Index Vakbarát Hírportál

Kiss László, a Mini Menotti még Irapuato 36 éves rejtélyét is megoldotta

2022. augusztus 5., péntek 17:33 | tegnap frissítve

Aki manapság Kiss Lászlóval, a lakótelepi lakása négy fala közé visszavonult labdarúgóedzővel találkozni akar, reggelente sétáljon ki a budafoki Duna-partra. Az egykor Mini Menotti néven elhíresült szakember, megannyi bajnokcsapat szürke eminenciása ott végzi egészségügyi kocogását, és közben 73 évesen is képezi magát. Pedig őrá már nem várnak megoldandó feladatok. Hogy miért nem, arról is beszélt az Indexnek adott exkluzív interjúban.

Egy idézettel kell kezdenünk. Június 15-én, az Anglia elleni szédületes 4–0-s Nemzetek Ligája-győzelmünk másnapján a következő bejegyzés jelent meg Kiss László futballedző Facebook-profilján:

Megnéztem mind a négy meccset az első perctől az utolsóig, így kialakult egyfajta véleményem a látottakról, amit vállalni tudok face to face. Vállalni tudom, hogy van egy csapatunk, amely – ha nem is játszik mindig jól, de – minden meccsen kihozza magából azt, ami aznap benne van. Van önbizalma, és kezd kialakulni egyfajta játéka is. Jómagam mindig védem a magyar edzőket, és nem vagyok M. R.-fan, de köszönöm azt a tükröt, amit elénk tárt ezzel a négy meccsel. Ugyanis bebizonyította ezzel is azt, hogy egyfajta rendszerjátékot mindig meg lehet csinálni egy válogatott csapatnál. Csak remélni tudom, hogy az utóbbi 25 év kapitányai elgondolkoztak azon, hogy mit is jelent egy ország válogatottját vezetni. Magam megkövetem M. R.-t, és köszönöm ezt a négy meccset, mert visszaadta a munkába és az elképzeléseim életképességébe vetett hitem. Remélni merem, hogy a helyén tudjuk kezelni ezt a négy eredményt, mert ha nem, akkor nem tettünk semmit. Köszönöm.

Aki nem ismeri közelről a több ragadványnévvel – Mini Menotti, Kampó, Kicsi – illetett, szeptemberben már a 73-at betöltő szakembert, az nem is tudja, mekkora erőfeszítésébe került leírni ezeket a sorokat. Kiss László ugyanis a magyar futball élő lelkiismerete, megkeseredett, ugyanakkor megtörhetetlen kritikusa. Dicsérni ritkábban dicsér, mint egy matektanár. És most mégis erőt vett magán.

Időközben – mármint a dicséret óta – eltelt majdnem két hónap, és egyik reggel összefutottunk a budafoki Duna-parton. Szó szerint, mert ő is futott – igaz, megfontoltan –, és én is. És ha már összefutottunk, megbeszéltünk egy interjút.

Évekig tarolhattak volna az MTK-val

Láttam, ott volt a minap az Új Hidegkuti Nándor Stadionban, amikor ünnepelték az MTK Budapest 35 éve bajnokságot nyerő csapatát. Milyen volt találkozni a régi harcostársakkal?

Megható. Volt, akit 35 éve nem láttam. Lőrincz Emilt, Talapa Janit. De a legjobban az fájt, hogy Józsival már nem találkozhattam. Verebes Józsival. 

Milyen volt kettejük között a munkamegosztás?

Józsi vitte a válogatottakat – a nagyválogatottat és az olimpiait –, én meg az MTK-t. Ha nem fúrnak meg, akkor még évekig nyertük volna a bajnokságokat.

Megfúrták? Nem is tudtam.

Nem tudta? Egyszer csak megállt egy fekete Volga az MTK Salgótarjáni úti klubházánál, épp akkor jöttem ki a kapun, a sofőr odaszólt: „Üljön be!” 1987-et írtunk, akkor még más idők jártak. Beültem, és elhajtottunk a Ganz-Mávag pályára, ahol a válogatott edzett Verebes Jóska irányításával. Látom ám, hogy ott áll az összes fejes: Somogyi Jenő, az MLSZ elnöke, Páncsics Miklós főtitkár. Mindenki. Egymás között beszélgettek, fél füllel elkaptam egy mondatfoszlányt Somogyi Jenő szájából: „Ezt a palit innen el kell takarítani!” És közben felém nézett. Utólag kiderült, azt hitték, meg akarom fúrni Verebes Józsit. Én a Józsit, akivel együtt nőttünk fel a Haller téren. Jóska is sejtette, hogy rólam van szó, odaszólt nekem: „Kicsi, vezess le ezeknek egy edzést!” És levezettem, mire mindenki csak ámult-bámult. De a bajnoki szezon végén el kellett mennem az MTK-tól a romokban heverő Debrecenhez. 

Honnan volt az ismeretsége Verebessel? Hiszen ön nyolc évvel fiatalabb, mint a Mágus.

Mondom, mindketten a Haller téren nőttünk fel, Jóska már remek futballista volt, én még tejfelesszájú kölyök. De már előfordult, hogy együtt rúgtuk a bőrt.

Verebes kézen állva is gólt rúgott

Milyen futballista volt Verebes?

Káprázatos! Egyszer lehívott, azt mondta, Kicsi, gyere játszani. Én lementem, elfutottam a jobb szélen, beadtam a labdát, és Jóska kézen állva berúgta!

Ne vicceljen, ez fizikai képtelenség.

Nem az. Magasan adtam be, ő pedig ahelyett hogy ráfejelte volna, csinált egy kézenállást, és fejmagasságból lábbal berúgta. Mint egy akrobata.

Akkor hogyhogy nem lett sokszoros válogatott, ha ekkora spíler volt?

Mert egyidős volt Flórival (Albert Flóriánnal – a szerk.), és két dudás nem fért meg egy csárdában. De edzőnek még nagyobb lett, mint amilyen futballista lehetett volna. Negyven évvel megelőzte a korát. A nyolcvanas évek elején a Győrrel már olyan letámadást játszott, mint most Klopp a Liverpoollal. 

Térjünk vissza még az MTK-hoz. Azt rebesgették, amikor nagyon kellett, megvettek egy-egy meccset.

Jaj, ne beszéljen! Ilyen biztos nem volt, az én tudtommal semmiképpen. A bundázás nálam ki volt zárva. Sokat beszélünk ma arról, hogy – amikor a Pécs edzője voltam – ha elintézünk egy meccset, bennmaradunk. De nem tettük. Pedig csak annyi kellett volna a bennmaradáshoz.

Milyen csapat volt az az MTK?

Nagyszerűen összerakott csapat, Jóska zseni volt. Persze én is kellettem hozzá… Nagyon erős kötelék volt kettőnk között.

Nem sokkal később a Honvéddal is bajnokságot nyert, akkor Martti Kuusela segítője volt. Hogyan került a Honvédhoz?

Az egészet Bálint Lacinak köszönhettem, akit természetesen a Fradiból ismertem, egy évvel idősebb nálam. 1992-t írtunk, nyár volt, éppen harminc éve, felhívott a Báró, aki a klubot tulajdonló kft. elnöke volt. „Kicsi, gyere, kimegyünk a repülőtérre!” Épp akkor nyomták ki a Józsit (Verebest – a szerk.) a Kispest-Honvédtól, nem volt edzője a csapatnak, gondoltam, jön az új edző. Jött is, egy szőke finn, ő volt Kuusela, Belgiumból érkezett. A Báró bemutatott neki, ő csak annyit mondott: „Laci, mindent tudok, te vagy a legjobb edző Magyarországon, együtt fogunk dolgozni!”

Kuusela igazi gentleman volt

És dolgoztak is, nem is rosszul, megnyerték a bajnokságot.

Az első edzés, amit a csapatnak tartottunk, reggel nyolckor kezdődött. Én tartottam, Kuusela egy szót sem szólt, csak a végén kezet nyújtott. Attól kezdve tökéletes volt közöttünk az összehang, olyannyira megbízott bennem, hogy a meccsek után rám bízta, hogy nyilatkozzak a televíziónak, még csak le sem fordíttatta magának a szavaimat, annyira tudta, hogy ugyanazt fogom mondani, amit ő mondana. Igazi gentleman volt. Két év alatt egy első és egy második hely, azért az nem rossz.

Hol sajátította el a futball tudományát?

Mármint én? Hát az biztos, hogy nem a pro licence-tanfolyamon, pedig azt is elvégeztem kétmillió forintért! Tudja, én nagyon korán kezdtem, 25 éves korom óta edzősködöm. Saját pénzemen kijártam a legnívósabb műhelyekbe, a Bayernhez, az Ajaxhoz...

És beengedték? Csak úgy, az utcáról?

Persze, mert mindenhol voltak magyarok. A legtöbbet Csernai Páltól, a Bayern zseniális edzőjétől tanultam. 1983-ban, amikor kint voltam nála, azt mondta: „Laci, te annyira perfekt vagy futballból, hogy elintézem neked, hogy felvegyenek a kölni egyetemre.” Nem jutottam szóhoz, csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Ó, Pali bácsi, ha ez sikerülne…” Megnyugtatott: „Menj be az MLSZ-be, el lesz intézve.” Bementem, de Szepesi György, az akkori MLSZ-elnök azt mondta, én ezt nem tudom kifizetni, a szövetségnek meg nincs arra pénze, hogy beírasson. Hát ha nincs, akkor nincs, belenyugodtam. Igen ám, de két évvel később Bicskei Bertalant kiküldték Kölnbe. Akkor hirtelen lett pénz...

Ezek szerint már akkor sem tartozott a rendszer – és itt nem feltétlenül a szocializmusra gondolok – kegyeltjei közé.

Nem, mert nagy volt a pofám, mindig kimondtam azt, amit gondoltam. Ennek ellenére mindig megtaláltam a módját, hogy eljussak oda, ahol a tudást terjesztették. Két-három havonta beültem a Zsigulimba, és irány München! Egyszer hajnalban érkeztem meg a Säbener Strasséra, ott leparkoltam, beálltam a hatalmas Mercik közé, és elaludtam a hátradöntött ülésen. Egyszer csak kopognak az ablakon, Csernai Pál az. „Laci, te mit csinálsz itt? Most azonnal foglalok neked egy szállodát, ott lakhatsz a klub költségén, amíg itt vagy!” Így bántak velem külföldön. De Jártam én az Ajaxnál is.

Tárt karokkal fogadták a Bayernnél, az Ajaxnál

Oda hogyan jutott el?

Úgy, hogy ott is voltak magyarok, Jámbor Laci segített. Rengeteget tanultam Leo Beenhakkertől, aki később, már időskorában nálunk is megfordult, az Újpestnél. Laci tolmácsolt, mert akkor még egy kukkot sem tudtam angolul. De néztem én Udo Lattek, Jupp Derwall edzéseit is. Nem sajnáltam erre a pénzt. 

Mezey Györggyel miért rúgta össze a port?

Ennek szakmai okai vannak. Amikor 1994-ben elkezdődött nálunk a pro licence-es edzőképzés, nekem is a kezembe került az a levél, amiben az UEFA leírta az irányelveket. A szaknévsoros Bodnár Györgytől kaptam meg. Na, Mezey annak pont az ellenkezőjét valósította meg, és én ezt szóvá tettem. Nem tudtam megállni, mert az a képzés silány tudást adott. De azzal el is ástam magam. 

Ez miben nyilvánult meg?

Mármint hogy elástam magam Mezeynél? Például abban, ahogy kiejtették 1997-ben a Pécset. Akkor én voltam az edző. Ki volt adva a bíróknak, hogy figyeljenek oda rám. Hát oda is figyeltek. Az utolsó hét fordulóban nem tudtunk pontot szerezni. És az utóbbi huszonöt évben is sokszor utánam nyúlt, amikor valami jó munka nézett ki nekem. Így maradt Dubaj, Jordánia meg a Maldív-szigetek.

Kik a legnagyobb magyar edzők, akikkel dolga volt?

Baróti Lajos, dr. Lakat Károly, Verebes József és Mezey György.

Mezey? Hiszen gyűlölik egymást. 

Már nem, kibeszéltük a problémáinkat. Egyébként Mezeyt szakmailag mindig nagyra tartottam, csak… De hagyjuk ezt. Amikor hozzá jártam a pro licence-es tanfolyamra, azt mondta, ilyen briliáns tanítványa egy sem volt, mint én. Kár, hogy sohasem dolgoztunk együtt. Ha én ott vagyok Mexikóban 1986-ban, nincs az az összeomlás.

Megoldotta Irapuato rejtélyét

Komolyan? Ön rájött, amire még eddig senki? Hogy mit rontottunk el Irapuatóban?

Nincs ebben semmi ördöngösség. A csapat úgy utazott ki Mexikóba az ausztriai magaslati táborból, hogy a játékosok le voltak edzve, mindenki a versenysúlyán volt, vagy az alatt. Aztán ott kint a pokoli hőségben mindenki lefogyott három-négy kilót, és Détáriék úgy elgyengültek, hogy lépni is alig tudtak. Mezeyt félrevezették. Pedig azt kellett volna csinálni, amit az oroszok, a franciák. A versenysúlyuk fölött vitték ki a játékosaikat Mexikóba, és ott pont belefogytak a megfelelő súlyba. Ilyen egyszerű. Amikor ezt utóbb elmondtam Mezeynek, azt felelte, igazam van.

A legjobb magyar edzőkről már beszéltünk. De kik voltak a legjobb játékosai?

Törőcsik Andris, akit 1988-ban a Volánban edzettem… Aztán Bozsik Peti és Halmai Gabi.

Bozsik ekkora futballista volt?

Bizony! A Pénzügyőrben volt a játékosom több mint negyven éve, és mindent tudott a labdával. Most joggal kérdezheti, hogy akkor miért nem futotta ki magát. Nem tudott kilépni az apja árnyékából. Nyomasztotta, hogy folyton Cucuhoz mérik. 

Ha látleletet kellene adnia a mai magyar futballról, mit mondana?

Jelenleg a pangás állapotában van. Soha ennyi pénz nem áramlott be a labdarúgásunkba, mint most, az infrastruktúra fantasztikus, de nincs tudás a rendszerben. Sem a vezetők, sem az edzők szintjén. Nem akarom elhinni, hogy tizenvalahány éve, amióta akadémiák működnek nálunk, nem sikerült kinevelni egyetlen klasszist sem. Mert Szoboszlai Dominik nem az akadémiai rendszer terméke. Sallai, Schäfer, Nagy Zsolt jó futballista, de nem világklasszis. Gulácsi meg kapus. Minek ez a rengeteg külföldi? Azt még megértem, hogy a Fradinak kellenek a külföldiek, mert tartani kell a lépést az ellenfelekkel a nemzetközi porondon. De a többi csapatnál?! És az is roppant káros, hogy nincs felfelé áramlás az NB III-ból, az NB II-ből, ahogy régen volt.

Mit szól a Fradihoz? Szépen menetel...

Nem vitás. Van öt olyan játékosa, akik már európai szinten is számottevő futballisták: Dibusz, Laïdouni, Traoré, Tokmac, a védő Mmaee. És a kiegészítő emberek is jó játékosok. Ezzel a játékoskerettel messzire lehet jutni.

És a válogatott? Az meddig juthat?

Ne legyen igazam, de szerintem a válogatott eljutott a lehetőségei felső határához. Innen már csak akkor lehetne továbblépni, ha néhány kulcspozícióra találnánk minőségi ugrást jelentő játékosokat. No de őket most még nem látom. Rossi nagyszerűen felépítette azt a rendszerjátékot, amit becsukott szemmel is lehoz a csapat, ezért meg is emelem a kalapomat előtte, ahogy a Facebook-posztomban is jeleztem. De a játékosok egyéni képessége behatárolja a lehetőségeket. 

(Borítókép: Kiss László. Fotó: Szabó Réka / Index)

Rovatok