A szurkolók Alex Reidre vessék az első követ, ugyanis ő volt az a szerkesztő, aki összefogta a FourFourTwo futballmagazin tízfős csapatát, amely hosszú hetek munkájával összeállította a földkerekség valaha volt száz legnagyszerűbb labdarúgójának örökrangsorát. Felütésként mindjárt védjük is meg Reid kollégát, ugyanis nem volt elfogult honfitársaival, a legmagasabbra rangsorolt angol, Bobby Charlton csak tizenhatodiknak futott be, és a legjobb brit, az északír George Best is mindössze hatodik a listán.

De félre a tréfával! Mint minden szubjektív rangsor, nyilván ez sem egyéb tájékoztató jellegű értékelésnél. Persze nyilvánvalóan szakemberek állították össze, ezért honfiúi büszkeségre ad okot, hogy négy magyar legenda is felkerült a százas listára. 

„Kocka” a 93-as sorszámot kapta, a következő laudációval, eggyel megelőzve Luis Figót, és eggyel Peter Schmeichel mögé szorulva: 

Minden idők vitán felül legjobban fejelő labdarúgója. Őrületes tempóban gyártotta a gólokat: 68 válogatott meccsén 75-ször talált a hálóba. 1952-ben olimpiai bajnok, a Honvédban játszott hét idényében a meccsenkénti gólátlaga meghaladta az egyet, három bajnokságot nyert csapatával. 1958-ban a Barcelona játékosa lett, és az első két idényében bajnoki címhez segítette a katalánokat még úgy is, hogy rengeteget volt sérült. Pályafutása csúcspontja az 1954-es világbajnokság volt, ahol 11 góllal gólkirály lett, miközben Magyarországnak meg kellett volna nyernie a vb-t, de a döntőben az NSZK elhalászta az orrunk elől a trófeát. 

Albert Flórián, a „Császár" hetvennyolcadik, pedig az ő kabinetalakítása Liverpoolban volt, a Goodison Parkban, az 1966-os vb-n, a 3-1-re megnyert Brazília elleni összecsapáson. Így méltatta Flórit a szaklap:

Beceneve a Császár volt, és kevesen mozogtak olyan méltóságteljesen, elegánsan a pályán, mint Albert Flórián. Egyetlen klubban futballozott 16 éven át, a Ferencvárosban, ott és a magyar válogatottban termelte a gólokat. Két világbajnokságon szerepelt, 1962-ben, Chilében és 1966-ban, Angliában, és az 1964-es Eb-n, valamint az 1966-os vb-n is bekerült a torna válogatottjába.

Hidegkuti Nándor, az „Öreg” bejött negyvenharmadiknak – Günter Netzer és Paolo Rossi közé –, amiben nyilván közrejátszott szédületes teljesítménye és három gólja az évszázad mérkőzésén. Az FFT értékelése:

A futballtörténelem első »hamis kilencese«. Hidegkuti egyszerre volt góllövő csatár és játékmester. Rengeteg gólt szerzett, de szívesen húzódott vissza a középpályára, hogy onnan szervezze a játékot és ugrassa ki a két összekötőjét, Kocsist és Puskást. Úgy látott a pályán, ahogy nagyon kevesen, az egyik legbefolyásosabb játékosa volt annak az Aranycsapatnak, amelynek magasba kellett volna emelnie a világbajnoki trófeát 1954-ben. Pályája csúcspontja természetesen a 6:3 volt 1953. november 25-én a Wembley-ben, amely mérkőzésen három gólt lőtt.

Magától értetődő módon Puskás Ferenc lett minden idők legjobb magyar futballistája, Öcsi bekerült a top 10-be, a kilencedik helyre a brazil Ronaldo és Franz Beckenbauer közé. Nem akármilyen társaság, két világbajnok, csekélység… Szóval, a méltatás:

Puskás 18 évesen mutatkozott be a magyar válogatottban, mindjárt góllal. Mondhatni, természetesen, hiszen Puskás neve a gól szinonimája volt. Gyakorlatilag minden válogatott meccsén a kapuba talált, 85 mérkőzésen 84-szer. (Az FFT tévesen 87 gólt említ.) Ebből a 84-ből négyet az 1954-es világbajnokságon szerzett, ahol Öcsi a csapatkapitányi karszalagot viselte. (Nem csak Svájcban…) Az NSZK elleni döntőben a 6. percben ő nyitotta meg a gólok sorát, jóllehet nem volt teljesen egészséges. Ki is kapott Magyarország 3:2-re, mivel Puskás egyenlítő gólját – valószínűleg tévesen – érvénytelenítette az angol Ling játékvezető. Az 56-os forradalom idején elhagyta hazáját, de a FIFA tiltása miatt csak 1958-ban tudott csatlakozni a Real Madridhoz, ahol 262 mérkőzésen további 242 gólt szerzett, immár jóval túl a harmincon. Alfredo Di Stéfanóval – aki a listán a 12. helyre szorult – páratlan párost alkottak. Nehéz megmondani, mi volt karrierje csúcspontja, hiszen annyi volt, de talán mégis az 1960-as BEK-döntőben az Eintracht Frankfurt ellen szerzett négy gólját kell említenünk, hiszen soha senki nem talált négyszer a hálóba BEK/BL-fináléban, de még háromszor sem rajta kívül…

És most nézzük a dobogósokat, akik közé nem tudott bekerülni a brazil Pelé, a történelem egyetlen háromszoros világbajnoka!

Nos, a harmadik helyre a portugál Cristiano Ronaldót rangsorolták az FFT szerkesztői. Talán azért, hogy legyen a dobogón olyasvalaki is, aki angol klubban játszott és játszik ma is, a Manchester Unitedben. Az ötszörös aranylabdás pályafutása csúcspontjának a 2008-as BL-döntőben fejelt gólját tartják – nem véletlenül, hiszen azt az MU színeiben szerezte…

Második helyezett egy argentin, de nem Messi, hanem Diego Armando Maradona. A két éve elhunyt zseni 1986-ban világbajnok lett hazája válogatottjával, és négy évre rá hajszál híján ismételt. Minden idők legnagyobb one man show-ja gyakorlatilag egyedül vezette sikerekre az argentin válogatottat és a Napolit, és ki tudja, nem nyeri-e meg Argentína az 1994-es vb-t is, ha Maradona nem bukik le doppinggal. A szaklap az 1986-os vb-n az angoloknak rúgott meseszerű gólját tartja a Pibe de Oro legnagyobb alakításának. 

Ezek után könnyű kitalálni, hogy ki a No. 1 a Four Four Two-nál… Lionel Messi. Igaz, Leo nem volt világbajnok – idén, Katarban még lehet –, de hétszeres aranylabdás. Ontotta és ontja a gólokat, a Getafénak rúgott szólógólját minden idők legszebbjeként emlegetik. Maga Messi nem ezt tartja a legszebbnek, hanem amit a 2009-es BL-döntőben Edwin van der Sarnak fejelt. Merthogy pár nappal korábban azt írták róla, hogy nem tud fejelni…

Néhány gigász, aki lemaradt a dobogóról, hiszen ott csak három hely van: Zinédine Zidane (5.), Johan Cruyff (6.), Michel Platini (13.), Garrincha (15.), Giuseppe Meazza (19.). Nem hisszük, hogy van még a futballon kívül sportág, amely ennyire gazdag lenne zsenikben.

(Borítókép: Pelé 2014. május 17-én. Fotó:  Friedemann Vogel / Getty Images)