A Tokióba vezető, dohai átszállással megspékelt, 20 órásra nyúló repülőút végén enerváltan vettük tudomásul, hogy még tovább nyúlik a kaland, ugyanis a gépről való leszállásnál a nem az olimpiára érkezők élveztek prioritást. Ha már eddig kibírtuk, gondoltuk, ezt már fél lábon is. De ami ezután következett, arra nem voltunk felkészülve. 

1. Keresztülvezettek mindenkit a Narita Nemzetközi Repülőtér 2-es terminálján, és jött az első ellenőrzés, ez még csak általános (útlevél, papírok).
2. Ezután a japán kormány által fejlesztett applikációt – ami mellé a szervezőbizottság fejlesztett még kettőt, biztos, ami biztos – kellett bemutatni néhány méterrel arrébb, valamint a beutazáshoz szükséges papírokat.
3. Akinek az applikáció nem működött – ahogy nekünk sem –, azokat egy kis szobába vezették, és nagyjából egy órát kellett várniuk, hogy kapjanak egy pecsétet egy papírra. Itt az volt az érzésünk, hogy nemcsak mi veszítettük el a fonalat, de a helyiek is.
4. Ezután Covid-teszt (nyálmintás) következett,
5. majd az applikáció újbóli bemutatása,
6. majd a papíroké (esetünkben duplán).
7. Ha minden rendben volt, egy váróterembe irányítottak, ahol a történtekről akár egy szórakoztató műsort is forgathattak volna. Jó két méterre egymástól, sorban leültettek mindenkit, és az útlevélre ragasztott matrica utolsó négy számjegyét olvasták fel – aki hallotta a számát, mehetett tovább, negatív lett a tesztje. Mint egy bingó, akinek találata volt, az nyert – én másodikként hagyhattam el a terepet, pedig a számomat hatodikként olvasták fel. Az önkéntesek eme késői órán – nagyjából éjjel fél kettőt írtunk ekkor – is megőrizték humorukat, és gratuláltak a továbbjutáshoz. De a párharc még nem volt lefutott.
8. A negatív teszttel újabb papírmunka következett,
9. majd a hatósági ellenőrzés, ahol ujjlenyomatot is vettek az arckép mellé. Innen már nincs menekvés, gondoltam magamban.
10. Miután ezeket is abszolváltuk, begyűjthettük az addigra gondosan egymás mellé helyezett bőröndöket a váróból, és a hotel felé vehettük az irányt. Pontosabban a buszpályaudvarra, ahonnan autókkal vittek mindenkit (egyesével) a megadott szállására. A gép landolása és a hotelbe való becsekkolás között több mint 7 (!) óra telt el.

Az olimpiát lényegében egy ötkarikás buborékban rendezik meg, ugyanis a játékokra érkezők az első 14 napban csak a versenyhelyszínek és a szállásuk között mozoghatnak, és csak a szervezőbizottság által biztosított járatokkal. A tokiói tömegközlekedést, taxikat, bérelt autókat nem lehet használni, csak a 15. naptól kezdve. Emellett folyamatosan tesztelik is a résztvevőket, mint megírtuk, kisebb-nagyobb sikerrel. Ráadásul a játékokra fejlesztett applikációban naponta nyomon követik mindenki egészségügyi állapotát is, bár az adatfeltöltés önkéntes.

A japánok a rájuk jellemző precizitással működtetnek mindent, a sajtóközpontban is ezt tapasztalhattuk. Ha valaki segítségre szorul, azonnal ott terem egy önkéntes, ha kommunikációs zsákutcába futnak, addig telefonálgatnak, amíg meg nem oldják a problémát. Végtelenül türelmesek és vendégszeretőek, bár az angol nyelvvel sokan hadilábon állnak, de az Activity mindig „kéznél van”. Rengeteg szabályt hoztak a szervezők, de a legfőbb céljuk, hogy egy biztonságos olimpiát rendezzenek – ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania.

Előzetesen olyan hírekkel is riogattak, hogy Tokió a magas fertőzésszámok miatt gyakorlatilag szellemvárossá vált. A környéken sétálva ennek épp az ellenkezőjét tapasztaltuk: az élet megy tovább, csak mindenki maszkot visel. Bár a turisták tömege ezúttal nem lepi el az utcákat, a helyiek ugyanúgy élik az életüket. Az még érződik, hogy nem kezdődött el az olimpia: néhány zászlótól és ötkarikás emblémával felmatricázott autótól eltekintve szinte alig érzékelni, hogy itt bizony három nap múlva a világ legnagyobb sporteseménye veszi kezdetét.

(Borítókép: Pillantkép Tokióból. Fotó: Valery Sharifulin / Getty Images Hungary)