2015. szeptember elseje mit jelentett az ön életében?

Teljesen megváltoztatta, mondhatni feje tetejére állította az életemet. Száznyolcvan fokos fordulat volt a nyugodt, kiegyensúlyozott új-zélandi létből ebbe a nyüzsgő és sok szempontból frekventált, népszerű hazai vízilabda-közegbe. Még ha akkor a női válogatott – amelynek a szövetségi kapitánya lettem – nem is volt annyira népszerű, mint manapság.

Mi járt akkor a fejében?

A céljaim nagyjából azok voltak, amiket már 70-80 százalékban azóta megvalósítottunk. Már nyertünk nagy versenyt, 2016-ban egy Európa-bajnokságot, világversenyekről vannak érmeink, most egy ezüst a vb-ről, tavaly egy bronz az olimpiáról. Azt gondolom, hogy jó úton járunk…

Az első magyar olimpiai érem női vízilabdában, tegyük hozzá!

Igen, sporttörténelmet tudtunk írni, és ugye, ennek a világbajnokságnak is Make History volt a szlogenje, mi pedig a jövőidőből múltidőt csináltunk, most már azt mondhatjuk, hogy We Made History. Hiszen, valljuk be, hazai medencében a legnehezebb megfelelni az elvárásoknak, érmet szerezni. Summa summarum, gyökeresen megváltozott az életem hét éve, de egy percig sem bánom. Boldog vagyok és folyamatosan motivált, sőt, egyre motiváltabb.

Valami ilyesmit akart fiatal edző korában, sőt, már játékosként. Hiszen több mint harminc éve ismerjük egymást, és már akkor is benne volt ez önben, az ifjúkori bohémság mellett. Jól látom?

Így van. Játékospályafutásom végén, amikor Olaszországban játszottam, az Anzio csapatában – Civitavecchiában, Rómától 50 kilométerre –, sőt, amikor svájci bajnokok lettünk a Luganóval, már készültem az edzői pályára. Megjegyzem, nem a Lugano volt a legjobb csapat Svájcban, de olyan szaktekintély volt az edzőnk Kemény Dénes személyében, aki a különbséget jelentette, és talán játékosként én is hozzá tudtam tenni egy keveset a sikerünkhöz. Már a kilencvenes évek végén, amikor az Anzióban pólóztam, írtam magamnak az edzéseket, nagyon figyeltem, mit mond a trénerünk, aki nem akárki volt, Pier-Luigi Formiconi, később a 2004-es athéni olimpián az aranyérmes olasz női válogatott szövetségi kapitánya.

Ha három nevet kéne mondani, akiktől a legtöbbet kapta szakmai szempontból, ki lenne az a három?

Nyilván Kemény Dénes kívánkozik a sor elejére, vitán felül, ő meghatározta a pályafutásomat, tanulhattam tőle közvetlen közelről is. Voltam másodedzője a férfiválogatottnál 2009-ben a római világbajnokságon. Szivós Istvánt is ide kell sorolnom, Pista vezetésével lettünk bajnokok a Fradiban 1988-ban, sokat tett azért, hogy a játékos-pályafutásom kiteljesedjen annyira, amennyire kiteljesedett. Nyilván van hiányérzetem, hogy világversenyen nem kerültem be a válogatottba, de ezen már rég túl vagyunk. Illetve...igen, Pozsgai Zsoltot is meg kell említenem, aki Egerben tizenhat évesen betett engem a felnőtt ob I-es csapatba, ahol Bodnár Jani volt a másodedző, ő még él, hála istennek, Zsolt már sajnos eltávozott közülünk.

Magyar edző a női vízilabdában még nem merte kimondani azt, amit ön: cél az amerikai válogatott legyőzése és az aranyérem megszerzése a párizsi olimpián. Ez majdnem olyan, mintha a férfikosárlabda-válogatottunk arra készülne, hogy kijusson Párizsba, és ott megverje az amerikai Dream Teamet.

Persze előbb ki kell jutnunk Párizsba, mert nem vagyunk automatikus olimpiai résztvevők. Másodjára pedig ott az olimpián csúcsra kell járatni a válogatottat, mert csak akkor lehet esélyünk. Ezen vagyunk. Hogy ennek van-e realitása, arra azt tudom mondani, hogy mindennek van, csak nagyon kell akarni. Ebben a szétcsúszott, elzüllő világban a csoda jelenti az egyetlen realitást. Ebben kell bízni, és úgy gondolom, csodákra képesek voltunk, vagyunk, és lehetünk is.

A swimswam.com „vizes” szakportálon Adam Krikorian, az amerikaiak szakvezetője agyba-főbe dicsérte a magyar válogatottat és önt is személy szerint. 

Igen, a döntő után volt egy angol nyelvű FINA-sajtótájékoztató, amelyen elmondta, hogy irigy ránk, amiért hatezer ember előtt pólózhatunk. Ez megtörtént a 2017-es vb-n, 2020-ban az Eb-n, és most. Én erre azt feleltem, hogy benne vagyok egy olyan csereügyletben, hogy elintézem nekik a hatezer nézőt, csak mi nyerjünk egy-két olyan aranyérmet, ami az övék. Én az eredményeikre vagyok irigy, de azért bízom abban, hogy ha nem is olyan szinten, ahogy ők futószalagon termelik az aranyakat, de el akarjuk és tudjuk is kapni őket, lesz rá sanszunk. Hogy mikor? Ha lehet választani, akkor a párizsi olimpián. Két évünk van addig, ez a csapat bőven tud még fejlődni.

Miben jobbak nálunk az amerikaiak?

Hát, elég sok mindenben. Elég, ha egymás mellé tesszük a két csapatot, csak rájuk kell nézni. A genetikával nem tudunk mit kezdeni. Olyan fizikumuk van a hatalmas merítésből adódóan – hiszen nagyságrendekkel több nő pólózik Kaliforniában, mint nálunk –, amivel nem tudunk konkurálni, ráadásul még technikásak és ügyesek is a labdával. Mi azzal főzünk, ami van – ez sem kevés –, és ezzel elég jól gazdálkodunk.

Nem látom, hogy elhozta volna az ezüstérmét.

Elhoztam volna, ha kaptam volna… De nem kaptam, az edzők sajnos nem kapnak. Talán utólag el tudom intézni, mert nagyon tetszik…

Szüret lesz idén?

Szüret biztosan lesz, de én csak kis késéssel tudok csatlakozni, mert van ez az Európa-bajnokság augusztus 27. és szeptember 10. között, talán már hallott róla, Splitben lesz…

Igen, valami rémlik.

Szóval, ez belelóg a szüretbe, erre koncentrálok, mert a vízilabda mindenek felett, hiába van egy családi szőlőbirtokunk. Sajnos, édesapámra, Bíró Bélára, a gazdaság alapítójára már nem számíthatok, mert tavaly elvitte a tüdőgyulladás, bár szerintem a Covidnak is köze volt a halálához. Amúgy a nagy forróság hatására a szőlő cukorfoka igen magas, a savakkal már inkább lesz gond, mert köztudott, hogy a nagy meleg elégeti a savakat. Arra nagyon kell figyelni, a szüret időpontjának a megválasztása kulcskérdés. Idén korai lesz a szüret a kánikula miatt. Tehát itt van ez az Eb, ami belekavar a szüretbe, de lesznek segítőim, akik leveszik a terhet a vállamról.

(Borítókép: Bíró Attila. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)