Hubay László nappalija vetekszik a Szépművészeti gyűjteményével, a házigazda emlékei pedig a magyar (sport)történelem legizgalmasabb fejezeteibe engednek bepillantást. Az estorili strandon még október közepén is pancsolnak az angol és holland turisták az Atlanti-óceán 17 fokos habjaiban, az Index azonban néhány utcával feljebb, a házában látogatta meg a 76 éves magyar üzletembert és producert, nagy idők tanúját.
– Hol laktok? – kérdi Hubay László, miután felvett bennünket az estorili kaszinó előtti téren, a Deck Bar teraszán, és javaslatára áttértünk a magázásról a tegezésre.
– Az Április 25. híd lábánál, Lisszabon Alcántara negyedében – válaszolom gyanútlanul, de már vissza is szívnám, mert idős vendéglátóm azonnal kijavít.
– Nekem az örökre Salazar-híd marad… – kapom a történelemleckét, amelyből azonnal világossá válik számomra, mennyi is az idő.
A portugál történelemben kevéssé járatos olvasó kedvéért: a Tejo folyó (amely néhány száz kilométerre innen keletre Tajo néven még Toledót öleli körül) felett átívelő 2277 méter hosszú, impozáns, látványra a San Franciscó-i Golden Gate-et idéző hidat 1962 és 1966 között építették, és Portugália akkori miniszterelnökéről, az országot 1932 és 1968 között egy emberöltőn át vaskézzel irányító politikusról, António de Oliveira Salazarról nevezték el. Aztán Salazar 1970-ben meghalt (érdekes történelmi tény, hogy otthoni balesetét követően, ami miatt 1968-ban leváltották, haláláig nem tudta, hogy már nem ő a miniszterelnök), 1974. április 25-én kitört a „szegfűs forradalom”, majd többéves vajúdás után végbement az ország demokratikus átalakulása.
Vendéglátóm elmeséli, a szegfűs forradalom után komolyan fenyegetett a veszély, hogy szovjet típusú uralom alakul ki Portugáliában, végül aztán maradt a polgári demokrácia, annak minden előnyével és hátrányával. A jelenlegi baloldali kormány nem élvezi Hubay úr rokonszenvét, de hát ez van, nem azért beszéltünk meg randevút az 1952 óta Estorilban – közelebbről Alcabidechében – élő úrral, hogy politikai vitába bonyolódjunk.
A kúria kapuját távirányító nyitja, odabent egy minimum 13 éves, ősz bundájú, labradorszerű kutya fogad farkát csóválva.
– Tizenhárom éve fogadtuk be, úgyhogy legalább ennyi idős, szerintem olyan két-hároméves lehetett, amikor bekéredzkedett hozzánk – mondja Hubay úr, majd betessékel mediterrán stílusú háza tágas nappalijába. Egy pillanatra eltűnik, majd kisvártatva belép egy hölgy – mondjuk így, a háztartási alkalmazott – kezében tálcával, rajta gőzölgő kávéscsészékkel. Helyet foglalunk az alacsony asztal közül, tekintetem a házigazda feje felett a falon függő képekre téved. Elkezd remegni a kezemben a kávéscsésze, de azért valahogy eldadogom.
– Az ott nem két Miró?
– Ja, de. Eredetiek. De ott a másik szobában vannak Munkácsy-rajzok is, meg Fülöp László-képek. Megnézzük őket?
Hogy megnézzük-e? Naná, hogy megnézzük! Néhány képet a Rembrandt-iskola németalföldi növendékei festettek, az ember csak tátja a száját, az egyik Munkácsyt maga a festő írta alá nem másnak, mint Hubay Jenőnek, vendéglátónk nagyapjának, a világhírű hegedűművésznek dedikálva.
A nagyapám Liszt Ferenc barátja volt, sokszor léptek fel együtt, dacára annak, hogy Liszt jóval idősebb volt nála. Aztán az 1900-as évek elején nagyapám ugyanúgy felkarolta Bartókot, ahogy korábban Liszt őt, és annak ellenére elismerte Bartók tehetségét, hogy sok mindenben, így a politikában sem értettek egyet
– beszélt a régmúltról Hubay úr.
Hubay Jenő 1919-ben, a Kommün idején már 61 éves volt, de családjával Svájcba emigrált, miközben a tanácskormány kisajátította a javait, és őt magát is túszul ejtette volna, ha nem kerekedik fel.
Nagyapám Lausanne-ból szidta Kun Bélát, aztán a Kommün bukása után természetesen hazatért, és a Zeneakadémia igazgatója lett. Olyan zseniális hegedűművészek voltak a tanítványai, mint Szigeti Ferenc, Geyer Stefi vagy Vecsey Ferenc. Nagyapám újfajta hegedűtechnikát fejlesztett ki, de mivel a kommunisták szemében a Hubay név vörös posztó volt, 1945 után tilos volt ezzel a virtuóz technikával hegedülni, és a műveit is betiltották, csak a rendszerváltás után rehabilitálták a Hubay-technikát és a -szerzeményeket.
A Hubay család története már addig sem volt eseménytelen, de az igazi nagy kalandok csak ezután következtek.
Apám, Hubay Andor keramikus művész volt, a herendi porcelánmanufaktúra művészeti igazgatója, aki megismerkedett egy norvég újságírónővel. Ez a norvég újságírónő Londonban dolgozott, ahol több magyar munkatársa volt. Az egyik barátnője elhívta Budapestre, egy bálba, fenn a Várban, és ott találkoztak édesapámmal. A találkozásból szerelem lett, aztán előbb a nálam nyolc évvel idősebb nővérem, majd 1946-ban jöttem én.
Ez utóbbi esemény, mármint Hubay László születése 1946. augusztus 18-án történt Budapesten. A család háromnegyed része Oslóba költözött 1948-ban a kommunista diktatúra elől, csak Andor, az édesapa – amúgy Norvégia tiszteletbeli konzulja a magyar fővárosban – maradt. Rá is igaz volt Széchenyi Zsigmond, a nagy magyar vadász-író elhíresült mondása: „A Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem mehetett.”
Mint említettem, a Hubay név 1919 óta Rákosiék szemében vörös posztó volt, apámat 1948-ban a hatalomátvétel után pusztán a nevéért az ÁVH letartóztatta, és az Andrássy út 60-ba vitte. Anyám eközben Oslóban arról értesült, hogy apámat, azaz a férjét koholt vádakkal halálra ítélték. A koncepciós vád az volt, hogy apám külföldre csempészte a herendi vállalkozás pénzét, de ez nem volt igaz. Tudniillik, amikor az anyám azt szorgalmazta, hogy valamennyi pénzt utaljunk át Svájcba, apám kijelentette: »A pénzünk magyar, és az is marad.« Szerencsére a norvég kormány közbelépésére édesapámat kiengedték, de minden ingó és ingatlan vagyonunk Magyarországon maradt, a kommunisták elkobozták. Mi előbb Oslóban telepedtünk le, apám a prosgrunni porcelángyár igazgatója lett, de nem bírta a hűvös, esős éghajlatot és a hosszú téli éjszakákat, és 1951-ben áttelepültünk Portugáliába. Édesapám elfogadta a Vista Alegre-i porcelángyár művészeti igazgatói állását.
A család pedig Estorilban telepedett le, ugyanott, ahol Horthy Miklós exkormányzó tengette az életét azok után, hogy 1949-ben Bajoroszágból Portugáliába költözött.
Családunk szoros kapcsolatot ápolt a Horthy családdal – idézi fel a kisgyermekként megélt emlékeket Hubay László. – Összejártunk, hol náluk, hol nálunk vacsoráztunk. Nem dúskáltak az anyagiakban Horthyék, igazából egy alapítvány tartotta el őket, amelyet John Montgomery, az Egyesült Államok volt budapesti nagykövete hozott létre, és amely alapítványba a legtöbb pénzt Chorin Ferenc, a Magyar Gyáriparosok Szövetségének akkoriban már New Yorkban élő egykori elnöke, Horthy bridzspartnere adta a legtöbb pénzt.
A jeles esemény, amiért tulajdonképpen felkerestem Hubay Lászlót, 1956. június 9-én történt. Portugália fogadta a Nyugat-Európában turnézó magyar labdarúgó-válogatottat a lisszaboni Estadio Nacional, a Nemzeti Stadion 70 000 nézője előtt.
Mindnyájan elmentünk a mérkőzésre, a kormányzó úr és családja is, bevallom, nagyon szomorúak voltunk, mert arra számítottunk, hogy a mieink győznek. A mieink, mármint a magyarok, mert én annak ellenére, hogy édesanyám norvég volt, és 1971-ig be sem léptem Magyarország területére, magyarnak éreztem és vallottam magam, és annak vallom ma is – szögezi le hibátlan magyarsággal az idős úr. – Szóval, megszületett a 2:2-es végeredmény, és a válogatott visszabuszozott a szálláshelyére, Estorilba. Mi pedig, a kormányzó úr családja és a miénk, a meccs után elmentünk a csapat szállására, hogy találkozzunk Puskásékkal.
A Portugália elleni 2:2-t éles kritika fogadta a magyar sajtóban. Olyannyira, hogy a sportvezetés le is váltotta Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt, és Bukovi Mártont nevezte ki a helyére, továbbá Lantos Mihálynak és Palotás Péternek is ez lett a búcsúmérkőzése a nemzeti mezben.
Szomorú voltam a 2:2-es eredmény miatt – említi vendéglátónk. – Négyen mentünk el megnézni a meccset: Miklós bácsi, a fia, Nicky, az apám és én, a tízéves kisfiú. Mindenre úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna.
Miklós bácsi természetesen a kormányzó, Nicky a fia, ifjabb Horthy Miklós. De ha már Hubay úr Miklós bácsiként említi Horthy Miklóst, akkor muszáj megkérdeznem, igaz-e az anekdota, hogy Puskás is lemiklósbácsizta a kormányzót.
Igaz – érkezik a megerősítés. – Én tízévesen már sokat hallottam Puskásról, imádtam a futballt, és később magam is profi futballista voltam egy darabig, amikor a hatvanas évek vége felé Zürichben jártam egyetemre, akkor játszottam a helyi élvonalbeli csapatban. Szóval, számomra Puskás isten volt, futballisten. És igen, a rá jellemző közvetlenséggel Miklós bácsinak szólította a kormányzót. Tizenegy évvel voltunk a háború után, Puskás már NB I-es futballista volt Horthy kormányzósága utolsó hónapjaiban, pontosan tudta, hogy kivel beszél. Ami megmaradt bennem, az Öcsi közvetlen stílusa és remek humora volt. És a barátságunk tovább élt, amikor később Madridba kerültem, és a Disney cég spanyolországi főnökeként ott dolgoztam, nagyon szoros kapcsolatban voltunk Puskással. A barackpálinka volt a kedvence, sokszor összejöttünk nálam, és ami megmaradt a pálinkából az üvegben, azt mindig magával vitte.
Hubay úr még egy érdekes történelmi tényt idéz fel 1956-ból.
Horthy 1956-ban már 88 éves volt, de együtt élt a világpolitikával. Azt tudni kell, hogy emigrálása óta iszonyatos honvágy gyötörte, és minden pénzt megadott volna, csakhogy Magyarországra mehessen. És amikor kitört a forradalom, minden este összejöttek apámmal, hol nálunk, hol náluk, és számolták a napokat, mikor mehetnek vissza a szülőföldjükre. Többször is beszéltek telefonon az otthoniakkal, már nem tudom, kikkel, tervezgették a hazatérést. Én is úgy voltam, tízéves kis kölyökként, hogy mindjárt összepakolunk, és indulunk. Igen ám, de a forradalom elbukott, az oroszok leverték, Horthy pedig egyik pillanatról a másikra éveket öregedett. Látszott rajta, hogy testben, lélekben feladta, és hamarosan, 1957. február 9-én meg is halt.
Hubay Andor nem érte meg a rendszerváltást, 1971-ben meghalt, és nem sokkal utána a fia, László felkerekedett, és autóval hazaindult Magyarországra. Haza, hiszen – mint már említettük – számára a haza mindig is Magyarország volt.
Amikor Hegyeshalomnál átléptem a határt – mert autóval utaztam –, elvették a norvég útlevelemet, majd kisvártatva behívtak egy szobába, és leültettek. Aztán bejött egy tiszt, és azt mondta, én persona non grata vagyok. Végül nagy nehezen beengedtek, de minden reggel 10 óra előtt jelentkezni kellett a rendőrségen, ahol most a Hotel Le Meridien van, a Deák téren. Szomorú, szürke országot találtam, nem egészen egy hétig bírtam. Az unokatestvéremnél laktam a Múzeum körúton. Nagyon szomorú lettem… Amikor keresztülhajtottam Győrön – autópálya még nem volt –, szakadatlanul sírtam. Egyrészt az örömtől, hogy itthon vagyok, másrészt azért, mert annyira szürke, szomorú országba érkeztem meg.
Ennek már ötven éve… Hubay úr 1976-ban megnősült, egy portugál nőt, a televízió munkatársát vette el, két gyerekük született, Katinka és István.
Gyakran járok haza, szerintem otthon jobb a helyzet, mint itt, Portugáliában. Képzeld, nyugdíjas létemre 49,8 százalékos kulccsal adózok! Egy angol multinál dolgozom tanácsadóként, a nyugdíjamból nem tudnék megélni. Több mint két euró egy liter benzin… És évek óta azon vagyok, hogy producerként megcsináljak egy filmsorozatot, amelynek a témája a családunk története lesz.
Ha a projektből valóság lesz, egy biztos: izgalmakban bővelkedő alkotás kerül a televíziók műsorára.
(Borítókép: Gáll Anna/Index)