Toldi Péter júniusban hihetetlen tettet hajtott végre a Himalájában. A Hell Race futóversenyen a 217 kilométeres távot – melyhez 5000 méter szintkülönbség társul – 38 óra 6 perc 11 másodperc alatt teljesítette. Közben találkozott egyebek mellett egy sziklaomlással, valamint egy rendőrrel, aki nem akarta továbbengedni. A magyar ultrafutó a kalandos versenyről mesélt az Indexnek.
A maradék nyolcvanast megnyomtam…
– De mit? Métert? A ’80-as évek végét? Fapapucsot? – kérdezné egy jó humorú matektanár. Nos, ha találgatnunk kéne, a mértékegységeket tekintve valószínűleg a sor végén állna a kilométer. Már pedig Toldi Péter ultrafutó fejében sokszor hasonló gondolatok cikáznak.
Manapság a futás az egyik legnépszerűbb kikapcsolódási forma. Egyesek szimplán szeretnek futni, mások a stresszt vezetik le vele, és van, aki a versenyzés miatt kedveli. Mindenki kicsiben kezdi, aztán elindul egy-egy városi futóversenyen, majd kitűzi maga elé a célt, hogy lefusson tíz kilométert, azt követően pedig egy félmaratont, esetleg egy teljeset. Toldi Péter is hasonlóan kezdte a futást. Csakhogy miután ezen a létrán felkapaszkodott, olyan célok jártak a fejében, hogy esetleg egy nullát tegyen a maratoni táv mögé.
Toldi Péter hétköznapjai távolról egy átlagos hobbifutóéhoz hasonlíthat. Korán kel, hiszen egy szarvasmarhatelepet vezet, munka után pedig elmegy futni. Kicsit közelebbről már kiderül, hogy itt minden jelzőt használhatunk, csak a szokványos, hétköznapi, átlagos és hasonlókat nem. Toldi Péter ugyanis június második felében 38 óra 6 perc 11 másodperc alatt teljesítette a 217 kilométeres, 5000 méter szintemelkedéses távot a Great Himalayan Running Festivalon, azon belül a Hell Race betétszámában, a HellOO-n. A versenyre vele tartott a felesége is, aki állandó segítője az ultrafutásain.
Önmagában ez a két adat is elég riasztó egy átlagembernek – már amennyiben a Hell Race név önmagában nem lenne elég fenyegető. Viszont az a tény, hogy mindezt magashegyi körülmények között kell megtenni, egészen megfűszerezi a versenyt.
A táv legmagasabb pontja a Barchala La-hágó, 4850 méteren. Ez magasabban van, mint a Mont Blanc csúcsa.
Toldi Péter számára pontosan ez okozta a legnagyobb kihívást, hiszen kétszer indult már az Authentic Phidippides Run 490 km-es távján, mindkétszer második lett.
Konkrétan már magára erre a versenyre két évet készültem, de hosszabb időtartamú vagy versenytávú futásaim voltak már. Ez viszont mindenképpen egy extrém kihívás volt, mert a magaslati viszonyok teljesen új élményt jelentettek. Maga a készülés is teljesen más volt, mint eddig, hiszen az akklimatizációval is kellett számolni
– mondta az Indexnek Toldi Péter.
A kétéves készülésbe rengeteg dolog beletartozott. A légzéstechnikai tréningektől kezdve edzéstechnikák próbálgatásáig, illetve Toldinak minél több információt kellett gyűjtenie. Így expedíciós hegymászóktól, Nedeczky Júliától és Suhajda Szilárdtól, illetve az ultrafutó Szőnyi Ferenctől is rengeteg tudást halmozott fel. Szőnyi egyébként korábban indult ezen a versenyen, emellett olyan teljesítmények fűződnek a nevéhez, mint a hússzoros Ironman teljesítése.
A konkrét fizikai felkészülés novemberben kezdődött. Európában gyakorlatilag képtelenség magára az akklimatizációra készülni, vagy abból elvégezni bármit is. Így minél jobb fizikai állapotba kellett kerülnöm, mert egy erős szervezet könnyebben birkózik meg az ilyen jellegű kihívással. A szervezés során már csak arra kellett figyelni, hogy elég időt adjunk az akklimatizációra Indiában, így tíz nappal a start előtt már kint voltunk 2000 méteren, ahonnan elkezdtük ezt a folyamatot. Addigra fizikailag már versenykész állapotban voltam
– számolt be a felkészülés folyamatairól az ultrafutó.
A magaslati és a tengerszintközeli futás között a legnagyobb különbség Toldi Péter szerint az, hogy a fájdalom, rosszullét vagy egy mélypont sokkal lassabban múlik (már ha múlik) a magasságban. Minél magasabbra ért, annál kisebb hatása volt a pihenőknek vagy frissítéseknek.
A rengeteg begyűjtött tudás ellenére persze érték meglepetések Toldi Pétert és feleségét, miután megérkeztek Indiába. Voltak kisebbek, mint hogy nem működtek a telefonjaik, vagy az egyik lefoglalt szállás nem azon a településen volt, ahová a cím szólt. Arra a kérdésre, hogy volt-e bármilyen nem várt történés a rajtig, így válaszolt:
Mindenféle óvintézkedésünk meg óvatosságunk ellenére is csak benyaltam valami bélfertőzés-szerűséget, mindezt a rajt előtt két nappal, ami nagyon megviselt. Nyilván ennek a következménye, hogy felborult a folyadék- és ionháztartásom, ami azért természetesen rányomta a bélyegét a teljesítményemre
– folytatta. Pedig a feleségével törekedtek arra, hogy csak hőkezelt ételeket egyenek. Nem ittak csapvizet, még mosott gyümölcsöket sem fogyasztottak, hiszen azokat is csapvízben mossák. Ennek ellenére amikor elkezdődött a hasmenése, nem tört össze fejben.
Az emberi szervezet úgy működik, hogy a pszichés állapot nagy hatással van a fizikai állapotra is. Tehát az a legrosszabb, hogyha az ember letargiába esik, megijed. Értelemszerűen elkezdtük a gyógyszeres kezelést, illetve egy könnyű diétát. Az elmúlt évtizedek alatt olyan állapotokban fejeztem be versenyeket, hogy tudom, az aggódás nem segít. Nagyon bíztam önmagamban, a mentális és a fizikai képességeimben
– fejtette ki Toldi, hogy mit érzett, amikor a betegség jelei mutatkoztak nála. Elmondása szerint ez a fajta racionális hozzáállás az ultrafutás alapja, mert egy bizonyos táv felett már a mentális erőnlét fontosabb a fizikainál.
A versenyt este 10-kor lőtték el Manaliból. Bár Toldiék készültek a változó időjárásra, szerencséjükre szél- és csapadékmentes volt az idő az egész esemény során.
Azt hegymászóktól tudom, hogy »az időjárás mindig jó, legfeljebb sportolásra alkalmatlan«. Ennek ellenére hiába nem ígérkezett vészesen hidegnek az éjszaka 4000 méter körül, így ahogy egyre feljebb jutottam, úgy vettem magamra a pluszrétegeket. Ám a hóhatár felett olyan rohamos gyorsasággal fagytak el az ujjaim a kis polár futókesztyűben, hogy az utolsó réteget már csak a fogammal tudtam kivenni a táskából és eligazítani magamon
– mesélte az ultrafutó a rajtot követő éjszakai tapasztalatait, melyről a blogján is részletesen ír.
Az első mélypont 12 órával a rajt után következett Péter számára: elkezdte magát pokolian rosszul érezni.
Ekkor már túl volt 80 kilométeren, számára ilyenkor nem szoktak még hasonló problémák jelentkezni. Később rájött, hogy azért érezte magát rosszul, mert addigra már 27 órája talpon volt. A verseny este 10-kor indult, ő pedig aznap reggel 7-kor kikelt az ágyból, mert az izgalomtól nem tudott aludni. Aznap délután érkezett a következő meglepetés egy kőomlás képében.
Futottam az országúton, és arra kaptam fel a fejemet, hogy előttem pár száz méterről fémes kongást hallani. Akkor vettem észre, hogy fölülről öklömnyi meg emberfej méretű kövek zuhantak le a hegyoldalból, és csapódtak a szalagkorlátnak. Megálltam, jeleztem az autósoknak is, hogy ne menjenek. Együtt vártuk, hogy vége legyen. Aztán pár perc múlva abba maradt, utána hallgatóztunk még egy ideig, hogy lehet-e hallani, hogy jön-e vagy ütődik-e lefelé valami. Aztán én elindultam gyalog, később jöttek utánam az autók is
– emlékezett vissza Toldi Péter.
Közben néhány óránként Péter felesége, illetve a melléjük beosztott segítő és a sofőrjük segítettek a frissítésben. Ám Péter felesége is beteg volt napokon keresztül a versenyt megelőző héten, az állapota pedig tovább romlott. Így egy ponton meghozta azt a nehéz döntést, hogy nem kíséri tovább a férjét. Ezt követően, nagyjából a 145. kilométernél jött el a verseny legszürreálisabb pontja, ami kicsit hasonlít egy Kusturica-filmhez. A Baralacha La-hágó felé emelkedő út aljában volt egy útellenőrző állomás, ahol az autókat és az okmányokat vizsgálták az indiai rendőrök.
Ott sétáltam az országúton, köszöntem a rendőrnek, ő pedig teljesen normálisan az útlevelemet kérte. A versenyre nyilván az eredeti okmányt nem pakoltam be, hiszen ki tudja, hogy hányszor fogok elázni, hol hagyom el a táskámat, stb. Még Magyarországon fénymásolatokat készítettünk minden okmányomról, és az volt nálam, amit el is fogadott volna a rendőr, csak a vízumomat nem másoltuk le, mert azt a pecsét miatt már Indiában kellett volna, de elfelejtettük
– kezdte a kacskaringós történetet a futó. A rendőr pedig csak akkor akarta továbbengedni Toldit, ha valahogy megmutatja a vízumát, akár fényképpel. A telefon ott éppen nem működött, pedig a feleségét próbálta elérni, hogy valahogyan fotózza le a vízumát, és küldje el neki. Közben teljesen véletlenül megérkezett a frissítőautó a sofőrrel és a melléjük delegált segítővel, akik szintén nekiálltak könyörögni a rendőrnek, hogy engedjék tovább a magyar futót.
Ekkor a segítő beültetett az autóba, mondván, hogy az időveszteséget majd jóváírják. Beültem az autóba, majd kisvártatva enyhe lökést éreztem oldalról. Egy csapat fiatal suhanc beletolatott a kocsinkba! A sofőrünknek elborult az agya, és odarángatta az én vízumomat követelő rendőrt. Az pedig közölte, hogy ő nem közlekedési rendőr, de hív egyet. Jött is, és helyszínelt is, miközben a fiatalok egy tenyérnyi jointtal a szájukban próbálták meggyőzni az igazukról
– folytatta a helyzetkomikumot Toldi.
Mindeközben a segítő már a versenyigazgatót adta telefonon a vízumot követelő rendőrnek. Utóbbit a katonatiszt haverjaival próbálták meggyőzni, de mindhiába. Aztán végre csak elérték Péter feleségét telefonon, aki a szálláson pihent. Sikerült lefotózni a vízumot, amit elfogadott a rendőr, de a futót is csak autóval engedték tovább. Így beült a kocsiba, majd az első kanyarnál kiszállt, és folytatta tovább a versenyt. Végül Toldi szerint ez az egész pluszmotivációt jelentett számára.
Eleinte nyilván megfordult bennem, hogy lehet, ez lesz a vége, de azért bíztam benne, hogy továbbengednek. A lényeg azonban az lett számomra, hogy az egész hercehurca után biztos voltam benne, hogy itt nekem végig kell mennem. A szervezők, a segítők annyi mindent megmozdítottak, hogy megfogalmazódott bennem, ha ezeknek az idegen embereknek ennyire fontos, hogy én folytathassam, akkor kutya kötelességem végigcsinálni
– taglalta az ultrafutó. Ez az egyórás pihenő elég volt Toldi Péter számára, hogy fizikailag és fejben is kicsit összeszedje magát, így jöhetett a „csúcstámadás” a Baralacha La-hágóra, 4850 méterre.
Péter közben már régóta az ultrafutó módban közlekedett. Ilyenkor az időérzékelés és az érzelmek kezdenek eltűnni, az ember egyre kevesebbet érzékel a külvilágból.
Egyfajta géppé alakul át a futó, nem gondolkodik, csak időben cselekszik.
Pontosan frissít, nem téveszti el az útvonalat, de szűkül a tudata.
Megálltam a tábla mellett, szétnéztem, konstatáltam, hogy ott vagyok, nagyon örültem neki, de bennem volt az, hogy akkor irány lefelé, menjünk tovább, megy a verseny. Lelkileg eljutni oda, meg átjutni azon a ponton, az egy nagy eredmény volt, hatalmas élmény, de nem foglalkoztam vele különösebben. Meg addigra már azért rendesen el is fáradtam. Ezt azért úgy kell elképzelni, hogy egy tíz-húsz-harminc óra futás meg ébrenlét után az ember azért egyre apatikusabb, egy kicsit agóniába esik. Tehát ezt így utólag lehet inkább átgondolni meg átérezni
– számolt be arról Toldi, hogy mit érzett, amikor felért a verseny legmagasabb pontjára. Pedig a legnehezebb még csak ezután következett… A Tsarap-völgyben, 4000 méter magasan a hőség és a 16-os erősségű UV-sugárzás nagyon megviselte a magyar futó szervezetét.
Nagyon kemény volt. Nem heveny tünetek formájában jelentkezett a rosszullét, hanem megmagyarázhatatlanul folyamatos volt. Hiába álltam le, hiába ittam egy korty vizet, hiába öntöztem a fejemet, egyszerűen semmi se javult. Permanensen jelentkezett a fáradtság, minden bajom volt
– elevenítette fel pokoli élményeit az ultrafutó, aki ekkor már a cél felé igyekezett, az utolsó 20 kilométer ígérkezett a legnehezebbnek.
Akkorra meg fizikailag és pszichésen is teljesen kimerültem. Azt már éreztem, hogy meglesz, csak haladni kellett. A Tsarap-folyó völgye gyakorlatilag egy kősivatag, nagyon érdekes volt, de a hágó után nehéz. Hiszen a közel 5000 méteres hágóból pehelykabátban, sapkában, síkesztyűben kellett előtte leereszkedni 4500 méterre. Másfél óra múlva meg már tűzött a nap, és aláöltözőben meg baseballsapkában haladtam. Ezek az ingadozások is megviselik az embert. Pláne még, hogyha harminc plusz órányi futás, illetve ötven plusz óra ébrenlétet követően még haladni kell előre
– emlékezett vissza Toldi Péter.
Aztán közeledett a cél, az egyik kanyar után már a szervezők autója várta a magyar ultrafutót, a rendezők éppen egy molinóval küzdöttek a sivatagi szélben, a levegőben pedig egy drón körözött. Péter így érkezett meg a célba:
Nem futottam. Kit akarnék becsapni? Az utolsó 75 km-t sétáltam. Megpróbáltam többször is, de nem ment. Így is hálás voltam a testemnek, hogy ide is elhozott! Ezek a tünetek már nem az elmepárbaj fogásai voltak. Elhittem, hogy fáj neki, elhittem, hogy kimerült. A völgy alja 4300 méter magasan volt, itt már tényleg nem tudtam 15 + 39 óra után viháncolni! Úgyhogy odasétáltam a célszalaghoz. Nem téptem, nem ráztam. Elvettem a fiúktól, és némán álltam az út szélén.
Toldi Péter tehát megnyerte a HellOO versenyszámot, melyben egyedül indult. Ennél már csak egy keményebb szám volt a versenyen, amely hasonló körülmények között 480 kilométer hosszú. Az idei indulók közül azt senki sem tudta befejezni, de a világon összesen eddig hárman voltak képesek időre teljesíteni azt a távot.
Toldi Péter elmondta, ez a 217 kilométeres verseny a próba volt, hogy bírja-e a szervezete a magaslati futást. Az ő célja is az, hogy szintidő alatt teljesítse a Hell Ultra névre keresztelt 480 kilométeres számot…
(Borítókép: Toldi Péter a Barachala La-hágón. Fotó: Ankush Kumar)