Vasárnap volt százhúsz éves a Real Madrid, a földkerekség leghíresebb, legtöbb BEK/BL-diadallal büszkélkedő futballklubja. Húsz éve ott voltunk a centenáriumon, ami jobban is sikerülhetett volna – mármint madridi szempontból. Emlékezés egy keserves ünnepre, a Deportivo La Coruna által a Santiago Bernabéuban 2–1-re megnyert Király-kupa-döntőre.
2002. március 6-án, egy nap híján pontosan húsz éve ott ültem Varga Gusztáv barátommal, az Újpest és a Ferencváros egykori nagyszerű pólósával – Gyarmati Dezsőn kívül nem ismerek még olyan vízilabdázót, aki ennek a két ősellenségnek a csapatkapitánya lett volna – a Santiago Bernabéu Stadion sajtópáholyában, és hetvenötezred-magammal arra készültem, hogy a Real Madrid gólzáporral ünnepli meg a centenáriumát. Merthogy napra pontosan száz évvel azelőtt alakult meg a később a világ legeredményesebb, tizenháromszoros BEK/BL-győztessé avanzsáló futballklubja, a Real Madrid.
Akkor még más idők jártak, különösebb gond nélkül sikerült sajtóakkreditációt szereznem Gusztinak, akinek annyi köze volt a sajtóhoz, hogy minden héten megvette a Magyar Fórumot.
Jómagamnak pedig, a Sztár Sport jeles firkászának szinte vörös szőnyeget gördítettek a lába elé.
Szóval ott feszítettünk a sajtópáholyban, mögöttem egy sorral 37 éves életkora ellenére meglehetősen barázdált arcú fiatalember ült, akit azonnal felismertem, illetve nem is én, hanem Guszti, aki pólós létére jobban ismerte a futballt, mint én, az állítólagos profi: Manolo Sanchís volt az, abban az időben még a klub legtöbb – 710, abból 534 bajnoki – mérkőzésen szerepelt legendája, aki egy évvel azelőtt vonult vissza. (Azóta Raúl a rekorder 741 meccsel, Iker Casillas 725-nél igazolt el, Sanchís ma már csak a harmadik.) Azonnal beszédbe is elegyedtünk, emlékszem, megjósolta, hogy Raúl fogja rúgni az első gólt (ez bejött), és hogy 3–0-ra lelépik a Deport. (Ez nem jött be, de erről kicsit később.)
Alig öt perc telt el a meccsből, és Sergio González bemutatott egy olyan háromszögelést Juan Carlos Valerónnal és Diego Tristánnal, hogy mindenkinek leesett az álla a sajtópáholyban. Meg a díszpáholyban, ahol ott düllesztette a mellét I. János Károly király mellett a két fejjel alacsonyabb Sepp Blatter, a FIFA akkor még korántsem kegyvesztett elnöke. No és a közvetítőállásban is, ahol Míchel volt a TVE1 kommentátora. (A másik szpíker Julio Salinas, aki könnyebben viselte a fejleményeket, tekintve hogy ő az Athletic Bilbao, az Atético Madrid, a Barcelona és legvégül a Depor labdarúgója volt...)
Szóval Sergio kiugrott, egy csellel becsapta Hierrót, és Míchel Salgado díszkíséretében rávezette a labdát a kifutó Césarra, majd a kapus lába között a hálóba gurított.
Manolo Sanchís csak annyit mondott mögöttem, hogy „Hostias!”, amit most inkább nem fordítanék le.
A Real csak vergődött, pedig nem állt fel gyengén: César – Míchel Salgado, Hierro, Pavón, Roberto Carlos – Makélélé, Iván Helguera – Figo, Zidane, Raúl – Morientes. (Három hónappal később Glasgow-ban szinte ugyanígy álltak fel a Bayer Leverkusen elleni BL-döntőben, csak annyi volt a különbség, hogy Pavón helyén Solari játszott. Nyertek is 2–1-re, akkor rúgta Zidane azt a bődületes kapásgólt ballal.)
Persze a másik oldalon sem nyeretlen kétévesek kergették a labdát. A Depor – Javier Iruretával, a Mágussal a kispadon – akkoriban fénykorát élte. 2000-ben bajnok lett, 2001-ben, 2002-ben ezüstérmes, 2003-ban és 2004-ben bronzérmes, öt dobogó egymás után. Így állt fel a galíciai gárda: Molina – Scaloni, César, Naybet, Moreno – Sergio, Mauro Silva – Víctor, Valerón, Fran – Diego Tristán.
A 43. percben jött a második vendéggól. Jobbról érkezett a beadás, és Diego Tristán – aki később 21 góllal az idény Pichichije lett – nyolc méterről a jobb sarokba lőtt.
Mauro Silva, a brazil világbajnok védekező középpályás korlátlan úr volt a pálya tengelyében, egy remek csapat játszott tizenegy remek, de összevissza muzsikáló szólistával szemben.
Vicente del Bosque, a századik születésnapját ünneplő Madrid edzője – akkor még nem tudta, hogy nyolc évvel később világbajnok válogatottat fog dirigálni Dél-Afrikában – a szünetben lekapta Pavónt és berakta Solarit. Az argentin több bajt okozott a gallegóknak, mint az egész Madrid az első félidőben, és amikor az 58. percben Morienteshez löbbölte a labdát, aki Raúlhoz játszott, és a gólzsák ballal, közelről bekotorta, a 75 ezer néző le akarta bontani a stadiont. De a 2–1-et nem követte 2–2, a Depor kihúzta, és a végén Juan Carlos uralkodó Fran, a La Coruna-i csapatkapitány kezébe nyomta a Király-kupát.
Centenariazo – így vonult be a Real Madrid történetébe a centenáriumon elszenvedett csúfos kudarc, az 1950-es Maracanazo mintájára. Csak akkor egy világbajnoki döntőt bukott el Brazília Uruguay ellen, most egy Király-kupa-finálét a Real Madrid, amely legalább akkora favorit volt.
Ki a fene gondolta akkor a legalább hetvenezer lógó orrú madridi drukker között a kijárat felé bandukolva, hogy nem sokkal később Glasgow-ban meglesz a kilencedik, La Novena! Mi biztos hogy nem, de azért Gusztival legurítottunk néhány korsó sört az ikonikus Chiquifrú kocsmában, ötven méterre a stadiontól. A kocsma demokratikus intézmény, ott iszik a győztes és a vesztes is, ellenkező megfontolásból.
(Borítókép: Raul González, a spanyol Real Madrid játékosa [elöl] belövi az első gólt a német Bayer Leverkusen elleni mérkőzésen a labdarúgó Bajnokok Ligája döntőjében 2002. május 15-én Glasgow-ban. Mögötte Lucio, a Bayer Leverkusen brazil játékosa. Fotó: MTI Fotó / EPA / Gerry Penny)