Már az M3-as sem olyan, mint két napja volt.

Valahol Nyékládháza magasságában lelassul a forgalom, csak hatvannal tudunk araszolni. Ha–marosan kiderül, miért: a külső sávban végeláthatatlan hosszúságú katonai konvoj halad az ukrán határ felé, majd a debreceni útelágazásnál egy trélert is utolérünk, amely egy harckocsit szállít. Teljesen egyértelmű, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik.

Vásárosnaményban csaknem negyven percet állunk sorban a benzinkútnál. Mindenki üzemanyagot akar vásárolni, mintha holnaptól nem lehetne. A töltőállomás falán felirat: marmonkannába, tartályba legfeljebb 500 litert lehet venni, a gépkocsi tankjába annyit, amennyi belefér.

482 forintért veszem a benzint, 480-ért adom, könnyű belátni, minél nagyobb a forgalmam, annál nagyobb a veszteségem

– mondja a kutas. Az autók szinte kivétel nélkül magyar rendszámúak, nem értjük, mire a nagy bevásárlási láz...

A tarpai községháza olyan, mintha tegnap adták volna át, csillog-villog kívülről, belülről. Gyorsan elfoglaljuk szállásunkat, de máris itt van Szécsi Szabolcs polgármester egy nyíregyházi vállalkozó barátjával és annak feleségével. A fiatal üzletember kombija tele van élelmiszerrel, a csomagtartó roskadozik az ásványvizes palackoktól, vekniktől, felvágottaktól, kisbabáknak, gyerekeknek való tisztálkodószerektől.

Gyűjtést indítottam Nyíregyházán, csütörtök reggel óta hozzák az ismerőseim az élelmiszert, egyéb alapvető létszükségleti cikkeket, én pedig ingázom Beregsurány, Tarpa és a megyeszékhely között 

– mondja Feri, a vállalkozó, miközben a telefonján egy videót mutat, amelyen egy  harcjármű éppen keresztülmegy egy személygépkocsin, nem törődve a benne ülőkkel. Szerencsére a felvétel nem Szabolcsban készült, hanem valahol Ukrajnában.

A tarpai polgármester embermentő üzemmódban dolgozik csütörtök óta. A 2700 lelket számláló község vendégházában szálltak meg az ukrajnai menekültek, mivel Tarpán működik az 1986-os mexikói világbajnokságon a Valerij Lobanovszkij edzői stábjában dolgozó szakemberről elnevezett Sándor István Futball Akadémia. (Pista bácsi Csepén született, a határ túlsó oldalán, ukrán–magyar kettős állampolgár, és azóta nem térhet haza szülőföldjére, amióta 2018-ban a londoni CONIFA-világbajnokságon az általa vezetett kárpátaljai válogatott diadalmaskodott. A CONIFA a nemzeti kisebbségek világszövetsége, Ukrajna hazaárulónak, szeparatistának minősítette a világbajnokságon részt vevő, részben magyar, részben ukrán anyanyelvű játékosokat, edzőket.)

A vendégház egyik szobájában fiatal házaspárral találkozunk, a háromévesforma kisgyerek félpercenként kérdezgeti az édesanyját: „Mama, mikor megyünk már haza?”

Vitalij Gyacsenkónak hívnak, a határ túlsó oldalán, Beregsomban lakom, magyarul, ukránul egyformán anyanyelvi szinten beszélek, ahogy a feleségem és a kisfiam, Vitalij, vagy ahogy becézzük, Vitalka is. Huszonöt éves vagyok, amúgy az anyanyelvem ukrán, de odaát magyar közegben élünk, logikus volt, hogy kétnyelvű leszek. Tizenhét éves korom óta a tarpai futballcsapatban játszom, jobbszélsőként, szombaton megyünk Gyulaházára, rangadó lesz ez a javából a megyei bajnokságban. Amúgy az akadémián dolgozom karbantartóként, ez jelenti a családom megélhetését

  – mondja, miközben megsimogatja a játékautóját babráló Vitalka fejét. 

Gyacsenkóék csütörtökig ingáztak Beregsom és Tarpa között, bár a két települést légvonalban legfeljebb huszonöt kilométer választja el, a beregsurányi határátkelőn tudtak csak átmenni, így egy menet harmincperces utat jelentett autóval. Reggel is, este is.

Otthonról rossz híreket kapunk, már Lemberget is bombázták, Kijevről nem is beszélve. Én most nem mehetek haza, azonnal besoroznának, a 18 és 60 év közötti férfiaknak megtiltották a határ átlépését. Apám most Csehországban van, ott dolgozik, ő sem tud hazajönni, mert katonaköteles korú. 

A szomszédos házból három fiatalasszony és öt gyerek zsivaja szűrődik ki, ők pénteken érkeztek, két család Lemberg, azaz ukránul Lviv mellől, a harmadik asszony a két lányával pedig egyenesen Kijevből. A kapcsot a futball jelenti, ezen keresztül ismerik a tarpaiakat, az egyik hölgy, a harmincas évei közepén járó fiatalasszony fia Magyarországon játszik, a Budapest Honvéd akadémiáján, tizenhat éves, most kap profiszerződést, innen, Tarpáról, a Sándor István Futball Akadémiáról indult a karrierje. Nem árulhatjuk el a nevét, mert még baja származhatna belőle a családnak.

Korosztályos válogatott a srác, de nem az ukrán nemzeti együttesben, hanem választott hazájában, amely nem Magyarország. Mindenki jól beszél angolul, a hölgyek és a gyerekek is, ami nem csoda, hiszen az egyik asszony középiskolai tanár, angol és német nyelvet tanít Kijevben. A tízéves kiskölyök szeme megakad a nyakamban lógó sálon, amit két hete a La Liga pesti sajtótájékoztatóján kaptam, hirtelen ötlet hatására lekapom a nyakamból és odaadom neki,  hatalmas üdvrivalgás közepette fogadja az ajándékot.

Elszorul a szívem, meg a torkom is, de nem csak nekem. A kijevi fiatalasszony el-elcsukló hangon meséli, miközben tizennégy éves lánya átöleli a vállát, és simogatja, puszilgatja az anyja fejét, hogy az oroszok most éppen legázolják Kijevet, megszállják a hazájukat.

Miért, miért? Mi senkinek sem akarunk ártani, mi csak szeretnénk élni a saját életünket, de nem hagyják!

A másik asszony jobban tartja magát, ő nem szipog, de amit mond, attól nekem támad sírhatnékom:

A férjeink otthon maradtak, bevonultak az ukrán hadseregbe, védeni a hazát  

– mondja Mariana.

A menekültek egyértelműen Putyint és az oroszokat hibáztatják az ukrajnai háborúért, de nem ilyen egyértelmű a kép. Vannak itt Tarpán Mezőkaszonyból átjött magyar nemzetiségű menekültek is, akiknek szintén nem írhatom le a nevét, mert az otthon maradott családtagjaik megtorlás áldozatául esnének. Tőlük rémtörténeteket hallok: már a templomban is muszáj ukránul tartani az istentiszteletet, pedig a paptól a hívekig mindenki magyar. Megszűnt a magyar nyelvű oktatás, az iskolákban is kizárólag az ukrán a beszélhető nyelv. A városi anyakönyvvezető Beregszászban magyar létére ukránul adja össze a szintén magyar ifjú párt, magyarul már senki sem mer megszólalni nyilvános helyen. Késő este, amikor már kibontottuk a tarpai szilvapálinkás üveget, szó kerül egy 2014-es odesszai esetről is, amikor az ukrán nacionalisták rágyújtották a helyi kultúrházat az ott tartózkodó oroszokra, százötvenen égtek meg elevenen, a történet bejárta a világsajtót. 

Éjfélre jár, mire ágyba kerülünk, elbúcsúzik a polgármester, szombaton nehéz napja lesz, özönlenek a menekültek, mindenkinek fedél kell a feje fölé.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)