Nem valószínű, hogy Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya sejtette azt, ami csütörtökön Tusnádfürdőn fogadta, hatszáz kilométerre a magyar határtól, Románia geometriai középpontjában. A Tusványos-fesztivál közönsége szavakkal nehezen leírható ünneplésben részesítette a szakembert, aki meghatottságában kijelentette, ha csak nem küldik el, ő sohasem hagyja el a magyar válogatottat.
Legfeljebb nyolcszáz kilométer, délután négyre ott kell lennem, ha hajnali ötkor elindulok Budafokról, akkor is odaérek Tusnádfürdőre, végtére is tizenegy órának elégnek kell lennie, főleg úgy, hogy székelyföldi barátaim tanácsára Nagylaknál fogok átkelni a határon, aztán irány Arad, Nagyszeben – idáig autópályán tudok száguldani –, majd Fogaras, Brassó, ezek után északnak fordulok, és Sepsiszentgyörgy érintésével máris Tusnádfürdőn vagyok, ahol éppen a második napja zajlik a 31. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor – közismert nevén Tusványos rendezvénysorozata.
Az aprólékosan kidolgozott útiterv Kisteleknél borult fel először, amikor 34 éves sofőrpályafutásom legkilátástalanabb dugójába keveredtem. Kiderült, kamion ütközött személyautóval, másfél órába telt, mire kikecmeregtünk az M5-ös csapdájából.
Jó, ezt még valahogy behozom, gondoltam, és különösebb gond nélkül el is jutottam Nagylakig, ahol legfeljebb kétszáz méteres sor állt előttem. „Ezt tíz perc alatt leküzdöm”, gondoltam féktelen optimizmussal, majd a tíz percből újabb másfél óra lett. Hogy miért? Mert Románia még nem a schengeni övezet része, ezért minden egyes belépő ember adatait átfuttatják a román határőrök a számítógépes rendszerükön, ha egy autóban öten ülnek, akkor mind az öt utasét.
Nagy nehezen átvergődtem a határon, de akkor meg egyetlen pillanat alatt további egy órát vesztettem. Óriási lelkesedésemben ugyanis megfeledkeztem arról, hogy Romániában egy órával előrébb tartanak, mint mi Budafokon, ezért a tizenegy órásra kalkulált időtartam mindjárt tízórásra zsugorodott.
Ekkor már igencsak necces volt a megérkezésem, de beleléptem a gázba, és leszámítva egy öt kilométeres szakaszt, ahol éppen felfestették a jelzéseket az úttestre, viszonylag hamar eljutottam Nagyszebenig.
Azt tudtam, hogy onnan már nincs autópálya, de ami következett, az a szörnyűség még lidérces álmaimban sem fordult meg a fejemben.
Fogaras előtt egyszer csak megállt az amúgy is legfeljebb hetvennel poroszkáló konvojunk, és negyedóráig egy tapodtat sem haladtunk. Aztán mentünk fél kilométert, majd megint negyedórás rostokolás. És ez még négyszer megismétlődött.
Kiderült, az Olt folyó hídját aszfaltozzák – fényes nappal, csúcsidőben, mikor máskor? – és váltakozó irányban haladhatott csak a forgalom. Negyedóráig Brassó felé, negyedóráig vissza, a magyar határ irányába.
Röpke nyolcvan percet itt is elbuktam, és ekkor már végképp letehettem a Marco Rossi-pódiumbeszélgetés megtekintésétől. Mindenesetre a kocsiból felhívtam Marcót, akivel a biztonság kedvéért kitárgyaltuk az előző esti Ferencváros–Slovan Bratislava BL-selejtező tanulságait.
Némi meglepetésemre a magyar válogatott szövetségi kapitánya megnyugtatott, hogy szerinte így is a zöld-fehérek jutnak tovább, mert képesek győzni Pozsonyban. Visszakérdeztem, látta-e a meccset. Igen, mondta, a második félidőt.
Hát, ha ő mondja…
Az mindenesetre megnyugtató volt, hogy sepsiszentgyörgyi barátom megígérte, elküldi nekem interneten a pódiumbeszélgetés hangfájlját, abból megcsinálhatom az interjút.
Ezek után immár megnyugodva folytattam utamat Brassó felé, majd onnan északnak fordulva toronyiránt Sepsiszentgyörgynek.
Kökösnél léptem át a megyehatárt – Brassó megyéből Kovászna megyébe –, és abban a pillanatban folyni kezdtek a könnyeim.
Meglehet, öregkoromra érzelgős lettem, de ez van, most már ezzel együtt kell élnem.
Tudniillik egy csapásra magyarra váltottak románról a községnevek – Kökös, Szotyor, Kilyén, majd már Sepsiszentgyörgy, a történelmi Háromszék fővárosa. Kökös meg aztán különben is nevezetes helység.
1849. július 2-án itt halt hősi halált Gábor Áron, a kökösi hídnál, az orosz cári csapatokkal folytatott egyenlőtlen küzdelemben.
És amikor 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak, négy évig itt húzódott a határ. Van is ezzel kapcsolatban egy aranyos anekdota, állítólag megtörtént az eset.
A hetvenes években, a legvadabb Ceausescu-diktatúra idején a székely bácsi hosszas kérvényezés eredményeképpen útlevélhez jutott, és Magyarország felé vette volna az irányt. A helyi Securitate irodájában a hadnagy feltette neki az obligát kérdést, mielőtt ráütötte volna a pecsétet az úti okmányra: „És mondja csak, hol szándékozik átlépni a határt?”
A bácsika csípőből felelt: „Hát Kökösnél!”
A pecsét sohasem üttetett rá az útlevélre.
És aztán Szentgyörgy után sorjáznak a mesebeli neveket viselő színmagyar települések: Sepsibodok, Oltszem, Málnás – csak a medve ne menjen be oda, gondoltam magamban –, Mikóújfalu, Sepsibükszád, majd az újabb megyehatár Kovászna és Hargita között, utóbbi valójában a történelmi Csík vármegye, és máris megérkeztem úti célomhoz, Tusnádfürdőre.
Ha valaki meg akarná mintázni a földi paradicsomot, nyugodtan jöjjön el Tusnádfürdőre, az Olt völgyébe, itt gyűjthet benyomásokat.
Amúgy kis túlzással a teljes magyar politikai elit összegyűlt Tusványoson, meg azon kívül is rengetegen, jómagam összefutottam Papcsák Ferenccel, Havasi Bertalannal, Kaminsky Fannival, szerdán Németh Zsolt külügyi államtitkár nyitotta meg a rendezvényt, fellépett Erdei „Madár” Zsolt, Gera Zoltán, Baji Balázs – vele beszélgettem is egy jót, úgy hírlik, szerepet kap a sportállamtitkárságon –, találkoztam Magyar Zoltánnal, a Fradi egykori menedzserével, Tánczos Barnával, a Román Jégkorong Szövetség korábbi elnökével (kiköpött Volodimir Klicsko), környezetvédelmi miniszterrel.
És persze Marco Rossival is volt egy pódiumbeszélgetés, amely Ria, ria, Hungária! kórus közepette kezdődött, és amiből többek között megtudtuk, hogy
A pódiumbeszélgetés befejeztével – amelyen Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője volt a kérdező – a farkaslaki Jakab Zoltán, a román futsalválogatott korább szövetségi kapitánya meglepte Rossit egy 9-es számú székelyföldi válogatott mezzel. A kapitány – tőle szokatlanul – zavarba jött, amikor a publikum felállva, vastapssal ünnepelte.
Hatszáz kilométerre a magyar határtól, hamisítatlan magyar környezetben.
Este átruccantunk a Tusnádfürdőről (zárójeles megjegyzés: igencsak húzósak a sör-, üdítő- és kajaárak Tusványoson, persze a múlt héten, a felvidéki Gombaszögön is megállapítottam ugyanezt az ottani fesztiválon) Sepsiszentgyörgyre, megnézni a Sepsi OSK–Olimpija Ljubljana-mérkőzést. A Sepsi Aréna 8240 ülőhellyel rendelkezik, kívülről nézve nagyon enyhe Pancho Aréna-utánérzés tapasztalható, de ez nem lényeges, roppant kulturált, szép stadionról beszélünk, amely csaknem teljesen megtelt a csütörtöki mérkőzésre.
Ez a Sepsi második idénye a Konferencia Ligában, még új a szurkolóknak az élmény, az meg kiváltképp, hogy Orbán Viktor miniszterelnök is ott szurkol a díszpáholyban Diószegi László klubelnök és tulajdonos társaságában. Ami akkor történt, amikor a közönség felfedezte Orbánt, nos, arra nagy valószínűséggel élete végéig emlékezni fog a politikus.
Több ezer ember vastapsban, majd „Köszönjük, Viktor!” kórusban tört ki, ami nyilván annak (is) szólt, hogy a Sepsi stadionja 2018 és 2021 között magyar kormányzati finanszírozással épült fel 27 millió euróból. Futkosott a hideg az ember hátán, borítékolhatóan a miniszterelnökén is.
Meglehet, van, akinek furcsa, hogy magyar csapatnak tituláljuk a Sepsit, hiszen a kezdő tizenegyben, a kapus Niczuly Rolandot leszámítva, egyetlen magyar nemzetiségű labdarúgó sincs – sem székelyföldi, sem magyarországi –, de ebben mondjuk a Ferencvárostól sem nagyon különbözik. Hiszen a zöld-fehéreknél a Slovan ellen is Dibusz Dénes, a kapus volt az egyetlen honfitársunk, a pályára lépett cseréket is beleértve.
De mégis magyar csapat a Sepsi, hiszen a szurkolótábor székely–magyar, az alkalmazottak úgyszintén, miként a tulajdonos-elnök Diószegi László pékmester is.
Úgy tűnik, a mai, globalizálódott világban már nem a játékosok adják meg egy klub identitását.
És még egy apróság, ami nem is annyira apróság: talán még soha, sehol sem hallottam annyira szívhez szólónak a Nélküledet, mint itt, Sepsiszentgyörgyön, a háromszéki magyar egyesület arénájában. A hajrában, amikor berúgta a Sepsi a második gólt, hétezer ember skandálta, hogy „Aki ugrál, büszke székely!” – senki sem maradt ülve… –, majd a lefújás után nem akarta leengedni a publikum a csapatot a pályáról, és a jó negyedórás örömmámort megkoronázandó, rázendített a Székely himnuszra.
A jelenet egyszerre felemelő és abszurd voltát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a játékosok – köztük féltucatnyi román nemzetiségű labdarúgó – egymást átölelve, vigyázzban állva, arccal a B közép felé fordulva hallgatták, hogy „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”
Mindezt Románia mértani középpontjában, Bukaresttől százhetven, Budapesttől hétszáz kilométer távolságra.
A mérkőzést amúgy 3–1-re megnyerte a Sepsi – pedig tizenegyest is hibázott –, továbbá óriási volt a küzdelem, de ezen a napon ez volt számomra a legkevésbé fontos momentum.
(Borítókép: Orbán Viktor / Facebook)