2002 májusát írtuk, a Bayer Leverkusen és a Real Madrid készülődött a glasgow-i Hampden Parkban esedékes Bajnokok Ligája-döntőre. Meg egy légiirányító barátom, aki történetesen éppen Skóciában barangolt, és mivel imádta a futballt, felhívott, hogy szerezzek neki egy belépőjegyet a május 15-i nagy meccsre. 

Ha azt kéri, hogy juttassam be Fort Knoxba, ahol az Egyesült Államok aranykészletét őrzik, azt könnyebben tudtam volna teljesíteni. Ennek ellenére fellengzősen azt mondtam a cimborámnak, hogy megpróbálom. 

Egy álló napon át törtem a fejem, hogyan lássak hozzá, de sorra vetettem el az ötleteket. Végül a végső kétségbeesés határán felhívtam Szepesit, akit persze régóta ismertem, de nem mondhatnám, hogy szoros baráti viszonyban lettem volna a nálam 34 évvel idősebb legendával. 

Hány jegy kell? – érdeklődött.

Csak egy – brekegtem.

Menjen oda a barátod a meccs délutánján a sajtóbejárathoz, és hivatkozzon rám – hangzott az utasítás.

Nem szaporítom a szót. Odament, a jegy várta, a barátom felvette, megnézte a meccset, látta Zinédine Zidane ballábas bombagólját, utána élete végéig emlegette, amikor csak találkoztunk. 

Nem nekem köszönhette – Szepesinek. Pedig nem is ismerték egymást a Gyurival. 

2006-ban kint voltam a németországi világbajnokságon, Münchenben vettem fel az akkreditációmat, tudtam, hogy Gyurit is ott szállásolták el az ötcsillagos Bayerischer Hofban. Lesz, ami lesz alapon felhívtam a recepcióról, szükségem volt exkluzív információkra, hogy összetákoljak valami cikkszerűséget a másnap kezdődő vb-ről. 

Gyere föl, itt lakom a negyediken, kopogj be az ajtómon – mondta a világ legtermészetesebb hangján az akkor már 84 éves Szepesi.

Bekopogtam, majdnem egy órát beszélgettünk, olyan kulisszatitkokat tudtam meg, amelyek segítségével életem legjobb cikkét írtam meg úgy, hogy másfél órával azelőtt még áthatolhatatlan sötétség honolt a fejemben. 

Azt, hogy zseni volt, minden szakmabeli tudta. Hogy mennyire jó ember, azt csak azok, akik személyesen ismerték. Pedig minden oka meglett volna rá, hogy bezárkózó, visszautasító, morcos, a világgal haragban álló alak legyen, hiszen gonoszul megrángatta az élet, és az efféle jellempróbák sok embernek nyomot hagynak a karakterén. Zsidó származású lévén – Friedländer Györgyként született 1922. február 5-én Budapesten – nem úszta meg a munkaszolgálatot és a koncentrációs tábort.

Kilenc rokona veszett oda a haláltáborokban, apja halálát sohasem tudta magának megbocsátani, pedig nem ő volt a hibás. Mindketten munkaszolgálatosok voltak, külön táborokban próbálták túlélni a veszedelmes időszakot. A sportriporter több munkatáborban volt Magyarországon és Ukrajnában, köveket tört és utakat épített. 1944-ben kiszabadult és apja segítségére indult, de elkésett. Édesapját a megérkezése előtti napon tették be egy vagonba, amivel a buchenwaldi koncentrációs táborba vitték, és onnan soha nem tért vissza. Egy napon múlt az élete, ugyanis Szepesi már úton volt érte, hogy hamis születési iratokkal megakadályozza, hogy a haláltáborba vigyék. Szepesinek szerencséje volt, ő megúszta.  

A háború után, 1945-ben kapott lendületet a karrierje, az Aranycsapat felfutásával párhuzamosan, bár nem csak Puskásékat hozta el a nappalinkba az eseményeket a televíziót megelőző korszakban is láttató, fantasztikusan szuggesztív közvetítéseivel. Összesen 15 olimpián és 14 labdarúgó-világbajnokságon dolgozott, 49 magyar olimpiai aranyéremhez kölcsönözte a hangját.

Sokan feltették a kérdést, mi volt Szepesi titka. A választ Novotny Zoltán, a magyar sportriporterek doyenje adja meg.

Ötvenhárom évet dolgoztam együtt Gyurival – indított egy ép ésszel felfoghatatlan adattal az aranytollas legenda, a Magyar Sportújságírók Szövetségének tiszteletbeli elnöke. – 1962-ben, 21 évesen kezdtem és 2015-ben gyakorlatilag én búcsúztattam el a mikrofontól egy személyes hangvételű beszélgetéssel. Hogy mi volt a titka? A jóisten tudja... Az 1998-ban megjelent, búcsú a mikrofontól című könyvének ezt a mondatot adta mottónak: „Bármit teszünk, tegyük szenvedéllyel, vagy sehogy.” A legfőbb titka a szenvedély volt. Továbbá: végig megmaradt szurkolónak. Nagyjából azt látta, amit a szurkoló, azt hallotta, amit a szurkoló szeretett volna hallani. És mérhetetlenül szerette a sportolókat, nem véletlenül számított az Aranycsapat tizenkettedik játékosának.

De ez még nem minden, Novotny sorolja megállíthatatlanul. Hogy Szepesi még túl a kilencvenen is naprakész, tökéletesen informált volt, tudta, mi történik a világban, és nem csak a sportban. Abban a korban, amikor még nem volt internet, mindent tudott mindenkiről, de nem ám a fölösleges, senkit sem érdeklő, irreleváns ostobaságokat, amit napjaink késői, tehetségtelen epigonjai összeszednek a világhálóról, hanem a lényegbevágó, a játékos, a sportoló karakterét bemutató intimitásokat. 

Mindig csak annyit mondott el, amennyit kellett, amennyi előrevitte a közvetítést – mutat rá Novotny. – Rengeteget olvasott, szépirodalmat, bármit, képben volt. A rokon műfajokban is kiemelkedőt alkotott: tévézett, újságot írt, vetélkedőket vezetett, összesen tíz filmben szerepelt, igazi reneszánsz ember volt. A hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján ő volt az MLSZ elnöke, de a Rádió bonni tudósítójaként is dolgozott. No és ne feledkezzünk meg a lényegről! Ő hozta haza Puskás Öcsit 1981-ben, Szepesi sírta ki a pártvezetésnél, hogy a Száguldó Őrnagy hazatérhessen Madridból negyedszázad után. Bár sokan Sebes Gusztáv érdemeként emlegetik, de nem igaz, a félénk Sebes csak Szepesi farvízén utazott ebben az akcióban. 

Az 1922-es évjárat ontotta a zseniket. Hoffer József, az MTI sportrovatának vezetője (e sorok írójának szeretett első főnöke), egykori szövetségi kapitány, Illovszky Rudolf, a Vasas feledhetetlen edzője, Hidegkuti Nándor, az Aranycsapat korelnöke és Szepesi másfél hónap eltéréssel születtek, és évente nagy közös születésnapot csaptak, ami a magyar futball jeles eseményének számított. 

A szépet, a jót vegyük észre, szeressük a sportolókat, hirdette, és ebben is különbözött napjaink a kákán is csomót kereső újságíróitól – folytatja Novotny. – Aztán. Gyuriról egyértelmű volt, hogy melyik politikai oldalhoz tartozik, de elkötelezettsége a szakmájában észrevehetetlen volt. Sem előtte, sem utána nem tett annyit a határon túli magyarságért, mint ő. Szívügyének tartotta a felvidéki, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki, burgenlandi magyarság tájékoztatását, de nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az Amerikában, Argentínában, Ausztráliában, azaz a szórványban élő magyarokét is. A Magyar Rádió Szülőföldünk című műsorában, amit a tengerentúlon is lehetett fogni, rendszeresen szerepelt. 

Novotnynak ezernyi anekdotája van Szepesivel kapcsolatban.

A mexikói olimpián együtt izgultunk az öttusaverseny befutójánál, amikor még nem hendikepes rendszer volt, és veszettül kellett számolgatni a futók célba érkezése után. Amikor megérkeztünk a célhoz, Gyuri benyúlt a táskájába, kivett egy fél tucat stopperórát, és szétosztotta közöttünk. „Te méred a Balczó idejét, te a Törökét, te a Mónáét, te az Onyiscsenkóét, te a Lednyevét, te a Fermét.” És adott egy stoppert nekem, a népszabadságos Lukács Lászlónak, az esti hírlapos Sirokmánynak, mindenkinek, aki ott magyar újságíró volt. „Hát te ki vagy?”, kérdezte a számára ismeretlen úrtól, aki az utolsó stoppert kapta. „Én? Literáti Gyula vagyok, a Szabad Európa munkatársa.”

A hithű kommunista Szepesit mindez cseppet sem zavarta, nagy ívben tojt rá, hogy esetleg feljelentik otthon, amiért a Szabad Európa riporterével cimborál. 

Szepesit persze az Aranycsapat tette halhatatlanná, és cserébe egy kicsit ő tette halhatatlanná az Aranycsapatot.  Ha csak egyetlen bon mot-ja lett volna, az „All right, Mister Wright!”, amikor Öcsi visszahúzós cselénél a 6:3 közben Billy Wright, az angolok kapitánya felszaladt a nézőtérre, már bevonult volna a rádiózás Hall of Fame-jébe.

Nyolcadikos voltam, amikor játszották az évszázad mérkőzését, az igazgatónk visszarendelt bennünket tanulószobára, és együtt hallgattuk a 6:3-at Szepesi közvetítésével. Én nagy lezseren azt mondtam a dirinek, igazgató úr, ne izguljon, már az első percben rúgunk egy gólt. És lőn, Hidegkuti tényleg rúgott egy gólt az első percben! A diri a plafonig ugrott örömében, majd így szólt: „Novotny! Alkotmánytanból ötös!” Hát ezt a jelest is valahol Gyurinak köszönhettem...

Mi, rádióhallgatók pedig az emlékezetes magyar diadalokról – és persze tragikus kudarcokról, mint az '54-es vb-döntő elvesztése... – hírt adó közvetítéseket annak a feledhetetlen, megismételhetetlen, zseniális riporternek, aki szombaton ünnepelte volna a századik születésnapját. 

Nem sok kellett volna hozzá, alig három és fél év...

(Borítókép: Szepesi György, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke és Pelé, a brazil labdarúgósztár a Népstadionban megrendezett Magyarország – Ausztria válogatott labdarúgó-mérkőzés szünetében. Fotó: Benkő Imre / MTI)