Index Vakbarát Hírportál

Klasszisunk beleszállt a magyar szövetségbe

2023. november 21., kedd 13:53

A sakkozó Gara Anita női nemzetközi nagymester, férfi nemzetközi mester, nem mellékesen pedig nyolcszoros olimpikon és hatszoros magyar bajnok kedden közösségi oldalán posztolta sommás véleményét a sportág magyarországi helyzetéről. Meglátása szerint rengeteg a gond, a baj, a probléma, a tennivaló, mindez tíz hónappal azt megelőzően, hogy hazánk sakkolimpiát rendez, ami egy világviszonylatban is kiemelten fontos sportesemény.

Alább változtatás nélkül közöljük Gara Anita bejegyzését:

„Évek óta gondolkodom, hogy mikor kéne megszólalni, és nyilvánosság elé állni. Aki ismer, az tudja, hogy nem szeretek szerepelni. Nem kenyerem az üres beszéd, a cselekvésben hiszek. Már régóta nagy bajok vannak a magyar sakk és azon belül az élsakk háza táján, de ezt nem szoktuk kiteregetni. Most sem ez a szándékom. A szaftos részleteket majd megírom egy könyvben...

Az elmúlt években a tetteim beszéltek helyettem, és csodálkoztak az emberek, hogy miért nem ülök le a válogatottban játszani. Akik megkérdezték tőlem (kevesen voltak), azoknak őszintén elmondtam az okokat, de a többség nem tudott semmit, vagy negatív képet társítottak hozzá. Ezért is tartottam magam ahhoz az elvhez, hogy »ne szólj, szám, nem fáj fejem«. Akinek elvei vannak, idealista, és küzd az igazságért, az általában egyedül marad – én is így jártam. Voltak ugyan erőfeszítések a csapatösszefogásra, de sajnos a kényszerű és rövid távú egyéni érdekek felülírták a hosszú távú csapatérdeket. Az első kísérletet 2010-ben tettem a Hanti-Manszijszki olimpia előtt, hátha változtatni tudok a női sakkozók méltatlan helyzetén. Próbáltam szövetségeseket találni, de végül én maradtam itthon.

Most azonban eljött az a pont, amikor már nem bírok tovább hallgatni. Tíz hónap múlva Magyarország olimpiát rendez, és jelenleg romokban van a magyar élsakk. A sakkozók kiábrándultak, kiégtek, dühösek, és nem látnak reményt. A sakk egy nagyon zárt világ, megszoktuk, hogy majd »fű alatt«, »okosban« megoldjuk, elkenjük, nem beszélünk róla. Sajnos a sakkozók sem arról híresek, hogy össze tudnának fogni, és az egyéni érdekeket a csapatérdek elé helyeznék.

1993-ban játszottam először korosztályos világversenyen, és 1997 óta vagyok a magyar felnőtt női válogatott tagja. Onnantól kezdve volt szerencsém a saját bőrömön megtapasztalni a sakkszövetség áldásos tevékenységét. Hat elnökséget asszisztáltam végig, voltak rossz, rosszabb és még rosszabb variációk. A fő probléma a fejekben van, pedig a szövetség dolga pofonegyszerű: biztosítsa a sportág finanszírozását, és teremtse meg a legjobb feltételeket a sportolók számára ahhoz, hogy profi szinten tudják képviselni az országot. Egyszerűnek tűnik, de sajnos ezt harminc év alatt nem sikerült megtapasztalni. Nem tudom, más sportágaknak ez miért megy jobban, ott mit tudnak jobban a vezetők, csak sejtéseim vannak. Sajnos nem értik meg a döntéshozók, hogy addig, amíg az élsakk helyzete nincs megoldva, a többi sem lesz, mert minden sportág a példaképekkel kezdődik. Vajon Michael Jordan, David Beckham vagy Hosszú Katinka hány kisgyereket motivált arra, hogy elkezdjék az adott sportágat? A régi nagy generáció (Portisch Lajos, Ribli Zoltán, Adorján András, Sax Gyula, Csom István...) és a Polgár lányok korszakában a sakkozókra még az ország dicsőségeire tekintettek, megbecsülték, elismerték őket, kiváló anyagi helyzetben voltak. Később sajnos nem lett megoldva és kialakítva a sakkozók életpályamodellje, ami mostanra már nagyon látványosan megmutatkozik. Aztán szépen, lassan a következő generáció (Polgár Judit, Lékó Péter, Almási Zoltán) is kivonult a magyar élsakkból, és eltűntek a példaképek.

A magyar sportfinanszírozás rendszerében az állam támogatja a sportszövetségeket, a szövetség támogatja az élversenyzőket és a klubokat, a klubok fizetik a játékosokat, edzőket. Emellett még alapítványok és szponzorok is becsatlakoznak az adott sportágba. Ez a rendszer viszonylag jól működik, és fenntartja a sportéletet. Ellenben a sakkban nincs ilyen rendszer. Sajnos a szövetség nem kap elegendő támogatást, a kluboknak nincs annyi pénzük, hogy foglalkoztassák a játékosokat és edzőket. Ez vezetett az élsakk leépüléséhez. Sokáig bizakodtunk, hátha a szövetség felismeri az élsakk jelentőségét, és elkezdi jelentősen támogatni azt, de erre nem volt példa az elmúlt harminc évben. Ezért is mérgesedett el a viszony az éljátékosok és a szövetség között. A válogatott sakkozók azt érzik, hogy szívüket-lelküket kiteszik, de nincsenek megbecsülve, elismerve, sem anyagilag, sem erkölcsileg. Amikor közelednek a nemzeti válogatott csapatversenyek, akkor a szövetség elkezdi lejteni a szokásos pávatáncát – mindent megígér, elismeri, hogy nem jó az élsakk helyzete, majd jövőre sokkal jobb lesz minden, nincs mit tenni, mert rossz anyagi helyzet van –, és felfele mutogat. Ezek után elindul a szánalmas alkudozás a játékosok és a szövetség között, ami mindkét fél számára méltatlan.

A szövetség nem érti, miért nem boldog a játékos, ha évente egyszer megkapja egy havi átlagbér három-négyszeresét – a játékos meg arra panaszkodik, hogy egész évben magára hagyták, nincs hosszú távú, kiszámítható, biztos keretrendszer, nem tud tisztességesen felkészülni, megélni, és elvárják tőle, hogy maximálisan teljesítsen a csapatban. Nem a szövetség »viszi vásárra a bőrét« a versenyeken, amikor képviselni kell az országot, hanem a játékos. Az éljátékosok azt érzik, hogy a szövetség nem az ő oldalukon áll, pedig az ő dolguk lenne képviselni a sakkozók érdekeit. Rapport Richárd román zászló alatt játszik, Lékó Péter évek óta nem játszik a válogatottban, főleg külföldi világklasszisoknak szekundál, Almási Zoltán visszavonult, de buzog benne a tenni akarás, Polgár Judit a gyerekek felé fordult, az iskolai sakkoktatásban vállal fontos szerepet. Mindannyian sokat tudnának tenni a magyar sakkért.

Mekkora hibát követnek el a döntéshozók, hogy ezeket az értékes embereket nem becsülik meg eléggé?

Egyszerre kellene alulról és felülről is építkezni. Az ifjúsági élsakk és a felnőtt élsakk egyidejű támogatásával kéne megszilárdítani a sakkozás jövőjét. Amíg a profi sakk feltételrendszere nincs megteremtve, addig csak amatőr tömegsakk lesz, ami szintén kell, mert nagyon jó, hogy sokan sakkoznak, de így nem lesznek példaképeink. A fiatal, lelkes gyerekek egy idő után abba fogják hagyni a sakkot, mert nem látnak perspektívát és csillogó jövőt. Mi más lehetne egy felelősségteljes szülői döntés, mint más sportág felé terelni a gyereket, vagy egyetemre küldeni. A mai sakkozók zöme már döntő többségében oktatással foglalkozik és abból él, a profi versenysakk csak minimális része az életüknek. Ebből a szempontból a sakk nagyon speciális helyzetben van a többi sporthoz képest. A sakkot lehet oktatni online a négy fal között, anélkül, hogy nagyobb erőfeszítést igényelne. Az amatőr, külföldi tanítványokból nagyon jól megél egy nagymester, sokkal jobban, mint válogatott sakkozóként. Ez is az egyik magyarázata annak, hogy miért fogytak el a sakkozóink.

2000-ben játszottam életem első olimpiáján, és emlékszem, kijött velünk Molnár Dániel, a híres sportújságíró, hogy élőben közvetítse az eseményeket. Most mit tapasztalunk? A teljes érdektelenséget, amatőrizmust, nihilt. Miért van az, hogy még huszonhat év után is helyem van a válogatottban? Mert nincs igazi utánpótlás, nem folyik profi munka, nincsenek megfizetve a jó edzők, nincs szakmai terv, és persze pénz sincs. A magyar sakk már régóta mélyrepülésben van, és csak nézzük, ahogy tönkremegy, de nem teszünk igazából semmit. Életem eddigi részét a sakknak szenteltem, és vajon úgy érzem, hogy a sportág ezt meghálálta? Elég egyszerű a válasz. Ha elmesélném, sokszor milyen megalázó, méltatlan helyzetekbe került a női válogatott az elmúlt években, sokan csodálkoznának, de csendben maradtunk, tettük a dolgunkat, és sokszor erőn felül teljesítettünk. Amikor mindenki azt hitte, hogy elérkezett a Kánaán, és Seszták Miklós éveken keresztül jelentős támogatást tudott szerezni a magyar sakknak, akkor a női válogatott tagjai nettó havi százezer forintot kaptak. És ez volt a fénykor! Soha előtte, se utána ennyi pénz nem áramlott a magyar sakkba. Ilyen körülmények között kellett felvennünk a harcot, azokkal a külföldi csapatokkal, akik tízszer ennyi támogatásból gazdálkodtak.

Hosszú évek óta a női válogatott mindig benne van az első tízben a világon. Köszönhető ez a kitartó, lelkes csapatnak, és a kapitányoknak (Hazai László, Horváth József, Papp Gábor). Az elmúlt nyolc évben, amióta Papp Gábor lett a női kapitány – aki hitt bennünk és szívét-lelkét beletette a csapatba –, próbálta lélegeztetőgépen tartani a női sakkot, és új szemléletet vinni a régi, rossz rendszerbe. 2016-ban a bakui olimpián majdnem érmesek lettünk, 2018-ban Batumiban az ötödik helyen végeztünk. Azzal az amatőr felkészüléssel, amivel mi érkeztünk a világversenyekre, csoda, hogy egyáltalán tudtuk tartani az eredményeket. Rettentő szomorú, hogy senki sem veszi észre, hogy egy kis szponzorálással óriási eredményeket lehetne elérni a női sakkban. Itt nem kell stadion vagy milliárdok, csak tisztességes pénzek, elszánt, sakkozni szerető emberek, profi feltételek, profi munka, jó edzők, némi szerencse, és meg is vagyunk. Más országok ezt miért ismerték fel? Évek óta azon bosszankodunk, látva a nemzetközi mezőnyt, hogy ha a női válogatott kapott volna lehetőséget és támogatást, akár fantasztikus eredmények is születhettek volna. A csoda inkább az, hogy ilyen körülmények között még van, aki beül a válogatott csapatba. Most az egyetlen reménységünk Gaál Zsóka, akit profi csapat vesz körül, és óriási szerencséje van, hogy minden támogatást megkap. Nagyon drukkolunk neki, hogy sikerüljön világraszóló sikereket elérnie.

A lányok, akik most kint küzdöttek az Eb-n, mind óriási áldozatokat vállaltak, hogy legyen még egyáltalán női csapat. Vajon most az Eb-n miért nem játszottak a Gara lányok, és miért nem vállalta a kapitányságot Papp Gábor? Azért, mert számunkra ez az egész már szakmailag és erkölcsileg vállalhatatlan. Nagyon sokáig csendben maradtunk, tűrtünk, de ez nem mehet a végtelenségig. Hazai László szellemes mondása, amikor a sakktáblán nagy baj van, de mi nem vesszük észre, most ide illik: »Ég a ház, és mi pucoljuk az ajtókilincset«. Ébresztő, emberek, ég a ház! Tudom, hogy rengeteg ember szeret sakkozni, kíváncsiak, információéhesek, drukkolnak a csapatnak, örömmel néznének színvonalas közvetítéseket. Tisztában vagyok vele, hogy a vezetés helyzete sohasem könnyű. A jelenlegi vezetésé meg aztán pláne nem az, mert megörököltek egy romokban lévő magyar sakkot. Mindannyiunk közös érdeke, hogy ez a sakkolimpia méltó legyen hozzánk, és ne végződjön hatalmas leégéssel. Nem tudom, ez a tíz hónap mire lesz elég, már így is késő van, de nagyon bízom benne, hogy meghallják ott fent a segélykiáltást, és a szövetség, illetve az éljátékosok segítségére sietnek, ha már elvállaltuk a rendezés jogát. Ez a sportág ennél sokkal többet érdemel.”

Rovatok