Hogyan került kapcsolatba a vívással?

Gyerekkoromban vívtam, Szőcs Bertalan, minden idők egyik legjobb vívóedzőjének hívására próbáltam ki a sportágat. Édesapám olimpikon tornász volt, ismerte is őt. Húgom és a bátyám is velem tartott. Csapatban mindegyikünk korosztályos országos bajnoki címig vitte.

Más sportágat is kipróbált?

Walesben nemzetközi érettségit tettem, és az ottani iskolában magától értetődő a rögbi. Akkoriban alig lehetett tudni Magyarországon bármit is róla. Tengeri életmentőként is oktattam, és tudták, hogy gyorsan futok, ezért elhívtak rögbizni. Amikor hazajöttem Walesből, két csapat volt idehaza: a BEAC és a Kecskemét. Előbbiben kezdtem el játszani. A sajtóból máig követem a sportágat, de sajnos nem tartom már velük a kapcsolatot. Anno az Eurosporton közvetítettem is hetes rögbit, ami ugyebár olimpiai sportág. A hetes rögbi tulajdonképpen olyan, mintha a futballt 11 labdarúgó helyett 5 játszaná – nagypályán. Szóval az ember kiköpi a tüdejét.

Közgazdaságtudományi egyetemet végzett, mégis a médiában helyezkedett el. Máshogy tervezte?

Semmit sem terveztem igazából. Megvolt az ösztöndíjam egy amerikai egyetemre, de nem engedtek ki. Másodéves egyetemistaként felkértek, hogy vezessek egy ifjúsági műsort, így kerültem a Magyar Televízióhoz. Édesanyám kérdezte is, hogy nem szeretnék-e valami rendes állást. Ha Amerikába mentem volna tanulni, biztosan nem jöttem volna haza. Akkoriban Nyugat-Európában tanulni egy óriási kultúrsokk volt. Hogy csak egy példát mondjak, míg idehaza mindenkit magáztunk, Walesben minden tanárunkat tegeztük. Megkérdezték, hogy milyen tárgyakat szeretnék tanulni, amit elsőre nem is akartam elhinni.

Van olyan dolog, amit ott és akkor tanult meg, és azóta is önnel maradt?

A nyitottság: mások megértése és elfogadása, más gondolatok megértésének szándéka. Egy zárt világból egy olyan helyre érkeztem, ahol 60 országból voltak diákok.

Ifjúsági és szórakoztató, majd gazdasági és belpolitikai műsorokat is készített a köztelevízióban. Hogyan került a sportszerkesztőségbe?

A belpolitikai műsorok közé is csempésztem egy kis sportot. Például felhívtam a Német Labdarúgó-szövetséget, hogy adják meg Franz Beckenbauer otthoni telefonszámát. Megkaptam, és készítettem vele egy interjút. Már öt éve a Magyar Televíziónál dolgoztam, amikor egyszer a páternoszterben összefutottam Vitray Tamással, és megkérdezte, nincs-e kedvem a Telesportnál dolgozni. Mondtam neki, hogy évek óta erre a lehetőségre vártam.

Nem sokkal később pedig jött a vívás és az olimpiai közvetítések. Honnan eredt a kapcsolat a Nemzetközi Olimpiai Bizottsággal?

1994-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság televíziós cégének a vezetője a téli olimpián felkérte Vitray Tamást, hogy a Magyar Televízió Atlantában a futball vagy a vívás olimpiai közvetítését bonyolítsa le teljes stábbal a világ számára. Vitray Tamás a futballra nemet mondott, mert azt sokan és jól csinálják, a vívást viszont világviszonylatban is kevesen közvetítették. Megkérdezte tőlem telefonon, hogy lennék-e a rendező. Gondolkodási időt kértem, ami így utólag visszagondolva hallatlan szemétség volt. Mentségemre szóljon, hogy Barcelonában már ott voltam kommentátorként, és rettentően élveztem Ónodi Henrietta aranyának a közvetítését. Egy utcával arrébb megálltam, felhívtam, és mondtam, hogy nincs min gondolkodni, vállalom. A vívás közvetítése követhetetlen és rossz volt a barcelonai olimpiáról, a NOB-nak pedig ötlete sem volt, hogyan oldja meg a problémát, ezért le akarta venni a programról a sportágat a lövészettel együtt. Az atlantai olimpia előtt két évvel, 1994-ben tartott a NOB televíziós cége egy válságértekezletet, erre készítettem egy prezentációt, hogyan lehetne megreformálni a vívás közvetítését. Itt értek össze a szálak, hogy gyerekkoromban vívtam, és volt rutinom a televíziózásban is.

A prezentáció jól sikerülhetett. Mivel győzte meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot a vívóközvetítések megreformálásában?

Az egyik nagy újítás az átlátszó sisak volt, ami nagy ellenállásba ütközött – biztonsági okokból ez évekkel később lekerült a napirendről, pedig televíziós szempontból nagyon jól működött, látványos volt, Athénban használták is a vívók. A másik a zsűrielnök elé kirakott piros lámpa volt. A logika az volt mögötte, hogy időt kell adni a nézőknek és a kommentátoroknak is, hogy megértsék, mi zajlik a páston. Korábban egy kardasszó alatt egy pillanatnyi idő sem volt lassítani, tőrben sem nagyon, így rendkívül nehéz volt elmondani, mi történt. Atlanta óta viszont amíg le nem oltjuk a lámpát, a zsűrielnök nem indítja újra az asszót. Lényegében belenyúltam a vívás ritmusába. Ezért fontos, hogy vívtam, mert tudtam, mi az a határ, ameddig el lehet menni. Egy vívó sem panaszkodott még a közvetítések miatt. Sikerült úgy feszegetni a határokat, hogy az senkit nem bántott. Ha rajtam múlna, a sisaklevételt tiltó szabályt is enyhíteném, mert küzdelem közben jelennek meg az indulatok igazán az arcokon. Több kamerát helyeztünk el a pást körül, hogy még látványosabb legyen a közvetítés, még jobb lassításokat tudjunk mutatni, ahogy félbehajlik a fegyver, vagy egy cipőfűző libbenését. Ezek szabad szemmel nem láthatóak.

Hogyan változott az évek alatt a magyar stáb, ami az olimpiai vívóközvetítéseken dolgozik?

Atlantába 11-en mentünk Magyarországról, tetszett a NOB-nak a közvetítés, de ezt onnan tudtuk igazán, hogy felkértek Sydney-re is. A dolog pikantériája az volt, hogy a Magyar Televíziót kérték fel ismét, de én akkor már nem dolgoztam ott. Az MTV elfogadta a felkérést, de jelezték, hogy már nem Héder Barna lesz a rendező. A NOB erre azt válaszolta, hogy akkor másnak adná a feladatot. Athén és Peking előtt is voltak itthon kisérletek arra, hogy ne én legyek a rendező-producer, ezért London előtt már azt kérte az Olympic Broadcasting Services (OBS), hogy saját céggel csináljam innentől. Tokióba már 47-en megyünk, többen közülük már Atlantában is ott voltak velem. Amit csinálunk, az egy nemzetközi termék. A világ összes televíziós társasága azt az adást veszi át, amit mi készítünk. A maximumot kell nyújtanunk, de nem derülhet ki, hogy magyar stáb dolgozik ott. Annyira a közvetítésre figyelek, hogy az élmény nem jön át – pedig átéltem több magyar aranyérmet is. Imre Géza riói döntőjében azért már mi is hüledeztünk. Évezredes taktika, ha azt látod, hogy elveszíted a fonalat, az ellenfeled pedig felveszi, hogy meg kell állítanod a mérkőzést. A hosszú hajú nők a hajukat igazgatják például, de lehet cipőt kötni, ápolást kérni. Imre Géza egyikkel sem élt, előttem viszont ott volt a piros lámpa kapcsolója. Önkéntelenül is átvillan az ember agyán, hogy véletlenül úgy hagyja a kapcsolót. De ilyen nem fordulhat elő, nem mi hozzuk létre az eseményeket, mi csak megmutatjuk őket.

Hat olimpián járt rendezőként, melyiket emelné ki ezek közül?

Szétválasztanám őket. Élmény szempontjából Sydney volt a legjobb: a vívás bent volt a központban, így amikor kiléptem a csarnokból, brutális kivetítő, tűzijáték fogadott mindennap, rengeteg ember, igazi olimpiai feeling. Athén pedig szakmailag volt különleges. Bejött a női kard a programba, amiben az amerikaiak nagyon jók voltak, meg is nyerték. Az NBC – amely Tokió után 2032-ig 7,75 milliárd dollárt fizet az olimpiai közvetítésekért, és ezért gyakorlatilag meghatározza akár az úszódöntők időpontját is, ha kell – „rettegett” vezetőjének, Peter Diamondnak sokszor emlegették a nevét, de sosem találkoztam vele korábban. Az athéni női kard döntő után megszólalt a mobiltelefonom, Peter Diamond volt az. Nem a titkárnője, hanem ő maga. Dobtam egy hátast. Azt mondta, még sosem közvetítettek élőben vívást Amerikában, ez volt az első alkalom, és meg akarta köszönni, mert nagyon jól sikerült. Megtisztelve éreztem magam, mert az olimpiai közvetítések terén ő a megkérdőjelezhetetlen szaktekintély.

A vívás egy speciális sportág, amelynek megértése a szabályok ismerete nélkül nem egyszerű. Az átlagos sportkedvelő televíziónézők értik a vívást?

Biztosan nem. Ezért kellett az idő a lassításhoz, hogy a kommentátorok el tudják magyarázni, mi történik a páston. Velem a mai napig előfordul, hogy nem mindig értem a zsűri döntését. Nagy átka ez ennek a sportágnak. A párbajtőr a legegyszerűbb ilyen szempontból, aki először talál, azé a pont. A tőr és a kard jóval összetettebb a konvenciók miatt, előnyben részesítik a támadást kezdeményező vívót, még akkor is, ha egy pillanattal később viszi be a találatot, mint az ellenfél.

Van más eszköz a rendezők kezében, amivel még látványosabbá és érthetőbbé tehető a közvetítés?

Az újabb platformok fejlesztése lehet a kulcs, de ez nem televíziós rendezői kérdés. Ma már minden fiatal – ha egyáltalán leül a tévé elé – közben a telefonját vagy a tabletjét is nézegeti. Na, ott kell az eseményekkel párhuzamosan olyan tartalmakat kínálni, ami megfelel az ő igényeiknek.

Vannak olyan sportágak, amelyek a víváshoz hasonlóan reformra szorulnak, miközben több sportág ott kopogtat a NOB ajtaján, hogy szeretne bekerülni az ötkarikás programba. Ezek sorsát hogyan látja?

Rióból például mi közvetítettük az öttusát is, de igazság szerint nem merültem el annyira benne, hogy ezt elkezdjem végiggondolni. Azt tudom, hogy nagyon küzdenek, és próbálják megtalálni a megoldást. A birkózás és a dzsúdó is hasonló helyzetben van, de azokat sem tudom megítélni. A vívást a sportolói múltam miatt jól ismerem. De tegyük a szívünkre a kezünket: ha van egy rossz futballmeccs, az szuperlassítással is rossz. A nézők ma már a legjobbat akarják mindenből, akkora a kínálat. A gyerekeim 10-15 másodperces videókat néznek, ami három másodperc alatt nem fogja meg őket, átugorják. Ha bármelyik sportág azt akarja, hogy ezek a generációk is érdeklődjenek irántuk, akkor ezt nem hagyhatják figyelmen kívül.

Egy sportközvetítésben egyébként mi a feladata a rendezőnek? Nyilván más, mint – mondjuk – egy játékfilmnél.

Első körben ki kell találnom, hol és mennyi kamerát helyezünk el, mert nagyon nem mindegy, mit és hogyan mutatunk. A világítást is kontrollálni kell. Egy olimpia előkészítése két évvel korábban elkezdődik. Elővesszük a korábbi tervrajzokat, és azok alapján megnézzük, mit hogyan lehet az új helyszínre adaptálni. Rióban például speciális pástelhelyezés volt. Oda kell figyelni arra is, hol áll a zsűrielnök, nehogy kitakarja a vívókat. Amikor elindul a közvetítés, én mondom meg, hogy mikor melyik képet vágjuk ki. A vívómúltam miatt szeretek megkockáztatni olyan képkivágásokat, amivel még látványosabb elemeket mutathatunk meg. A nézőknek ez kell, és akik nem értenek hozzá, azok is értékelni fogják.

Tokióban zárt kapuk mögött, nézők nélkül rendezik meg az olimpiát. Ez megnehezíti a televíziósok dolgát?

Mindenképpen. A nézők biztosítják a hangulatot, ha ők nincsenek, akkor valami mást kell mutatni, ami ezt pótolja. Félek tőle, hogy milyen lesz ez a mostani termék, ha már így neveztem korábban.

Harminc éve benne van a televíziós szakmában, hogyan látja, a technológiai fejlődés mellett mi változott leginkább?

A mobiltelefonok terjedésének köszönhetően megjelentek új platformok, amiben rengeteg lehetőséget látok. Olyan pluszinformációkat lehet adni a sportolókról a közvetítésben, amiket korábban nem lehetett. Az élet igazságtalanságának tartottam, hogy amikor harminc éve Gyulai Istvánnal atlétikát közvetítettem, ő mindenkiről tudott hozni egy sztorit, mindenkit ismert, hiszen ebben a közegben élt a sportág nemzetközi szövetségének főtitkáraként. Én viszont minden csepp információért megszenvedtem, különböző szaklapokból napi 5-6 óra munkával gyűjtöttem össze az adatokat. Olvastam, hogy az egyik futó Benny Hill dublőre volt, ráadásul a döntő egyik esélyese is ő volt. „Na, eljött az én pillanatom!” – gondoltam. Úgy éreztem, ki kell játszanom ezt a kártyát. Végül nem „az én futóm” nyert, és bennem világfájdalom volt, hogy egy ilyen információt nem tudtam elsütni, mert öncélú lett volna. A mai kommentátoroknak vigyázniuk kell, mit mondanak és mennyit beszélnek. Rengeteg információ elérhető az interneten a nézők számára is, tehát mérlegelni kell, hogy miről fontos beszélni, és miről nem. Emellett a képi megvalósítás is ma már annyira színes és összetett, hogy a kommentátoroknak egyet hátra kell lépniük.

(Borítókép: Héder Barna az Indexnek adott interjút. Fotó: Kaszás Tamás / Index)