Nurse-szel szűk két éve már készítettünk telefoninterjút – szintén Németh Lászlónak köszönhetően, aki az angol válogatott szövetségi kapitányaként valaha maga mellé vette az iowai születésű, de manapság már másodállásban a kanadai válogatottat is irányító szakembert –, és akkor álmunkban sem gondoltuk volna, hogy nem is olyan sokára hazánkban üdvözölhetjük a kosárlabda Jürgen Kloppját. (Mindjárt kiderül, miért találó a párhuzam a futball zsenijével.)

De most itt van, és frenetikus sikerű előadásokat tart a pécsi Nemzeti Kosárlabda Akadémián. Bevezető szombati performanszának csúcspontja – legalábbis számomra – az volt, amikor videón bejátszotta a nézőseregnek a világbajnok Toronto Raptors néhány ikonikus támadását, zenei aláfestésként Thelonious Monk zongorafutamait mellékelve.

Nem csalás, nem ámítás, Pascal Siakam és társai a bebop ritmusára szerezték tankönyvbe illő kosaraikat! Ez az epizód jelentette a felütést pécsi interjúnkhoz.

Na, hogy is jön Thelonious Monk a Toronto Raptors támadási sémáihoz?

(Hatalmas kacaj...) Thelonious Monk! Azt tudja, hogy amikor megszállok valahol, Thelonious Monk néven szoktam bejelentkezni a recepción, ugyanis ez az utazói álnevem? Nem titok, a 2019-es NBA-döntő óta, amikor legyőztük a Golden State Warriorst, ismerik a nevemet, viszont az arcomat nem, ezért megkockáztathatom ezt a trükköt.

Na de hát Monkot mindenki ismeri!

Azt maga csak hiszi. Amikor megkérdezem a recepcióst, hogy ismeri-e Monkot, csak néz rám, mint borjú az új kapura. Ezzel az álnévvel mindenütt biztonságban vagyok.

Amúgy játszik is valamilyen hangszeren?

Hogyne, zongorázom, no persze messze nem úgy, mint egykoron Monk. És gitározni is tudok. Meggyőződésem, hogy nagyon is kitapintható a rokonság a zene és a sport között.

De mégis miként?

Nézze, rengeteget beszélgettem idősebb edzőkkel a kosárlabdáról, nem is annyira a szakmai, hanem a filozófiai oldaláról. Például felkerestem Phil Jacksont, a Chicago Bulls és a Los Angeles Lakers egykori legendás mesterét montanai otthonában. Tudja, Jackson tizenegyszer nyert bajnokságot edzőként a csapataival, ennek ellenére inkább filozófusnak tartom, mint edzőnek, és nála nagyon is fontos szerepet játszik a zene. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a muzsikának, főleg a jazznek és a sportnak, mindenekelőtt a labdajátékoknak a lényege a ritmus, ez nagyon is közös a két tevékenységben. És akkor határoztam el, hogy Thelonious Monk-sztenderdeket fogok bejátszani az edzéseken. Be is jött, a srácok élvezték, végül is bajnokok lettünk.

Phil fantasztikus edző, találkoztam vele Chicagóban, amikor 1996 és 1998 között háromszor bajnokok lettek zsinórban. 

A számok nem hazudnak, ő a legnagyobb edző a mi sportágunkban. Ő nem tudta, de fiatal edzőként tanulmányoztam a vezetési módszereit, éjjel-nappal néztem a videókat a meccseiről. Rongyosra pörgettem a Bulls VHS-szalagjait. Kár, hogy nem tudott róla... Egyébként a zene és a labdasportok kapcsolata nem új keletű dolog, Jürgen Klopp, a Liverpool menedzsere például heavy metalnak nevezte a csapat játékát. 

De tényleg Monk zenéjének ritmusára kosaraznak Torontóban?

Tényleg. A mi sokpasszos támadásainkat befejező dobásokat mi úgy hívjuk, hogy rhythm shots, azaz ritmusdobások. És a ritmus növeli a játékosok önbizalmát, mert nem tétováznak, amikor elkapják a ritmust, egyszerűen tudják, hogy azt rá kell dobni, és többnyire be is megy a dobás. És ha véletlenül nem mennek be a dobások, akkor ebből a ritmusból úgy mennek át a srácok a támadólepattanó-szedésbe, hogy nem törik meg a mozgásuk, egyetlen ütemet sem tévesztenek. A kosárlabdában mindennek az alapja a ritmus, a támadásból a védekezésbe való átmenetet is segíti a ritmusos játék, akár hiszi, akár nem. Sőt tovább megyek, nemcsak a kosárlabdában, nemcsak a zenében, hanem az életben is mindennek – a szívverésnek, a légzésnek – az alapja a ritmus. 

Beszéljünk egy kicsit az álomszerű 2018–2019-es szezonjukról! Nem baj?

Már hogy lenne baj! Kész örömmel! A kedvenc témám.

Hogyan vágtak neki az idénynek? Gondoltak a végső győzelemre, vagy ellenkezőleg: meglepte önöket?

Az igazság az, hogy tudtam, megvan az esélyünk a bajnoki címre. Összeállt a csapat, helyére került minden darabka a kirakósjátékban, a puzzle-ban. Amikor olyan játékosaid vannak, mint Kyle Lowry, Danny Green és Kawhi (csak a keresztnevén említi Kawhi Leonardot, a világ abban az idényben legjobb kosarasát – a szerk.), aztán Serge Ibaka, Marc Gasol, akkor nem tudod nem azt a célt kitűzni a csapat elé, hogy megnyerje a bajnokságot.

De az emberek nem vették észre, mennyire erős ez a csapat, csak menet közben derült ki. Aztán bajnokok lettek, majd azon nyomban meg is gyengültek. Vissza tudná idézni azt a pillanatot, amikor értesült róla, hogy Kawhi Leonard eltávozik?

Hogyan is tudnám feledni?! De a folyamat megértéséhez fel kell idéznem első találkozásomat Kawhi-jal. Csaknem napra pontosan négy éve volt. Játékoscsere útján került hozzánk, és nem volt boldog, mert Los Angelesbe akart menni, a szülővárosába. De én leültem vele egy háromnegyed órás beszélgetésre. És amikor befejeztünk, felállt, kezet ráztunk, és azt mondta: „Coach, apait-anyait beleadok ebben az egy évben, mindent elkövetek, hogy megnyerjük a bajnokságot, de csak egy évet garantálok. Hogy utána mi fog történni, azt most még nem tudom. De amíg itt vagyok, rám számíthat!” És mindent bele is adott, bajnokok lettünk, először a Raptors, sőt Kanada történelmében. De mivel egy évre ígérkezett el, ezért nem voltam teljesen padlón, amikor értesültem a távozásáról.

Hol volt akkor éppen?

Las Vegasban, egy koncerten.

Milyen koncerten?

(Nevet) Hát egy koncerten... A nyári liga zajlott éppen Vegasban, és elmentem egy Prince Tribute Show című koncertre, amit a három évvel azelőtt elhunyt Prince emlékére tartottak. Tudja, Vegasban néha érdekes dolgok történnek, van is az a mondás, hogy ami Vegasban történt, az ott is marad. Szóval, csápolok a koncerten, a segédedzőmmel voltam, és egyszer csak zizegni kezd a telefonom. Ránézek a kijelzőre, és látom, hogy Kawhi elment.

Mi volt az első gondolata?

Hogy mi? Hát az, hogy fuck! És hogy várhattak volna ezzel a hírrel legalább a koncert befejezéséig.

Mi ezt itt Magyarországon sohasem értettük meg. Itt van egy fantasztikus kosaras, aki a San Antonióval már mindent megnyert, most a Torontóval is a csúcsra ért, 29 éves, ereje teljében van, és erre egy év után lelép. Hogy van ez?

Pedig nincs itt rejtély. Honvágya volt, hazavágyott L. A.-be, a szülővárosába. Már évek óta arrafelé manőverezte magát, 2018-ban nem jött össze neki, mondta is nekem, hogy nem a Raptors volt az első opciója, de becsülettel harcolt egész idényben, és hozzásegítette a csapatot a bajnoki címhez. Mi csak hálával tartozunk neki. És 2019 nyarán végre összejött neki a klubcsere a Clippershez. 

Mennyi időbe került, mire túltette magát ezen a veszteségen? Hiszen mindnyájan tudjuk, Kawhi nélkül nem ugyanaz a csapat a Raptors.

Először is felkészültem erre a lehetőségre, annak ellenére, hogy mégis sokkolt, amikor értesültem róla. És már előre terveztem a Kawhi nélküli életre. A másik dolog meg az, hogy a 2018–2019-es szezonban 22 meccsről hiányzott sérülés miatt, de mi akkor sem roppantunk össze, 17/5-ös mérleget produkáltunk, majdhogynem jobban teljesítettünk nélküle, mint vele. Tehát tudtam, hogy Kawhi nélkül is van csapatom. És különben is, az évek során megtanultam, hogy azzal kell főznöm, amim van. 

Még valamire kíváncsi lennék. Ön szerint ki most a világ öt legjobb kosarasa? 

Szerintem nem fogom meglepni önt: kezdem LeBron Jamesszel. Tudom, már majdnem 38 éves, az elmúlt szezonban pocsékul játszott a Lakers, de ő remekelt, és ha azt nézem, hogy ki ellen a legrosszabb játszani, akkor az LeBron. A játékosaim szerint is. Aztán Jokics, Dončić, Jannisz, Steph. (Hol vezetékneveket, hol keresztneveket mond, mondjuk, Antetokounmpo esetében ez érthető... – a szerk.) Szerintem tízből kilenc ember ezt az öt nevet sorolná. Ami viszont jóval nehezebb, sorrendet felállítani ötük között. De azért jutott eszembe elsőnek LeBron, mert edzőként mindig meggyűlik vele a bajom. Borzasztó nehéz lefogni őt, úgyszólván lehetetlen. 

Én nem vagyok oda érte, de ez maradjon közöttünk.

Érdekes, sokan vannak ezzel így, pedig higgye el, aranyos fickó. Én emberileg is kedvelem, nem csak mint játékost. De Steph Curry is félelmetes. Pedig milyen kicsi... Nagyon örülök, hogy bajnok lett a Warriors. Így még értékesebb a 2019-es győzelmünk ellenük a döntőben!

Nem bánja meg, hogy eljött Pécsre?

Megbánni? Ne hülyéskedjen! Amúgy is nyaralok három hete, Torontóban és környékén kezdtem, az Ontario-tó gyönyörű, aztán töltöttem pár napot Párizsban, Dél-Franciaországban, majd Zürichben, onnan érkeztem Pécsre péntek éjjel. Ezt az edző- és tudományos központot mi is elfogadnánk Torontóban! És az sem mellékes, hogy hosszabb idő után végre találkozhattam Németh Lászlóval. Akinek mindent köszönhetek az edzői pályafutásomon. 

(Borítókép: Nick Nurse 2022. április 28-án. Fotó: Vaughn Ridley/NBAE via Getty Images)