Osváth Richárd remek pályafutásából már csak a paralimpiai arany hiányzik, ami akár az augusztus 24-én rajtoló tokiói játékokon is összejöhet számára – pedig korábban még abban sem volt biztos, hogy a sporttal kíván foglalkozni.
Kerekesszékes vívónk 1985-ben a romániai Szatmárnémetiben látta meg a napvilágot, ahol elmondása szerint semmi gondot nem okozott neki a magyarsága.
„Megpróbáltunk egymással békében együtt élni. Én azt láttam, hogy inkább csak azok hajlamosak ugrani a felülről érkező provokációnak, akik nem ismernek magyarokat, de akiknek vannak magyar szomszédaik, barátaik, azok jól kijönnek egymással. Én is így nőttem fel, a vívóteremben nagyrészt magyarok voltunk, de voltak románok is, és ebből nem volt probléma”
– mondta Osváth Richárd az Indexnek a Nemzeti Sportközpontokban tett látogatásunk alkalmával.
Még mielőtt a vívókarrierje igazán beindulhatott volna, abban sem volt biztos, hogy sportolónak áll, és egészen más jellegű pályán gondolkodott.
Volt egy időszakom, 11-12 éves koromban, amikor református pap szerettem volna lenni. Aztán 13 évesen megnyertem az első gyerekbajnokságomat Romániában, és ahogy jöttek a sikerek, ez hátrébb szorult, de a hitem a mai napig megmaradt, és mindig kérem a jóistent, ha olyan helyzet van, akkor segítsen meg. Próbálom gyakorolni a hitemet
– tért ki a gyerekkori pályaválasztási dilemmákra.
A vívást még kilencéves korában kezdte el, 11 éven keresztül űzte versenyszerűen, a román utánpótlás-válogatottak színeiben korosztályos viadalokon vett részt (junior-Európa-bajnokságon csapatban hatodik helyet szereztek), egyéniben pedig országos és Balkán-bajnokságokat nyert.
Tizenkilenc évesen került Nagyváradra, amikor egyetemre ment. Ott vívott még, de egy focimeccs közben jött a szerencsétlen mozdulat: letapadt a térde, amiből letört egy porcdarab.
Megműtötték a térdemet, de a helyi egészségügyben nem volt rehabilitáció, nem volt gyógytorna, kiengedtek a kórházból, hogy »gyógyulj meg«.
Ez nem sikerült teljesen, lábra tudott már állni, de még nem volt igazi a helyzet, amikor megpróbálkozott azzal, hogy kijusson az utolsó ifjúsági világbajnokságra, ahol rásérült a korábbira.
Ezt követően Bukarestben többször is újra kés alá feküdt, szalagokat is pótoltak a térdében, aztán 2008-ban jött az újabb szerencsétlen eset, szó szerint is, amikor egy esés következtében a műtött testrészen landolt a sportoló.
A térde „berobbant” és elfertőződött, majd a csontok nem megfelelően forrtak össze.
Azóta tart ez az állapot, hogy a jobb térdem nem hajlik
– osztotta meg Osváth a térdsérülésének történetét.
A legtöbben aligha vagyunk képben azzal, hogy a parasportolók esetében említett rövidítések és kategóriák pontosan mit jelentenek, kik azok, akik az egyik vagy másik csoportban elindulhatnak. Történetünk főszereplője sem ismerte ezeket eleinte.
Mikor megtörtént a sérülésem, még szerettem volna vívni, erre nem volt lehetőség, és elkezdtem a kerekesszékes vívásról olvasni, keresgélni. Én is azt gondoltam, hogy csak az vívhat így, aki a mindennapjait is kerekesszékben tölti. Aztán láttam, hogy vannak az enyhébb sérültek és amputáltak, akik az A kategóriába tartoznak, és vannak a gerincsérültek, akik a B-be, továbbá van egy C is, amiben az idegrendszerileg károsodott sportolók vívnak. Én úgy éreztem, hogy megvan mindenem, igaz, hogy a jobb térdem nem hajlik, de nem tudtam, hogy beférek-e egyáltalán az A kategóriába
– mondta Osváth, aki azt rögvest tudta, hogy a B-ben biztosan nem versenyezhet.
2011-ben Magyarországra érkezett kategorizációs vizsgálatra, ahol arról tájékoztatták, hogy vívhat az A kategóriában, és azóta tart a kerekesszékes vívókarrierje.
Nem sokat kellett várni az első sikerekre, a 2011-es Európa-bajnoki győzelmével sikerült megszereznie a kvótát utolsó esélyként a londoni paralimpára, ahol tőrben bronzérmesként zárt, 2013-ban pedig a budapesti világbajnokságon ezüstöt szerzett.
„A legnagyobb élményem a 2011-es Európa-bajnokság volt, amelyen kvalifikáltam magam a londoni paralimpiára. Rendkívül érzelmes pillanat volt, végre magyar melegítőben magyar himnuszt hallgathattam, amikor átvettem az aranyérmem. A budapesti világbajnokságon a döntőt a fő páston vívtam, tele volt a lelátó, remek érzés volt, talán volt egy kis lámpalázam is.”
A 2014-es strasbourgi Európa-bajnokságon újabb aranyérmet szerzett tőrben, de közben már a kardvívást is megkezdte, és ebben a szakágban is döntőig jutott.
Az év mégsem csak ezekről a sikerekről volt emlékezetes, hanem arról is, hogy megkapta a Magyar Fair Play díjat. Erről is faggattuk a kiváló sportolót.
Egerben volt egy világkupaverseny, ahol egy görög sportolóval vívtam, akinek eltört az oldaltámlája, ami azt jelentette, hogy az ő mozgástartománya nagyobb volt, mint a szabály szerint megengedett, és ennek következtében jobban el tudott hajolni például az én támadásaim elől. Nem volt csereszéke, amiben vívhatott volna tovább, de úgy nem szerettem volna győzni, hogy őt leléptetik, és azért nyerek, hanem azt mondtam, hogy akkor fejezzük be így, ha nyerek, nyerek, ha nem, nem. Végül szoros küzdelemben kikaptam, de nem éreztem volna igazságosnak, ha azért kellett volna abbahagynia a vívást, mert eltört a széke, és nem volt nála pótszék
– elevenítette fel a 2014-es eseményeket.
A következő évek sem maradtak kiemelkedő eredmények nélkül, a 2016-os paralimpián két ezüstöt is szerzett – tőrben és kardban is döntőzött Rióban –, egy évre rá pedig Rómában világbajnok lett a tőrözők között.
Az elismerések is jöttek, 2016-ban a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki, egy évre rá pedig az év fogyatékos férfi sportolójának választották meg.
Mindig felemelő érzés, ha az ember a Parlamentbe mehet, és még inkább az, amikor az épekkel együtt egy ünnepségen vesz részt. Nagyon jó érzés volt megkapni ezt a kitüntetést. Ott találkoztam például Szilágyi Áronnal, akivel egymásnak tudtunk gratulálni. Sőt ő már a 2016-os riói olimpiai bajnoki címe után, amikor mi még a felkészülésnél tartottunk, eljött hozzánk, megmutatta az érmét, ami óriási motivációt és lendületet adott. Bízom benne, hogy Tokió után megint tudunk egymásnak gratulálni, meg a többieknek is
– felelte Osváth, aki többször is hangsúlyozta, mennyire jóleső érzés, amikor közösen vesznek részt egy eseményen az ép sportolókkal, és nem tesznek különbséget köztük.
Megkerülhetetlen kérdéskör a koronavírus-járvány és annak következményei. Mint ismert, az olimpiát és a paralimpiát is egy évvel halasztani kellett. Érdeklődtünk, hogy jót tett-e számára a plusz egy év felkészülési idő, vagy inkább 2020-ban szeretett volna elindulni.
Nekem jobb lett volna, ha tavaly meg tudjuk rendezni, mert a felkészülés során akkor még négyen voltunk a családban, 2020 nyarán viszont megérkezett a harmadik gyermekünk is. A terv az volt, hogy a tokiói játékokon részt veszek, aztán hazajövök, és a három gyerekkel közösen tudjuk élvezni egymás társaságát. Így egy kicsit nehezedett a felkészülés, egy kicsit gondolkodásmódot kellett váltani, nem mondom, hogy a vívás a háttérbe szorult, de a családi teendők fontosabbak voltak, és azokra koncentráltam
– válaszolta Osváth, aki igyekezett gyorsan leszögezni, hogy nem foglalkoztatja a visszavonulás gondolata, még 2024-ben is szeretne elindulni.
Remélem, Párizsban is elindulhatok. Nem tervezünk negyediket, bár a feleségem nagyon szeretne még egy babát, de én mondtam, hogy elég lesz ez a három
– mondta nevetve.
Osváth egyébiránt a szülővárosában ismerte meg a párját, akivel 2013-ban Szatmárnémetibe visszautazva házasodott össze, ugyanannál a papnál, aki gyerekkorában is végig mellette volt.
A japán fővárosban ismét tőrben és kardban is indul, egyértelmű célja pedig az újabb éremszerzés. Kiindulva abból, hogy van már Európa- és világbajnoki címe, paralimpiáról pedig ezüst- és bronzérme, most már tényleg „csak” az arany hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen a kollekciója.
Nem titok, hogy éremért megyek, aztán, hogy milyen színű lesz az az érem, az aznap eldől, remélem. Nüanszokon múlik, de a nagy álom, hogy a bronz és az ezüst után most átváltsak.
A riválisokat illetően elmondta, ismernek már mindenkit, vívott már minden résztvevővel, és legyőzte már mindegyik ellenfelet – igaz, voltak, akiknek fordítva is volt sikerélményük.
Nem volt versenyünk másfél éve, legutóbb Egerben egy világkupán vettünk részt, azóta hosszú idő telt el. Ez lehet jó is, lehet negatív is abból a szempontból, hogy nem tudjuk, hol tartunk egymáshoz képest. Lehet, hogy én szerzek meglepetést, de lehet, hogy a versenyrutin kiesése rossz hatással lesz
– részletezte Osváth, miközben a háttérből egy óriási ujjongás „zavarta meg” a beszélgetést egy „siker tus” következtében.
Erről a sportoló elmondta, hogy ez a bennük lévő feszültség kirobbanása, ami akkor jön elő, amikor sikerül egy olyan tust adni az ellenfélnek, amit eltervezett, amit gyakorolt megállás nélkül, és kiszakad az öröm, amikor ezt sikerül élesben is végrehajtani.
Én akkor vívok jól, ha fel tudom hergelni magam. Olyankor elkezdek morogni a maszk alatt, mint valami veszett kutya, és amikor tust adok, akkor én is kicsit kiabálok, általában azért nem ennyire. Van, amikor nagyon, de a lányok tudnak ilyen »gótikakoncertet rendezni«
– nevetett fel Osváth, akinek csak azt tudjuk kívánni, hogy minél többször kiálthasson fel örömittasan a számára augusztus 25-én kezdődő játékokon.
Így mutatta be az Index újságírójának, milyen érzés az, amikor teljes erővel fejbe találják az embert:
(Borítókép: Osváth Richárd. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)