Felütésképpen arról érdeklődtünk a Váccal (1994) és a Ferencvárossal (2001) bajnokságot nyert, a válogatott szövetségi kapitányaként az 1998-as franciaországi vb előtt a pótselejtezőig eljutó szakembertől, aki jelenleg a ma már NB III-as Vác vezetőedzője, hogy mennyire kíséri figyelemmel a honi élvonal történéseit.

Nézem a meccseket, és olyan túl nagy különbséget nem látok a pár évvel ezelőtti színvonalhoz képest – mondta a 75 éves mesteredző. – Persze egyre több külföldi érkezik, szerintem túl sok is, és vannak köztük jó futballisták, de éppen ebből kifolyólag nekem a Paks a szimpatikus, ahol csak magyarok játszanak. Én a többi együttest úgy jellemezném, hogy az ideiglenesen hazánkban állomásozó idegen csapatok.

Ebből is látszik, hogy Csank régi vágású futballedző, abból a korból táplálkoznak meghatározó élményei, amikor legfeljebb három légióst foglalkoztathatott egy-egy élvonalbeli klub. Legfeljebb. Mert például amikor a Váccal 1994-ben bajnokságot nyert, kizárólag magyar játékosai voltak, és hét évvel később, amikor a Fradit vezette diadalra, a négy légiósa – a brazil Alex Monken, a romániai Marius Cheregi, a felvidéki magyar Pinte Attila és a szerb Dragan Crnomarkovics – közül is az előbbi kettő mindössze 8-8 mérkőzésen jutott szóhoz, és a magyarok – Szűcs Lajos, Lipcsei, Hrutka, Dragóner, Gera, Gyepes – húzták a csapat szekerét. 

Végül is nincs nekem ezzel bajom, hiszen a topligákban is ez a módi, Egyesült Európa van a futballban – mondja. – Amikor 2001-ben a Fradival bajnokságot nyertünk, akkor is idény közben többen elmentek a légiósaim közül, igazából csak Pinte volt meghatározó. Ma már persze több játékosra van szükség, főleg az élcsapatoknál, ha kiesel a BL-ből, ott van még az Európa-liga meg a Konferencia-liga, húsz-huszonöt évvel ezelőtt, ha kiestél, arra az évre be is fejezted a nemzetközi szereplést.

Csank már-már sértésnek veszi, amikor arra kérjük, hasonlítsa össze az 1994-es Vác, a 2001-es FTC és a mostani Fradi anyagi lehetőségeit.

Ne komolytalankodjunk! – csattan fel. – Amikor a Váccal bajnokságot nyertünk, Orosz Ferinek, a legjobban kereső játékosomnak 300 000 forint volt a havi fizetése. Ma ennyiért az NB III-ban sem nagyon állnak szóba az emberrel. 2000–2001-ben a Fradinál volt, hogy négy hónapig nem kaptunk fizetést! El tudná képzelni, ha manapság ilyesmi történne, nem lépnének le azonnal a játékosok?!

Amikor arról érdeklődünk, hogyan tudta olyan körülmények között együtt tartani a gárdát, látjuk a lelki szemeinkkel, amint megrágcsálja a bajuszát.

Én voltam a csapat pszichológusa, sima ügy – szögezi le. – Jóvérű legények voltak, szerették a futballt. Én elmondtam akkor is, hogy aki kijön a pályára, az két dolgot tehet. Vagy azt mondja, hogy nem játszik, és akkor fel is út, le is út. De ha kijön, és labdába rúg, attól kezdve nincs nyafogás, csak egyvalami: futball. Akár van fizetés, akár nincs. Ha én azt csináltam volna, amit pár évvel később Ricardo Moniz, hogy az edzésen levonultatta a pályáról a csapatot, mert késett a fizetés, akkor mire felérek a klubház első emeletére, már ki lettem volna rúgva. 

Csank szerint nálunk a külföldiek jóval többet megengedhetnek maguknak, mint a magyarok – az üdítő kivétel talán Kisvárda, ahol Révész Attila vaskézzel tartja a fegyelmet –, de aztán végül az Üllői úton is helyreállt a világ rendje. Mármint 2001-ben.

Szerencsére jött Torgyán József meg Szabadi Béla, mondjuk aztán bele is buktak mindketten, de ha ők nincsenek, akkor kakukk, vége a Fradinak – pillant a múltba a mesteredző. – Utólag nekik is járt volna egy aranyérem, bármennyire is megosztó figurák voltak. Aztán rendeződtek a dolgok, és megnyertük a bajnokságot. Utánunk jött Várszegi Gábor, egy fél évet még alatta is dolgoztam, de ahogy megérkezett, már világos volt számomra, hogy ki leszek rúgva, csak az volt a kérdés, hogy mikor. 

Kalandos, vadregényes időszaka volt ez a magyar futballnak, ez tagadhatatlan.

Igen, igen, éppen csak hogy nem lőttek – mosolyodik el Csank. – Annak is megvolt a maga szépsége, jó visszagondolni rá az összes balhéval együtt. Na meg a szurkolók! Akkor azért nem nagyon lehetett variálni. Egyszer mentünk Újpestre a derbire, 2000 novemberét írtuk, ismertetem a követendő taktikát az öltözőben, megyünk ki a kapun, hogy beszálljunk a buszba. Hát ott kint az Üllői úton ezerötszáz szurkoló tombol! Én jöttem ki elsőnek, visszanéztem a játékosaimra, mindenki halálsápadt volt, mert tudták, hogy ez az ezerötszáz fanatikus akkor is ott lesz, amikor visszajövünk a meccsről. És ha nem győzünk, akkor nekünk annyi. Szerencsére nyertünk 1–0-ra, életben maradtunk, mi több, görögtűzzel fogadtak, mert ezzel lettünk őszi bajnokok...

Aztán persze volt olyan is, amikor nem nyertek...

Kikaptunk 5–0-ra Dunaújvárosban, amikor lejött a buszunk a felüljáróról, a szurkolók két oldalról elkezdték ingatni, addig lökdösték, amíg majdnem felborult... De a végén valahogy bajnokok lettünk.

Ma már ilyesmi elképzelhetetlen, a szurkolókat mára megregulázták. 

Hogy mit szólok a mostani Fradihoz? Nézze, valaha az edzője voltam, kétszer is, nyilván szorítok a csapatnak, ez egyértelmű. De nem tehetek róla, nem szeretem, ha csak egy-két magyar van a csapatban. De hát ez ma a módi, én megértem, játszanak az európai porondon, kell a sok játékos. Mostanság kint is ez megy. Nem vagyok begyepesedett agyú őskövület, egyértelmű, hogy a Bajnokok Ligájában vagy az Európa-ligában nem állhatnak fel úgy, mint a Paks, csupa magyarral. Drukkolok nekik, még így is.

Megkérdeztük a mestert: ha valami csoda folytán most felkérnék a Ferencváros edzőjének, vajon elvállalná?

Persze. Még 75 évesen is edző vagyok, és tuti, hogy valamit kitalálnék – mondja. – Én világéletemben szerettem az edzéseket, most is szeretem Vácon, még ha ez csak az NB III is. De nem tudom, hogy mi lenne. Nyilván nem is magyarul kéne beszélnem, de az nem gond, edzősködtem én Görögben, a vezényszavak nekem megvannak angolul. Nem tudom, milyen lenne a hangulat... Amúgy azt se csípem, hogy van vagy harminc játékos a keretben. Az én időmben huszonhárom volt a maximum. Értem én, sok a meccs, minden posztra két ember kell, de most már három van! Aki a sor végén kullog, az csak megélhetési futballista, mert úgyse jut szóhoz.

Csanknak az sem tetszik, hogy ma már ötöt lehet cserélni (a koronavírus-járvány miatt), mert öt csere után az már nem ugyanaz a csapat. 

Az edzőség régi bukéja mára elveszett. A divatos szó manapság a nyomás. Hogy mekkora nyomás van az edzőn. Hát nem tudom, rajtam is volt nyomás, de nem sápadoztam úgy, mint a maiak... Ülnek vagy nyolcan a kispadon, mérnek ott mindent a laktóztól kezdve a vérnyomásig... Mi annak idején a Vácnál hárman voltunk Vass Lacival, a pályaedzőmmel, meg a kapusedzővel. Csakhogy a kapusedző is én voltam... Szóval ketten. Mégis bajnokságot nyertünk. Az a magányos farkasok kora volt.

Arra is kíváncsiak voltunk, mit gondol, melyik csapat volt az ősz kellemes meglepetése, és melyik a kellemetlen?

Nyilván a Kisvárda a kellemes, bár ők is tele vannak légióssal. Egységesek, jól nyomják, látszik, hogy Révész kézben tartja a társaságot. Ismerem Révészt, nagyra becsülöm, bár biztos vagyok benne, soha nem vitt volna edzőnek Kisvárdára, igaz, én se mentem volna oda. De ettől függetlenül elismerem. A dobogósok szerintem négy csapat közül kerülnek ki, a Fradi, a Kisvárda, a Puskás Akadémia és a MOL Fehérvár FC, ez a négy. Nem szabad az aranyérem bűvöletében élni, a futballban nem csak az első helynek van értéke, főleg most, hogy a Fradi eléggé kiemelkedik. Meg aztán a futballban elég sok a véletlen. Szóval a Fraditól nem nagyon lehet elvenni az elsőséget, de talán nem is akarják. (Nevet.) A további sorrend megtippelésére nem vállalkoznék. 

Az FTC új vezetőedzője Sztanyiszlav Csercseszov, aki kemény ember, olyan, amilyen kemény Csank is volt.

Annyira azért nem – vág közbe. – De ő is kapus volt, akárcsak én, és egy kapus az más kávéház. Nem hinném, hogy problémája lesz. Szemtől szembe megmondja a véleményét, tényleg olyan, mint én voltam. Így kell partnernek lenni. Nyíltan, őszintén. Vannak harmincan, ott nem lehet csókolgatni őket. Aki nem felel meg, annak helyére lép a másik. Persze nem könnyű edzőnek lenni manapság, amikor egy játékos annyit keres, vagy még többet, mint egy bankigazgató. 

Csank nincs kibékülve a mai uniformizált, gépies focival, amely a labdabirtokláson alapul.

Egyik meccs olyan, mint a másik, a Premier League-ben is. A mi időnkben levették volna a kapus fejét, ha odapasszolja a labdát az ellenfél gyűrűjében álló társnak, a kaputól 18 méterre. Ma pedig az van, hogy mindenáron ki kell hozni passzolgatva a saját kapu előteréből, ezért van az a rengeteg eladott labda. Tizennyolcat passzolnak, aztán a végén elveszik tőlük a labdát. Közben megy az idő, kevesebb támadás fut a pályán, mint húsz-harminc éve. Vasárnap este még olyasmi is előfordult az Alavés–Barcelona meccsen, hogy az ellenfél térfelének a közepéről hazaadta a gyerek Ter Stegennek a labdát! 0–0-nál!

Ha ezt annak idején Ózdon megteszi valaki, a háromezer melós a nézőtéren felkoncolja, vagy legjobb esetben azt mondja neki, hogy másnap menjél be dolgozni a kohóba! hazaadod a labdát a félpályától?

Amikor arra kérjük Csankot, mondjon egy-két játékost, akire felfigyelt a jelenlegi NB I-ben, jókora hallgatás a válasz.

Hát olyan nincs, akitől el lennék ájulva – mondja. – Vannak, vannak jó játékosok, de egy kicsit olyan egyformák. Kevés az egyéniség. Mondtam is a mai váci edzésen a játékosaimnak, egyre unalmasabb a mai foci. Itt volt ez a PSG–Reims-meccs vasárnap, ugyan 4–0-ra lekente a PSG, de a 44. percig, amikor Verratti megszerezte a vezetést, olyan unalmas volt, hogy belealudtam. Itt van ez az Icardi, ezt az Icardit régen a Gentile felkötötte volna magának melltartónak... Mbappénak volt három olyan pocsék passza, hogy csak bámultam. Messihez hasonló egy sincs, ezeket nem lehet hozzá hasonlítani, se Lewandowskit, se Cristiano Ronaldót.

Ezek iparosok. Jó futballisták, meg be is rúgják a gólt, de amikor Messihez akarod hasonlÍtani őket, az olyan, mintha a tejszínt hasonlítanád a kocsiszínhez.Talán még Neymart tudnám Messihez hasonlítani.

Mindig elkalandozunk a magyar NB I-től, úgy kell visszarángatni Csankot.

Na, szerintem kevés a 12 csapat, a három forduló nem jó, mert igazságtalan. Vissza kéne térni a tizenhat csapatos NB I-hez, a harminc forduló pont elegendő lenne. Az NB III-ban pedig, ahol most én is dolgozom a Váccal, normálisabb fizetéseket kéne biztosítani, mert 200-300 ezer forintból nem lehet eltartani egy családot, amellett dolgozni kell, akkor meg nem jut idő az edzésre. Márpedig az a piramis alja, ahonnan táplálkoznak a felsőbb osztálybeli csapatok. Elvileg. Biztos most kihúztam ezzel a gyufát az embereknél, pedig nézze meg, mi van külföldön! Annak idején a Fradinál nem tudtunk játékost igazolni az angol ötödik osztályból, mert még ott is többet kerestek, mint a magyar NB I-ben.

(Borítókép:  Csank János, a vendég Zalaegerszeg edzője a játékot figyeli a labdarúgó Soproni Liga 21. fordulójában az MTK Budapest–ZTE FC-mérkőzésen a Hidegkuti Nándor Stadionban 2009. április 4-én.  Fotó:  Kollányi Péter / MTI)