Marco Rossinak szűk négy év, negyvennégy válogatott mérkőzés elég volt ahhoz, hogy kitörölhetetlenül beírja a nevét a magyar labdarúgás aranykönyvébe. Hosszú volt az út 2018. szeptember 8., a tamperei bemutatkozás, a finnektől elszenvedett 1–0-s Nemzetek Ligája-vereség és a kedd éjszakai wolverhamptoni megdicsőülés között. Pedig ez a valószerűtlen történet még ennél is sokkal régebben kezdődött...
Konkrétan 2011 novemberében, amikor Marco Rossi – nem tévedés, tényleg így volt – azzal kacérkodott, hogy felhagy a futballedzői pályával. A torinói mester régi barátja, a hazánkban élő étterem-tulajdonos, Pippo Giambertone unszolására Magyarországra utazott, hogy esetleg beszálljon cimborája egyik debreceni üzletébe, de aztán – utólag azt kell mondanunk, hála istennek – másképp alakultak a dolgok. Pippo ismerte Fabio Cordellát, a Budapest Honvéd olasz sportigazgatóját, és a kocsmáros közbenjárására hamarosan egymás tenyerébe csapott Rossi és George F. Hemingway, a kispesti klub tulajdonosa: 2012. május 30-án sajtótájékoztatón jelentették be, hogy az akkor 47 éves olasz szakember lesz a Honvéd új vezetőedzője. Jómagam is ott voltam a bejelentésen, és mivel Rossi spanyol tolmácson, a klubvezetésben is tevékeny szerepet játszó Nagy Lászlón keresztül kommunikált a sajtó képviselőivel, azonnal megvolt közöttünk a közös nyelv, no meg a rokonszenv. Hiszen Rossi a magyar futballban szokatlan nyíltsággal és őszinteséggel fogalmazott, rögtön látszott, hogy nem akármilyen karakterrel van dolgunk.
Attól kezdve a szakmai kapcsolaton is túlmutató barátság alakult ki kettőnk között, aminek az lett a vége, hogy bár nem volt egyszerű menet az a – kis mosolyszünettel tarkított – öt év a Hemingway irányította Honvédnál, miután Rossi 2017. május 27-én a Videoton elleni 1-0-val bajnoki címhez segítette a piros-feketéket, elhatároztam, hogy könyvet írok róla.
Miután Dunaszerdahelyre szerződött a maestro, rendszeresen kijártam hozzá a Felvidékre interjúkat készíteni, s amikor 2018 júniusában Csányi Sándor felkérte a mestert a magyar válogatott élére, már csak az utolsó simítások hiányoztak az Olasz meló Magyarországon című kiadványból.
(„2018. június 12-ét valószínűleg sohasem felejtem el, ha száz évig élek is – mesélte nekem Rossi. – Akkor már pár napja hazatértem Pozzuoliba Acciaroliból, a Salernói-öböl partjáról, ahol a családdal nyaraltam, s készültem a visszaútra Dunaszerdahelyre, hogy megkezdjem a második idényemet a DAC 1904 csapatánál, amellyel a klub fennállásának legjobb eredményét értük el. Miközben Mariellával, a feleségemmel bevásárolni indultunk BMW X1-es típusú autónkban – azaz elnézést kérek, ez nem az autónk, hanem Mariella autója –, éppen azon törtem a fejemet, miképpen tudnánk megerősíteni a csapatot. Persze csak ha az elnök úr, Világi Oszkár is úgy akarja. Hogy majd az új, 2018–2019-es idényben jó eséllyel indulhassunk harcba a megnövekedett étvágyú szurkolótáborunk által megálmodott bajnoki címért. És ekkor a telefon csörgése riasztott fel vezetés közbeni merengésemből. Benyomtam a gombot, s a hang, amely beleszólt, valahonnan átkozottul ismerősnek tűnt. – Good morning, Mr. Rossi? Could we have a short talk in an important matter? I am… Nem volt szükség a bemutatkozásra, akkor már tudtam, ki van a vonal túlsó végén. Az a valaki, akinek a telefonhívására tudat alatt már több mint egy éve vártam, de a várakozás annyira reménytelennek tűnt, hogy magamnak sem mertem bevallani, s éppen ezért lassan meg is feledkeztem róla. – I know, Mr. Csányi, it's you, Mr. President. What can I help you? – dadogtam.”)
Rossi bemutatkozása, a tamperei finn–magyar 2018. szeptember 8-án a futballban körülbelül olyan volt, mint a történelemben a 2. magyar hadsereg téli felszerelés nélküli kiküldése a Don-kanyarba 1942-ben. Gyakorlatilag vágóhídra küldték a Rossi vezette együttest, hiszen előkészületi meccs nélkül kellett belevágni a Nemzetek Ligája-sorozatba. Persze annál rosszabb már nem következhetett, mint a keserű emlékű Georges Leekens-érában…
Jómagam ott voltam a tamperei meccsen, az összecsapást megelőző sajtótájékoztató örökre feledhetetlen marad.
Nagyon nehéz arról beszélnem, milyen érzések kavarognak most bennem – kezdte Rossi, meghatottságtól remegő hangon, két nappal az 54. születésnapja előtt. – Mindenki tudja, mennyire fontos ez a meccs, nemcsak nekem, hanem a csapatnak és az országnak is. Finnország nagyon jó eredményeket ért el az elmúlt két évben, vigyáznunk kell ellene. Nem mondanám, hogy nem izgulok, hiszen egy országot képviselni hatalmas felelősség.
Aztán másnap 1–0-ra kikaptunk a Ratina Stadionban, bizonyos Teemu Pukki góljával, de nem kellett szégyenkeznie a Gulácsi–Lovrencsics, Fiola, Lang, Kádár–Pátkai, Kleinheisler–Stieber, Kovács I., Sallai–Szalai Á. összetételű válogatottunknak. Érdemes megnézni, hogy a Gulácsi, Fiola, Lang, Sallai, Szalai Ádám gerinc már akkor kialakult, és Kleinheislert is ide lehet sorolni, azaz csak a hiányzó mozaikdarabkákat kellett megtalálnia a mesternek.
Akkor már öt hónapja folytak a tárgyalások a színfalak mögött Willi Orbánnal, és október elsejére megszületett a döntés: a magyar apa és lengyel anya Németországban élő és az RB Leipzig csapatában játszó gyermeke a magyar válogatottat választja.
Előtte szeptember 11-én a Groupama Arénában 2–1-re megvertük Görögországot (ezen a meccsen rúgta első gólját a válogatottban Sallai Roland), majd október 12-én az athéni olimpiai stadionban bemutatkozott Willi, és ezzel egy újabb mozaikdarab a helyére került. Igaz, hogy 1–0-ra kikaptunk, de Orbán zökkenőmentesen illeszkedett be a csapatba, és ma már 33 válogatottságnál tart, csak akkor hiányzott, amikor sérült volt.
Végül másodikok lettünk a Nemzetek Ligája-csoportunkban, majd az Európa-bajnoki selejtezők már nem sikerültek annyira fényesen. Igaz ugyan, hogy itthon 2–1-re megvertük az aktuális vb-ezüstérmes horvátokat, majd 1–0-ra az Eb-bronzérmes Walest, de a szlovákoktól oda-vissza kikaptunk (2019. március 21-én, a nagyszombati Anton Malatinský Stadionban történt meg Szoboszlai Dominik régen várt bemutatkozása a válogatottban), és a spliti 3–0-s arcpirító zakó, majd Cardiffban a Walestől elszenvedett 2–0-s vereség megpecsételte a sorsunkat; negyedikek lettünk a csoportban.
Splitben, 2019. október 10-én magam is ott voltam a Poljud Stadion nézőterén azon a kellemes dalmáciai késő nyári estén, és elhűlve láttam, ahogy a káprázatosan futballozó Luka Modrić vezérletével a horvátok ízekre szedik válogatottunkat a Rossi-éra talán legsötétebb másfél órájában. Ez volt az a meccs, amelynek az ötödik percében Kádár Tamás kiugratta Modrićot, és az aranylabdás karmester Gulácsi kapujáig sétált, majd belőtte az első horvát gólt a háromból.
Utólag már nem titok, hogy ekkor, és a cardiffi 2–0-s vereség után Rossi fejében megfordult a lemondás gondolata. De szerencsére gyorsan ki is verte onnan, és hogy ez így alakult, abban az is közrejátszott, hogy a szerencsés véletlenek – konkrétan Vaszilisz Lambropulosznak az észtek ellen szerzett öngólja volt ez a szerencsés véletlen – összjátéka folytán, és persze a Nemzetek Ligája-csoportunkban ezzel kiharcolt második helynek köszönhetően pótselejtezőt játszhattunk a 2021-re átcsúszott, részben hazai rendezésű 2020-as Európa-bajnokságért.
Előbb 2020. október 8-án – Szoboszlai nélkül! – 3–1-re megvertük Szófiában a bolgárokat, majd november 12-én a Puskás Arénában – immár Szoboszlaival, mi több, Szoboszlai mesés góljával – 0–1-ről 2–1-re fordítva Izlandot is, és máris ott voltunk az Eb-n. Az a tizenegy (Gulácsi–Fiola, Orbán, Szalai A.–Botka, Nagy Á., Kalmár, Szoboszlai, Holender–Szalai Á., Sallai) már majdnem teljesen megegyezett az angolokat a Molineux Stadionban 4–0-ra verő csapattal, csak a térdszalagszakadás miatt kidőlő Kalmár, továbbá Botka és Holender került ki, és lépett be Schäfer, Styles és az „újrahasznosított” Nagy Zsolt, akit a tényleg gyászos cardiffi 2–0-s vereség után egy ország kívánt a pokolba, de akit Rossi nem felejtett el, és aki ma már erőssége és többszörös gólszerzője a válogatottnak.
Közben brillíroztunk 2020 őszén a második Nemzetek Ligája-kiírásban, szeptember 3-án, Sivasban a Törökország felett aratott 1–0-s győzelem közben bemutatkozott Schäfer András is a nemzeti tizenegyben – ezzel a csapatépítő puzzle utolsó darabkája is a helyére került –, és miután megnyertük csoportunkat, feljutottunk az A divízióba!
Mielőtt lejátszottuk volna az Eb halálcsoportjának három mérkőzését, Csányi Sándor 2025 végéig meghosszabbította Rossi szerződését. Ami persze nem jelenti azt, hogy az olasz mágus – mert mára már mágussá nemesült! – biztosan ki is tölti a még hátralévő három és fél évet. Hiszen már tavaly nyáron, a kontinenstalálkozó után kapott olyan ajánlatokat, amelyek visszautasításához komoly emberi nagyságra és lelkierőre volt szükség. (Érkezett felkérés a Premier League-ből, továbbá Mexikóból, Japánból és Szaúd-Arábiából, utóbbi három évre annyit fizetett volna a szakembernek, amennyit nálunk 12 év alatt keres a válogatott élén.)
A portugálok elleni 0–3, továbbá az 1–1 Franciaország és a 2–2 Németország ellen ma már történelem, sohasem feledjük Szalai Ádám, Fiola és Schäfer gólját, hogy hét percen múlt a mieink továbbjutása és a németek kiesése. Sajnos az Eb-t követő eufóriába belerondított tavaly ősszel a vb-selejtezők balsikere, a két vereség Albániától és a hazai 4–0-s kudarc Angliától. Igen, a kijutás a világbajnokságra ismét csak álom maradt, ahogy 1986 óta mindig, és megint felerősödött a zümmögő kórus hangja:
miért kellett Rossival szerződést hosszabbítani már az Eb-döntő és a vb-selejtezők előtt?
Hát azért, mert hiba, sőt bűn lett volna megszakítani azt a tervszerű és odaadó csapatépítést, amelyet az olasz maestro idestova négy éve folytat. Amelynek kézzel fogható eredménye az immár harmadik Nemzetek Ligája-sorozatban a szereplés az A divízióban, és a feledhetetlen júniusi menetelés, a tizenegy nap leforgása alatt begyűjtött hét pont, és a pillanatnyi csoportelsőség, az Eb-ezüstérmes Anglia oda-vissza történő legyőzése, illetve a – vendégekre nézve hízelgő – döntetlen a négyszeres világbajnok Németországgal.
A wolverhamptoni 4–0-s diadalunk másnapján jó félórát beszélgettem Rossival, miközben készült az esti Red Hot Chili Peppers-koncertre a Puskás Arénában. Mindig ezt csináljuk – mármint kitárgyaljuk a meccset – egy-egy jelesebb siker után. Nem leszek indiszkrét, csak annyit árulok el, hogy könyörögtem neki, félig tréfásan, de félig komolyan: ha érkezne egy ajánlat a Real Madridtól vagy a Manchester Unitedtől, nehogy igent mondjon rá!
Megnyugtatott, lapzártáig még nem érkezett.
De az a baj, hogy – bármennyire is tartunk ettől – előbb-utóbb érkezik, mert ez a rendkívüli tizenegy nap az egész futballszakma figyelmét a magyar válogatottra és annak karizmatikus, bár irigylésre méltóan szerény és visszafogott vezérére irányította.
Aki tavaly nyáron még a nagy pénz csábításával szemben a szakmai kihívást választotta. Mindig – most, Wolverhamptonban is – hangsúlyozta, hogy örökre hálás marad Magyarországnak, mert 2012-ben nálunk kapott lendületet az edzői karrierje.
De szeptemberben betölti az ötvennyolcat, és az embernek a családjára és a jövőjére is kell gondolnia.
És mégis, ennek ellenére: Marco, maradj! Magyarországnak szüksége van rád!
(Borítókép: Marco Rossi, Magyarország vezetőedzője 2022. június 7-én. Fotó: Ettore Griffoni / LiveMedia / NurPhoto / Getty Images)