„Két szenvedélyem van: az operálás és a vitorlázás” – kezdte beszélgetésünket Nagy Ákos György, aki kérdésünkre rögtön azt is tisztázta, csapatukban mindenkinek van fő foglalkozása, ám a közös hobbi gyorsan összehozta a társaságot. „Van köztünk orvos, jogász, vállalkozó és menedzser is, a közös pont viszont a Balaton és a vitorlázás szeretete. Valamilyen szintű tapasztalata persze mindenkinek volt a hajózás terén, aztán amikor 2017-ben megvettük a Garudát, összeálltunk, és azóta nagyjából együtt is maradt a kemény mag.”

Vitorlás berkeken belül jól cseng az imént említett vízi jármű neve, olyannyira, hogy azt is megtudjuk, egyidőben ez a hajó volt a Balaton egyik leggyorsabbika, abszolút második helyezése is van a Fehér-, valamint a Kékszalagról.

A csapatvezetőn kívül két tag, Seida Csaba és Pataki Attila fogadott minket, és bár szó volt arról is, hogy kihajózunk, az időjárási körülmények miatt végül csak a partról és a kikötőben csodálhattuk meg az első Magyarországon épített liberát.

„Teljesen lepusztult állapotban szereztük meg, végül pénzt, időt és energiát nem sajnálva, saját kezűleg újítottuk fel és alakítottuk át, erre rendkívül büszkék vagyunk, ezért is szeretjük annyira.”

A kezdetekről érdeklődve kiderül, a sebész az 1981-ben bemutatott Pogány Madonnának és Bujtor Istvánnak köszönhetően döntötte el, hogy vitorlázni fog.

„Abban a korszakban talán még a film készítői sem számítottak arra, mekkora hatásuk lesz a vitorlástársadalomra, nagyjából megtízszereződött az addigi közösség. Én is rögtön megszerettem, gyorsan meg is szereztem az első csillaghajót, és a 80-as években azzal kezdtem versenyezni. Ez idővel abbamaradt, évekig inkább csak a kedvtelésről és a túrázásról szólt a hajózás. Aztán 2010-ben újra feléledt a versenyszellem, megalapítottuk az egyesületünket, a Balmorált, hogy ne kelljen másoktól függenünk, azóta közösen hódolunk a legnagyobb szenvedélyünknek.”

Azt is megtudjuk, hogy a mai magyarországi vitorlázótársadalom kis részét képezik a hivatásos versenyzők, jóval nagyobb arányban vannak a „lelkes amatőrök”, mint amilyen a Garuda legénysége is.

„Sok versenyen elindulunk, de nekünk ez tényleg egy hobbi, nincs rajtunk eredménykényszer, nem öljük a vízbe magunkat, ha nem sikerül egy viadal. Aztán vannak azok, akik csak 1-2 versenyen indulnak, és azok, akik csak a vízközeli élmény miatt vitorláznak.”

Nagy Ákos szerint nem törvényszerű, hogy a vitorlázás mint szabadidős tevékenység egy idő után hozza magával a versenyzést is, embere válogatja, kiben van meg a hajlam minderre.

„Sok olyan barátom van, akiknek eszébe sem jutna rajthoz állni bárminemű megmérettetésen. 

Az más kérdés, hogy rengetegen fel is adják a küzdelmet, főleg, ha szélcsend van, mert több tíz órát állni a 40 fokos hőségben nem annyira szórakoztató… Ebből a szempontból nekünk szerencsénk van, a Garudának ugyanis egy egészen kicsi fuvallat is elég ahhoz, hogy körbemenjünk a Balatonon.”

Ha már Európa legnagyobb tókerülő versenye szóba került, kíváncsiak voltunk a Kékszalag sajátosságaira is.

„Talán a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy itt éjszaka is kint vagyunk a vízen, márpedig az teljesen más tudást és felkészülést igényel. Ismerni kell a Balatont és a partszakaszokat is, mindez hozza magával a legfontosabb tézist: nem oda-, hanem visszafelé kell megnyerni a versenyt.”

Jó legénység nélkül azonban mit sem ér a tudás, éppen ezért laikusként kértünk egy kis gyorstalpalót is, hogy milyen fontos szerepek vannak egy vitorláson.

„A legfontosabb szerepkör – és nem azért, mert magamat akarom dicsérni (nevet) – a kormányosé, minden döntést és feladatot ő hoz meg és oszt ki a csapatnak. Innentől kezdve viszont mindenki ugyanolyan fontos láncszeme a gépezetnek, ha ugyanis bárki hibázik, súlyos árat fizetünk érte. Van a nagyvitorla-kezelő, aki a szélviszonyokhoz alkalmazkodva a nagy vitorlát állítja és igazítja. Vannak az orrvitorla-kezelők, egy ekkora vitorláson, mint a miénk, ezt két ember látja el, mert az egyiknek csörlőznie kell. Van a »zongorista«, akit azért hívunk így, mert a 32 kötél gyorsreteszeit kezeli, ezek pedig pont úgy néznek ki, mint a zongora billentyűi. Illetve van a foredeckes, aki a hajó orrában a vitorlacserékért és beállításokért felel. És ott az öt trapézos, akiknek az a feladatuk, hogy kiegyensúlyozzák a hajót. Könnyű kiszámolni, hogy ez több mint 10 munkakör, mi viszont csak nyolcan vagyunk a hajón, ezért vannak, akik több dolgot csinálnak egyszerre.”

Fontos szerepe van annak is, aki a vitorlák állítása mellett a különböző applikációkon a körülményeket vizsgálja, általában ezt a szerepkört az orrvitorlák állítása mellett a jelen lévő Seida Csaba látja el.

„Több dolgot is figyelünk, az egyik a szél erőssége és iránya, a másik pedig, ami főleg egy hosszú távú túraversenyen nélkülözhetetlen, az a bójajel, amelyeknek pontos koordinátáit a versenyutasításban megadják nekünk. Ezt előre betápláljuk a GPS-be, hogy valamennyire irányba menjünk, ezt persze a légmozgás befolyásolja.”

„El lehet ám tévedni, még a Balatonon is, márpedig ha vissza kell fordulni egy kerülőre, az rengeteg helyezésvesztést jelent” – szúrja közbe Nagy Ákos, aki azt nem tudta megmondani, hogy személy szerint neki hányadik Kékszalagja következik, a Garudával viszont a mostani lesz a hatodik.

„Mindig jólesik az embernek jobbat teljesíteni, mint egy évvel korábban, az egytestű hajók között szeretnénk ott lenni az első harminc között, míg a saját kategóriánkban, a Yardstick Openben – amely a katamaránok és az egytestű liberák után a leggyorsabb hajóosztály – nem lenne rossz dobogóra állni… Sok múlik a körülményeken is, a mi hajónknak nem jó az erős szél, a nagy vitorlafelület miatt számunkra a 8-10 csomós lenne ideális.”

A katamaránok térhódítása évek óta megosztja a vitorlázótársadalmat, velük kapcsolatban vegyes érzései vannak Nagy Ákosnak is.

„Nem értek egyet az indulásukkal, persze egyáltalán nem mérvadó a véleményem. 

Persze, számít és jó dolog, ha a saját kategóriádban felmész a színpadra, és dobogós lettél, de megjegyezni csak az abszolút első, második és harmadik nevét jegyzik meg az emberek… Ezt a lehetőséget vették el az egytestű hajóktól – öt perccel a rajt után már csak a sziluettjüket látjuk a távolban, akkora a technikai és a sebességbeli különbség…”

Végül arra is kíváncsiak voltunk, hogyan épül fel a csapat felkészülése, és hogy néz ki a szezonja.

„A téli edzéseket mindenkire rábízzuk, hogyan oldja meg a szobabiciklizést és az evezőpadot, aztán ha tavasszal vízre rakjuk a hajót, igyekszünk minél többet közösen is gyakorolni. A kisebb versenyeket használjuk edzésekre, nyilván a hivatásokból adódóan rendkívül sűrű a naptár, ezt már márciusban próbáljuk megtervezni egészen a szezon végéig. Májusban szoktunk kezdeni, aztán a Kékszalag után tartunk egy 7-8 hetes pihenőt, akkor a családunk és a szeretteink egy picit megnyugodnak, hogy velük is foglalkoztunk, aztán szeptember elején jön a folytatás, egészen október végéig, november elejéig. De nem csak a versenyekről szól ez az egész, baráti társaság vagyunk, így minden alkalom egyfajta csapatépítő és nagyszerű kikapcsolódás is.”

És hogy miért javasolná Nagy Ákos a vitorlázást?

„Mindenkit biztatok, ha tehetném, receptre írnám fel, olyan nagyszerű kikapcsolódás, főleg, ha életformává válik. Az ember agysejtjei kisimulnak, elfelejt minden problémát a vízen, mégis aktív kikapcsolódás. Egy régi edzőm mondta: a vitorlázás a lusta emberek legkimerítőbb sportja. És tényleg, itt nem lehet azt mondani, hogy mindjárt, különben felborul, elszakad, nekimész, vagy összetörik… Úgyhogy csak javasolni tudom, orvosilag és szakmailag egyaránt!”

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)