hatalmas pólós volt, egri születésű, nagyerejű játékos, úgy hívtuk, hogy az Egri Bika. Filmszínész külsejű vízilabdázó volt, a Vasasban teljesedett ki a tudása. Az 1954-es torinói Európa-bajnokságon aranyérmesek lettek, de ő kint maradt, nem jött haza, aztán Nápolyba került, később Brazíliába. Ha ő nem disszidál, ő is ott lett volna abban az '58-as válogatottban. 

Csillagnak is van egy sztorija Szabó Aladárról.

Az utánpótlás válogatottunk játszott a szovjet nagyválogatottal 1954-ben, döntetlenre állt a meccs, és az utolsó pillanatban Szabó Aladár a félpályán túlról rálőtte, gól lett, azzal nyertünk. Ötezer ember tombolt a margitszigeti nyitottban, majdnem kitört a forradalom! 

Témánál vagyunk, Katona felidézi az '58-as Európa-bajnokság magyar–szovjet mérkőzését, amit 4:2-re nyertünk meg.

Sima volt, már 4:0-ra vezettünk, nem forgott veszélyben a győzelmünk, akkor a játékvezető egy kicsikét megtámogatta a ruszkikat. Pedig olyan óriások játszottak az ellenfélnél, mint Msvenieradze, Prokopov vagy Szemjonov. Mi hárman persze a partról néztük Dömötör, Kanizsa, Kárpáti és a többiek remeklését. Na, akkor nem sok hiányzott hozzá, hogy a hétezer örömittas néző, a ruszkik legyőzésén felbuzdulva, két évvel '56 után újból kirobbantsa a forradalmat, hatalmas tüntetés volt a mérkőzés után!

Aztán visszakanyarodunk Szabó Aladárhoz. Volt egy Vasas–BVSC rangadó a Szigeten, amit a BVSC nyert meg, de az idősebb, fizikailag erősebb Vasas-pólósok rendesen helyben hagyták a fiatal vasutasokat.

Szabó Aladár Csillag Gabit ütlegelte, lefújták az első félidőt, de Aladár még mindig nem állt le. Akkor Katona odafordult hozzá:

Ali, legalább a szünetben hagyjál békét nekünk, hogy egy kicsit kipihenhessük magunkat!

Bekapcsolódik Csillag is.

Jeney Pierre-nél volt a labda, a Vasas kapusánál, Aladár pedig a félpályánál várta a kidobást, felemelte a kezét, hogy majd érkezik az átadás, és közben éneklő hangon kérte: Pieeeerrr! De én elvettem a labdát Jeneytől, beíveltem a hálóba, csakhogy Aladár ezt nem vette észre, és még mindig énekelt: Pieeerrr!!! Pieeerrr! De a labda nem jött, mert már a Vasas kapujában pihent.

Katona azonban még nem fejezte be.

És tudjátok, ki volt a bíró? Németh Jamesz, a világ legnagyobb pólósa a harmincas években. Viszont rettentő pocsék bíró volt... És ezeket a verekedéseket a saját habitusából eredően engedte, mivel annak idején ő is mindenkit megvert...

Az '58-as Eb-ről még az olaszok legyőzése jut az idős sportemberek eszébe, 7:0-ra verték meg Pucciékat. Paolo Pucci nyerte a 100 méteres gyorsúszást, de remek pólós is volt, ám Lemhényi ráállította Molnárt, aki leradírozta őt a pályáról. 

Lassan kifogynak Váciék a sztorikból, de azért azt valamennyire mindhárman sérelmezik, hogy valamiképpen elfelejtették ezt az 1958-as Európa-bajnok csapatot, amely a magyar vízilabdázás hetedik Eb-aranyérmét szerezte. Amikor felvetem, hogy elmennének-e a január hatodikai, 64. Év sportolója gálára a Nemzeti Színházba, mindhármuk szeme felcsillan, és ki sem kell mondaniuk, látom rajtuk, persze, hogy elmennének.

Talán a rendezők sem feledkeznek meg róluk. Hiszen ők a még élő utolsó mohikánok az első győztesek, az 1958-as hősök közül. 

(Borítókép: Katona András, Váci József és Csillag Gábor. Fotó: Papajcsik Péter / Index)