Tinédzseréveit taposta, és a szakemberek máris fényes jövőt jósoltak neki. Az első olimpiáján nyolc, a másodikon négy közé jutott. Utóbbin, kis túlzással, csupán fél lábbal vívott. Ám az állandó eredménykényszert, a sokszor önmaga által generált nyomást egyik helyezés sem tudta megszüntetni. Ahhoz egy hamarosan kétévessé cseperedő fiúcska, Vince megszületése kellett. Márton Anna Magyarország egyéniben legsikeresebb női kardvívója, korábbi világelső, Európa-bajnoki ezüstérmes, világbajnoki bronzérmes – és édesanya. A hős jelzőt köszönettel visszautasítja; noha kitartása, elszántsága és az akadályokkal szembeni harcos hozzáállása példaértékű lehet mindenki számára, aki valaha is szembesült kihívással életében.
„Nem kellett olyan nagyon izgulnunk, mint az előző kvalifikációs időszakban, de jó volt végre hivatalosan is kimondani, hogy megvan a kvóta, mert azért volt bennünk feszültség" – mesélte az Indexnek Márton Anna, a párizsi olimpiai indulást március első hétvégéjén, Athénban biztossá tevő női kardcsapat alapembere. Az augusztusban megnyert világbajnoki cím óta leginkább az idő kérdésének tűnt, mikor lesz hivatalos a kvalifikáció. Nem úgy az emlegetett tokiói olimpia előtt: 2021 tavaszán a legutolsó eséllyel élve, Budapesten, egy zárt kapuk mögött rendezett világkupa-versennyel sikerült kiharcolni a részvételt.
„Ahhoz képest, ami három éve történt, még nyugodtnak is nevezném a mostanit. Azzal együtt, hogy az utolsó egy-két versenyen, még akkor is, ha jó pozícióban vagy, tényleg megérzed a nyomást. Ezek az utolsó lépések, és szerintem ekkorra gyűlik össze az egyévnyi stressz. Örültünk, hogy végre vége. Annak meg pláne, hogy második helyen zárjuk a kvalifikációt, mert nagyon fontos, hogy minél verhetőbb ellenfelet kapjunk az olimpiai torna első fordulójában.”
A női kardcsapatnál látható fejlődés íve már-már töretlennek hat az elmúlt évtizedben. Márton karrierjét egészen gyermekkora óta terelgeti Gárdos Gábor szövetségi edző, a legfiatalabb, mindössze 1999 óta létező fegyvernemben. Eleinte ők voltak ketten az utánpótlás-eredmények alapján rendkívül ígéretes műhely, a BSE égisze alatt. Aztán 2010 után apránként összeállt a felnőttválogatott is. A szakosztályok összeolvadásával akkor már MTK-s vívó Rióban még egyedül képviselte a szakágat, Tokióban – az említett drámai hajrával – már négyen lehettek ott. Egyéniben Márton mellett Pusztai Liza és Katona Renáta indult, a csapat negyedik embere pedig az akkor még mindössze 18 esztendős Battai Sugár Katinka volt.
„Nagyjából nyolc-tíz éves folyamat volt az, hogy eljussunk a kétszeres világbajnok, egymás után a második olimpiájára készülő csapatig. Ebben pedig nagyon fontos mérföldkövet jelentett Tokió. Rio után kezdett egyáltalán épülni a mostani válogatott. Szerintem az volt a kulcspillanat, amikor egyéniben odaért mellém Liza. Innentől már mind elkezdtünk abban gondolkodni, miként lehetne olyan ütőképes csapatot építeni, amely képes kijutni az olimpiára. Ez teljesen szembenállt azzal a gondolkodással, ami Rio előtt volt, mikor az egyéni kvótán volt a hangsúly” – mesélte, miként kellett megváltoztatnia a saját gondolkodásmódját is, miközben az utánpótlásból lépésről lépésre megérkeztek a felnőttszinten is eredményessé váló társak.
„A viszontagságaimtól függetlenül Tokió előtt még kisebb csodaként éltük meg, hogy megszereztük a kvótát. De jobb visszaigazolást nem is remélhettünk volna a befektetett munkáról – utalt a 2020 decemberében történt súlyos térdsérülésére, melynek ellenére vállalta a kvalifikációs küzdelmek hajráját, majd a tokiói olimpiát is, de erről bővebben majd később... – Egyszerűen nem volt kérdés, hogy megérte a pluszenergiát a csapatépítés. Az első vb-cím szintén csodaszámnak érződött. De akkor már egy ideje azért éreztük, hogy rendkívüli sikerekre hivatott utánpótlás-generáció érkezett meg kettőnk mellé. A női kard szempontjából ez jobb ütemben nem is történhetett volna. Azzal a vb-címmel hoztuk csapatként a világ tudtára, hogy bármire képesek vagyunk, és most már el is tudjuk hinni ezt. Utóbbi mentális állapot elérése volt ennek a fejlődéstörténetnek, ennek az útnak a legizgalmasabb és legnehezebb része.”
Részben térdsérülése miatt épp erről, a szakág első magyar aranyérmét hozó 2022-es vb-ről maradt le. Tokióban egyértelművé vált, műtét nélkül nem folytathatja. A játékok után Stuttgartban operálták meg. Ősszel már a rehabilitációs munkát végezte, mikor kiderült, úton van a kisfia, Vince. Azonban eközben sem szakadt el a társaktól és a vívástól.
„Igyekeztek éreztetni, hogy akkor is velük vagyok és a csapathoz tartozom, ha épp nem lehetek a páston. Én pedig, ha máshogy nem, tévén keresztül minden versenyen szurkoltam nekik. Ezzel együtt voltak bennem is kérdőjelek a visszatérés előtt. Sokat segített, hogy már a rehabilitáció előtt átbeszéltük az edzőmmel, aki egyben a válogatott szövetségi edzője is, hogy milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy újra csapatban vívjak, pusztán a korábbi eredményeim miatt nem jár automatikusan a hely. Ezzel együtt is megkönnyebbülést jelentett, amikor újra együtt versenyezhettünk, és azt éreztem, hogy töretlen a bizalom felém.”
A kérdőjelekkel kapcsolatban beszélgetés közben megjegyezte, úgy érzi, az elmúlt öt év a folyamatos változások időszaka volt a pályafutásában.
„Egyetlen nyugodt szezonom nem akadt, amikor azt mondhattam volna, nem fordult fel az előző tizenkét hónapban fenekestől az életem. De visszatekintve azt is gondolom, minden ilyen változás tartogatott valami pozitív hozadékot. Az első ilyen a klubváltásom volt. A nevelőegyesületemet hagytam ott, azt a klubot, ahol az egész gyerekkoromat töltöttem, ahonnan a mai napig legjobb barátaim vannak. Akikkel, ha ma már nem is a páston, de még mindig erős magot alkotunk, szinte a második családomnak mondanám őket. Nehéz volt otthagyni az ismerős közeget, ugyanakkor azt éreztem, megrekedtem. Így abban bíztam, a környezetváltás, az új közeg a BVSC-nél segít majd. Aztán jött a második, a koronavírus-időszak.”
2020 tavaszán az egész világ, így az élsport is megállni kényszerült. Hosszú hónapokon át nem rendeztek vívóversenyeket sem, miközben a szezon a lehető legfeszültebb szakaszában járt. A mieink végtelenül kiélezett csatát folytattak az olimpiai kvalifikációért, erre a vk-sorozatot határozatlan időre felfüggesztették. Mint Márton meséli, az egészben az volt a legrosszabb, hogy senki, de senki nem akadt a nemzetközi szövetségben, aki egyáltalán csak tippelni mert volna, mikor folytatódhat a kvalifikáció. Így kénytelenek voltak napról napra úgy edzeni, mintha épp az aktuális hétvégén kellett volna sorsdöntő asszóban pástra lépniük – mert bármikor így is történhetett. Ez pedig olyan mentális és fizikális kimerültséghez vezetett, ami egyenes utat jelentett egy súlyos sérülés felé.
„Biztos vagyok benne, hogy a koronavírus-járvánnyal együtt járó bizonytalanságnak is szerepe volt abban, ami velem történt. Kegyetlen volt így edzésben maradni. Nem lehet egy éven át egyfolytában a határaidat feszegetni, miközben mentálisan is egy ennyire kiélezett helyzettel próbálsz megbirkózni. Túlfokozott állapotban voltunk, gyakorlatilag nulla szünettel, lehetőséggel arra, hogy kiengedjünk. Már csak azért is hiszem, hogy köze volt ennek az egésznek a térdsérülésemhez, mert messze nem én voltam az egyetlen, aki abban az időszakban vagy közvetlenül utána hosszú kihagyásra kényszerült.”
Anna esetében ez a hosszabb kihagyás nem közvetlenül a szalagszakadás után jött el. Pedig már az első, decemberben felállított diagnózisok alapján is egyértelmű volt, súlyos a baj. A műtéttel azonban biztosan oda lett volna az olimpia részvétel. Inkább alternatív megoldásokkal, gyógytornával, speciális, a térdkörnyéki izmokat megerősítő gyakorlatokkal próbálkozott. Nem volt százszázalékos megoldás, de a kvalifikációt így, no meg megannyi fájdalomcsillapítóval végigküzdötte. Hogy aztán Tokióban, az egyéni verseny főtábláján, a legjobb 32 között felálljon a pástra az argentin María Belén Pérez Maurice ellen. 4:4-re álltak, mikor a sérült, bal lába letapadt, majd a földön ismét a térdéhez kapott. Aznap a magyar sportsajtó számára új hősnő született: az ápolás után nemcsak befejezte, meg is nyerte az asszót. Majd egészen a bronzmeccsig menetelt, végül negyedik lett. A történtek megváltoztatták – vallja. Ám a hős jelzőt köszönettel visszautasítja azóta is.
„Én inkább látom hőstettnek azokat a dolgokat, amikor valaki nagyon önzetlenül cselekszik mások érdekében. Félre ne értsen, nagyon jólesett mindaz a pozitív visszajelzés, amit Tokió után kaptam, de belülről a legkevésbé sem gondoltam magamat hősnek. Verseny közben úgy voltam vele, húsz éve azért dolgozom és dolgoznak a köröttem lévők, hogy itt lehessek az olimpián. Nincs választási lehetőségem, ha nem marad ép része a térdemnek, akkor is fel kell állnom. Egy pillanatig nem jutott eszembe, hogy visszalépek. Akkor inkább kapjak ki 15:0-ra a következő körben, de ne küzdelem nélkül adjam fel. A szurkolók támogatása nagyon sokat segített, főleg abban, hogy az olimpia után újra fel tudjam építeni magam. Hogy feldolgozzam, hogy másodjára sem sikerült, amit szerettem volna, bármilyen közel is álltam hozzá. Tokió után megváltozott a hozzáállásom a szurkolókhoz, képessé váltam befogadni a szeretetüket, amit előtte szintén inkább nyomásként éltem meg. Ma már tényleg azt érzem, mögöttem állnak az emberek, nem elvárásokat támasztanak velem szemben, hanem támogatnak a céljaim elérésében. Ez pedig erőt ad a versenyzéshez, nem pedig összenyom verseny közben. Alig várom, hogy ezzel az erővel és támogatással a hátam mögött megtapasztaljam, milyen újra pástra lépni egy olimpián. Tokió után istenigazából nem is a sérülést kellett feldolgozni, inkább helyre tenni magamban a kérdést, mit érhettem volna el, ha rendben van a térdem.”
Kívülről sorsszerűnek tűnik, hogy a bronzmeccsen attól a Manon Brunet-től kapott ki, aki 2016-ban az első olimpiáján is legyőzte. A bő fél évvel fiatalabb franciával másfél évtizedes közös múltra tekintenek vissza. Már kadettkorosztályban is egymással küzdöttek az érmekért, ez a versenyfutás pedig a felnőttek között is kitart.
„Lehetnénk rosszban is, de még véletlenül sincs így. Tényleg nagyon rég ismerjük egymást, és vívunk egymás ellen. Egyébként, ha megnéznénk a felnőtt asszóinkat, szerintem ott is azt látnánk, hogy nyolcszor nyertem ellene én, ő meg csak kétszer-háromszor. Csak ezt a két-három sikert pont a legfontosabb versenyeken hozta össze. Haragudhatnék is rá ezért, gondolhatnám a mumusomnak, helyette viszont kifejezetten jó a viszonyunk. Milánóban a világbajnokság után is beszélgettünk, mondta, hogy jól elintéztem őket, én meg válaszul csak annyit feleltem, nyugodjon meg, lassan itt az olimpia, majd visszaadhatja a kölcsönt. Szoktunk így viccelődni. Szerintem csak a véletlen hozta úgy, hogy két olimpián is tőle kaptam ki, ha harmadszor is összekerülünk, inkább csak nevetni fogok a sorsoláson, mint aggódni az asszónkon.”
A milánói vb csapatversenyének döntőjében, az utolsó körben, mindkét válogatott utolsó előtti embereként kötött be Márton és Brunet. Előbbi 5:1-es részsikere pedig döntőnek bizonyult. A csapatok közti különbség kettőről hat tusra hízott, a befejezőember Pusztai így már 40:34-es fórnál léphetett pástra. A vége 45:38 lett ide, no meg a szakág második vb-aranyérme – rögvest címvédéssel, ezúttal Márton, Pusztai, Battai, Szűcs Luca összeállításban.
Amilyen jól hangzik a történet, olyan kevés híja volt annak, hogy Anna ennek a csapatnak se legyen a tagja. Ugyanis tavasszal ismét megsérült a térde. A vizsgálatokból kiderült, a 2021 őszén beültetett szalag felszívódott a szervezetében, a térde pedig ismét ingataggá, megbízhatatlanná vált. Németországból az utolsó utáni pillanatban tudott beszerezni egy minden korábbinál speciálisabb térdrögzítőt, amivel végül az esélyek ellenére is be tudta vállalni a versenyt.
„Ott álltam a kvalifikációs világbajnokság előtt néhány héttel, abban a tudatban, hogyha kihagyom, ennek az olimpiai ciklusnak számomra vélhetően vége. De azt is tudtam ilyen állapotban nem indulhatok. Az Európa-bajnokságon próbáltam tesztelni, milyen állapotban vagyok, a fájdalom egy dolog, de egyszerűen nem voltam képes a vívásra. Visszautaztam az orvoshoz, aki Tokió után műtött, és megerősítette, hogy már nincs ott a beültetett szalag. Felszívódott. Tanakodtunk, mi legyen, míg végül két héttel a vb előtt megérkezett a rögzítő. Ez pedig tényleg egy csoda volt. Nem hittem benne, annyiféle rögzítőt kipróbáltam előtte, biztos voltam abban, hogy nincs olyan, ami megfogná a térdemet. Aztán rám cáfolt szerencsére az élet.”
„Magyarországon egyszerűen nem tudtak ennek az eszköznek a létezéséről – meséli. – Több specialistánál is jártam, ajánlottak mindenféle rögzítőt, de egyik sem tartott úgy, mint ez. Az is igaz, hogy egyik sem volt olyan komoly darab, mint ez. Egy 3000 eurós rögzítőről beszélünk. A céghez, amely kifejlesztette és gyártja, az egyik német orvosrokonunktól kaptam kontaktot. Neki köszönhetően szereztem tudomást én is róla. Azóta egyébként idehaza többeknek mutattam és ajánlottam, és az orvosok is azt mondják, ez valóban egészen más, mint amikkel ők dolgoztak korábban. De azt is hozzá kell tenni, a vívással annyiból szerencsém van, hogy nem egy kontaktsport. Ebben a térdrögzítőben merev elemek vannak, szemben a sportolóknak többnyire ajánlott, különböző szövetekből vagy gumiból készült rögzítőkkel. A legtöbb sportágban vélhetően nem is lehetne használni: egy kézilabdázó vagy egy birkózó biztosan nem vehetné fel mérkőzésen.”
A vb-aranyból erőt merítve jöhetett az újabb műtét, ami után négy hónappal – kisebb orvosi csodaként – már ismét a páston állt. Ezzel meg is érkezünk a jelenbe, pontosabban a közelmúltba, és 2024 első Grand Prix- valamint világkupa-viadalaihoz.
Ami a párizsi olimpiát illeti, határozott elképzelése van arról, hogy térdrögzítőben vagy a nélkül szeretne majd vívni.
„Az orvosok javaslata az volt, hogy a műtétet követő első nyolc hónapban mindenképpen a rögzítővel vívjak, mert a szalag addig még nincs úgy beépülve, sérülékenyebb. Ez az időszak pont az olimpiára jár le. Ha az orvosok úgy ítélik meg, jobb, ha marad, akkor ebben vívok, de ha nem látják szükségesnek, én szeretném, ha rögzítő nélkül állhatnék pástra. Nem akadályoz feltétlenül semmiben, de valahogy mégis gyengébbnek érzem magam. Hiába tudom, hogy biztonságot ad. Hogy enélkül jelenleg esélyem sem lenne vívni és versenyezni. A pályafutásomat nézve öngyilkossággal érne fel négy hónappal a műtétem után merevítő nélkül versenyezni. Mégsem érzem teljes értékűnek magamat, amikor rajtam van. Várom, hogy biztonsággal levehessem. Meglátjuk, megtehetem-e ezt már Párizsban. Kockáztatni nem szeretnék.”
Beszélgetés közben egy-egy olyan kulcsszót dobok be, ami egy élsportoló pályafutásában bizonyosan meghatározó. Az első ilyen a „nyomás”.
„A kívülről jövő nyomás kezelésében azt hiszem, egész jó vagyok – mondja elgondolkodva. – Azzal viszont, amit én rakok magamra belülről, már jóval nehezebben küzdök meg. Azt valahogy sokkal nehezebb motivációvá alakítani és átkeretezni úgy, hogy a hasznomra legyen. Ez számomra talán a riói olimpia egyik legnagyobb tanulsága volt húszévesen. Sok-sok évre, rutinra és tapasztalatra volt szükségem ahhoz, hogy a saját magammal szemben támasztott elvárások ne rontsanak a teljesítményemen egyetlen téren sem. Rióba úgy utaztam ki, hogy egy éve sem öregedtem ki a juniorok közül. Óriási elvárásaim voltak, és tudtam, hogy mások is sokat várnak tőlem, aminek bármi áron meg akartam felelni. Főleg a saját elvárásaim voltak aránytalanul magasak. Kinn, verseny közben, és leginkább az utána következő napokban jöttem rá, hogy bármit is éreztem előtte belülről, valójában egyáltalán nem voltam jó állapotban mentálisan. Nem álltam készen arra a nyomásra, amit az jelentett, hogy ott vagyok azon a versenyen, ahol valóra válthatom minden álmomat, mindent, amiért előtte annyi éven át küzdöttem.”
Ha csak az egyéni eredményeket nézzük, Márton a női kardvívás 25 éves történetének legeredményesebb magyar versenyzője: Eb-második, vb-harmadik, olimpiai negyedik helyezett. Nem mellékesen többször állt a világranglista élén is, sőt, a 2016–2017-es szezont ranglistaelsőként is zárta. Maximalizmusát jól mutatja, még ezzel sem volt elégedett.
„Nem tudtam neki örülni, azt éreztem, hogy megint elvesztegettem egy évet. Nem azt mondom, hogy minden reggel azzal keltem és feküdtem, hogy nekem világbajnokságot, aztán olimpiát kell nyernem, de volt rajtam egy állandó nyomás és eredménykényszer, hogy teljesítenem kell. Vince előtt sok olyan évem volt, ott álltam a világranglista legjobbjai között, akár meg is nyertem, de hiába szerepeltem jól a világkupákon, a GP-ken, az év két legfontosabb versenyén, az Európa-bajnokságon és a világbajnokságon nem ment úgy. Elkönyveltem hát rossz szezonnak, kudarcnak. Ilyen szempontból egy olimpia még durvább. Maga a tény, hogy négyévente van, hogy egy össznépi sportünnep, akkor nyomást tett rám, képtelen voltam kihozni magamból 20 évesen a maximumot. Ez az, amiben egy-két versenyző – azok, akik akár többször is dobogóra tudnak állni az olimpián – szerintem jobbak az átlagnál: ilyen tét és nyomás mellett is képesek megőrizni a hidegvérüket, ami a mi sportágunkban az egyik legfontosabb képesség.”
„Az »anyaság« száznyolcvan fokot fordított az életemen. Valahogy sosem képzeltem, hogy ősanya típus lennék, és emiatt aztán tartottam is Vince érkezésétől. Előtte egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy az utam egyértelműen efelé haladna. De azt hiszem, van valami abban a mondásban, hogy amikor megszületik egy gyermek, ott születik meg az anya is. Onnantól valahogy minden teljesen természetesen jött. Kicsit kettős, mégis magától értetődő folyamat volt számomra, ahogyan élsportolóból anya, majd párhuzamosan élsportoló és anya lettem. Azt tapasztalom, hogy összességében a sportolói énemnek is jót tett. Ezt ne értse úgy senki, hogy azért szerettem volna gyereket, hogy majd attól jobb vívó leszek. Egyszerűen arról van szó, hogy megváltoztak a prioritások az életemben. Addig volt a vívás, ami mindenek felett állt, most pedig van Vince, van a család, vannak a közösen megélt pillanatok, és valahol jóval lejjebb, de persze így is kiemelt helyen jön a vívás. Ezzel a fókuszváltozással pedig a korábban említett nyomás is megváltozott. Nem az van, hogy nagyon-nagyon görcsösen megyek egy dolog felé, legyen ez akár az olimpiai arany.”
„Próbáltam az első pillanattól úgy hozzáállni, hogy nem kell feladni egyiket sem a másikért. Nem leszek kevésbé jó anya a versenysporttól, és nem leszek kevésbé jó vívó az anyaságtól, inkább abban igyekeztem hinni, hogy a kettő egymást erősíti majd. Hál’ istennek, ezt is tapasztalom. A napi rutinomat át kellett alakítani. Korábban attól függően, hogy napi két vagy három edzésem volt, reggel és délután vagy reggel, délelőtt és délután edzettem egyet, köztük pedig otthon voltam. Ez a gyerek mellett sehogyan sem volt jó, reggel már nem tudtam elvinni a bölcsődébe, délután nem tudtam én menni érte. Pár hónap után – az edzőim segítségével – átalakítottuk a napot úgy, hogy reggeltől délután háromig letudjam az összes edzésemet, kevesebb pihenővel, aztán én megyek Vincéért a bölcsibe, utána pedig miénk otthon a délután többi része. Erre az időbeosztásra a szervezetemnek is át kellett állnia, de azóta azt érzem, jól működik. Főleg, mert az otthon töltött idő, bármennyire is nehéz néha egy ilyen pici gyerekkel, valódi feltöltődést jelent. Ráadásul – és ezt kevesen hiszik el –, mióta megszületett, többet is alszom. Lehet, éjszakánként fel kell kelni hozzá egyszer vagy kétszer, viszont általában nyolckor már ott vagyunk, hogy megfürdettük, altatunk, és utána én is megyek. Régebben ritkán kerültem ágyba ilyen korán.”
„Három-négy hónapos volt, amikor visszamentem sportolni. Még véletlenül sem volt könnyű otthon hagynom, pedig a nagymamájával hagytam ott. Egy bébiszitterrel biztosan nehezebb lett volna. A bölcsődével kapcsolatban két dolgot kaptam: az emberek egyik fele azt mondta, hogy semmiképpen se, hiszen még nagyon pici, és beszélni sem tud; a másik fele pedig azt, hogy nagyon jót fog tenni neki, még ügyesebben fog fejlődni. Belül valahogy azt éreztem, jó lesz. Ha nem lett volna így, biztos vagyok benne, hogy a család szívesen segített volna még többet. Szerencsére a nagyszülőkkel, a keresztszülőkkel vagy épp a nővéremmel is nagyon jól kijönnek. Vince imádja őket, ők pedig nagyon szeretnek Vincével időt tölteni. Szerencsére vidám, nyitott gyerek. Négy-öt szót tud még csak, de ma reggel is, az interjú előtt, kérdeztem, hogy: megyünk a bölcsibe, jó lesz? Ő pedig egyből mondja, hogy jó! Látszik, hogy imádja, van, hogy délután megyek érte, és még nem akar eljönni. Örülök, hogy így alakult. Hittem benne, hogy így lesz, de erőltetni nem akartam. Úgy voltam a visszatéréssel is, nem az a fontos, a vívásnak hogyan lesz a legjobb, hanem az, Vincének hogyan lesz majd a legjobb.”
„Hiszem, hogy nincs egyetlen nagybetűs »életcél«, ez sokkal inkább változik, attól függően, hogy az ember épp milyen életszakaszban jár. Korábban tényleg egyfókuszú voltam, anyaként ez teljesen megváltozott. Sosem hittem volna, hogy ennyire meg tudnak változni egy ember prioritásai, mint velem történt. De meg tud. És szerintem ez jó.”
„A »csapatszellem« egy viszonylag új fogalom számomra. Nagyon későn tapasztaltam meg ennek a szónak a valódi értelmét és erejét. Utánpótlásban mindig is az egyéni versenyekben voltam jó, sokkal jobban is szerettem egyénit vívni, mint csapatot. Azt szerettem, ha egyedül magamért vívok, mások sikerei és eredményessége nem az én felelősségem. Lehettem vagy huszonöt éves, mire ez apránként megváltozott bennem. Tokió előtt értettem meg, a csapatnak micsoda ereje lehet, hogy milyen jó is csapatban vívni. Nagyon hálás vagyok a lányoknak, hogy erre megtanítottak, és mellettük élhettem meg ezt az átalakulást. Fiatalabbként sosem hittem, hogy ilyen történhet velem. Hogy felnőtt fejjel jövök majd rá, a vívásnak egészen más oldala is létezik, mint amit egészen addig tapasztaltam.”
Az ötödik ilyen szó a »kudarc« volt.
„A kudarcról sosem egy konkrét verseny szokott eszembe jutni. Igazából nem is maga a kudarcélmény, hanem rögvest a kitartás. A küzdeni tudás. Kudarc nélkül nincs élsport, meg kell tanulnunk együtt élni vele, és a lehető legjobb válaszokat adni rá. Azt gondolom, a saját pályafutásomban vastagon megtapasztaltam a kudarcot, de mindig erősebbé váltam általa. Ez a kulcs, ha megvan a kellő kitartás, a kudarcok erősítenek minket.”
Ezzel kapcsolatban megjegyezte, a riói olimpián történteket – a nyolcaddöntős búcsút – sokkal nehezebben dolgozta fel a tokiói eseményeknél. Hasonló hibát pedig soha többé nem szeretne elkövetni.
Öt évvel ezelőtt úgy nyilatkozott, nagyjából 28 évesen érhet csúcsformába, ezen a koron mostanra túl van – épp március 31-én ünnepelte a 29-et. Az elmúlt évek kihívásai és megpróbáltatásai miatt pedig aligha érhette el az akkor tippelt legjobbját. Emiatt azonban nem aggódik.
„Vívásban ez a 28-30 év reális. Bőven nem vagyok még öreg. Főleg, mert – bár ezt sokáig én sem akartam elhinni – idő kell ahhoz, hogy fejben megérjen az ember ehhez a sportághoz. Hiszek abban, hogy nekem ez már megvan, és ilyen szempontból erősebb, jobb vagyok, mint a húszéves önmagam. Az, hogy fizikailag milyen formában leszek, tényleg attól függ, hogy haladnak tovább az edzések, mit bír majd a térdem. Szerintem fel tudjuk építeni a vívásomat is úgy, hogy semmivel se legyek gyengébb, mint a riói Márton Anna volt. Noha azt is tudom, hogy fizikailag ott nagyon jó állapotban voltam, olyan jóban, mint azóta talán még sosem. Ez is szépsége ennek a sportnak: hiába voltam 120 százalékos erőállapotban, fejben összeomlottam, így mit sem ért.”
„Furcsa kérdés – feleli a felvetésre, vajon a riói Márton Anna vagy a Párizsba készülő győzne-e egy egymás elleni asszóban. – Szoros csata lenne, de a rutinom és a lelki béke, amit részben az anyaság hozott az életembe, segítene legyőzni a húsz-huszonegy éves énemet.”
A női kardozók egyéni versenyét július 29-én, a csapatét augusztus 3-án tartják majd az olimpián.
„Nem tudtam pontosan a napját. Annyit igen, hogy július vége az egyéni, és augusztus legeleje a csapatverseny, de nincs ott a naptáramban, kiemelve. Nem is hiszem, hogy száz százalékot tudnék nyújtani vívás közben, ha már most az olimpián kattognék.”
„Az előjelek jók. Jól érzem magam, bár még sokat kell erősödnöm. Féléves kihagyás után tértem vissza, úgy, hogy összesen két hetet vívtam az első világkupaversenyem előtt. Még talán ez is túlzás, mert az első héten két napot tudtam edzeni rendesen, utána olyan izomlázam lett, a többi nap mind kuka volt. Még sokat kell erősödnie a térdemnek, az izomzatomnak. Minden téren sokat kell fejlődnöm. Fejben is. De van még négy hónapom, ez bőven elég idő ahhoz, hogy szép fokozatosan felépítsük a csúcsformát. Ha innen nézzük, talán még szerencsém is volt ezzel az újabb sérüléssel: rá tudtam pihenni erre az időszakra, és úgy tudom felépíteni magamat, hogy tényleg akkor legyek csúcsformában, amikor az a legfontosabb. Párizsban” – erősíti meg korábbi kijelentését, mely szerint minden megpróbáltatásban képes találni valamit, amiből előnyt kovácsoljon.
Ami a csapatversenyt illeti, Márton szerint az első öt-hat nagyon kiegyenlített teljesítményre képes, úgy számolnak, második számú kiemeltként Japán vagy az Egyesült Államok lehet majd az első ellenfelük az olimpián. Az utolsó kvalifikációs versenyig nyitott lehet, hogy a két válogatott közül melyik lesz a hetedik, melyik a nyolcadik. „Őket meg kell tudnunk oldani. Ezt bátran ki merem jelenteni. Hogy aztán a négy között mi történik, már jóval nehezebb kérdés. Van öt, inkább hat olyan csapat, amelyek közül bármelyik olimpiai bajnok lehet. Akinek olyan napja lesz, akinek meg van írva, hogy aranyat nyerjen, az fog győzni. Annyit tudok ígérni, mindent elkövetünk azért, hogy mi legyünk azok.”
A kérdésre, hogy félti-e magát, határozott nemmel felel. Talán ez is az anyaságból fakad, talán a hálából, amit érez, hogy egyáltalán még mindig a páston lehet két ennyire komoly térdműtét után.
„Ha még egyszer műteni kell, szerintem ott a vége, de erre nem is gondolok. Ha valaki most ránéz a lábamra, finoman szólva sem úgy néz ki, mint egy térd, de a lényeg, hogy működik, és abban hiszek, fog működni még jobban is. Sosem voltam fizikai szempontból különösebben erős versenyző, mindig is a robbanékonyságomra és a technikai tudásomra próbáltunk építeni. Ehhez pedig két jó lábra van szükségem. Nyáron hosszú idő után lehet így először.”
Amikor arról faggatom, mégis mi vonzza annyira az olimpiai bajnoki címben, esetleg az, hogy évtizedek múlva is emlegessék a nevét, miként sikersportágunkban a nagy elődökét, Fuchs Jenőét, Gerevich Aladárét, az őt is mentoráló Pézsa Tiborét, Kulcsár Győzőét, vagy a közelebbi múlt klasszisai közül Nagy Tímeáét és Szilágyi Áronét szokás, olyan választ ad, ami alapján ismét elgondolkodtat, van annyira önzetlen, hogy megfeleljen saját kritériuma szerint is a hős jelzőnek.
„Nem. Nem ez motivál – jelenti ki határozottan. – Egyrészt magamnak akarok bizonyítani, és mindazoknak, akik végig velem voltak és segítettek az utamon. Azoknak, akik tíz-húsz éve azon fáradoznak, hogy valóra válthassam az álmaimat. És igen, Tokió óta eljutottam arra a pontra, hogy a szurkolóknak is. Szeretnék nekik boldogságot szerezni cserébe mindazért a támogatásért, amit kaptam tőlük. Nem az motivál, hogy mindenféle könyvekbe bekerüljek, és ott legyen a nevem évtizedek múlva is egy emlékfalon. Annak jobban örülök, ha a gyerekek miattam kezdenek el vívni, úgy egyáltalán sportolni. Az mindig nagyon jó érzéssel tölt el, amikor jönnek, és azt mondják, hatottam rájuk, felnéznek rám, miattam kezdték el. Ez talán az egyik legjobb dolog az egészben. Valahogy mindig is nagyon-nagyon jóleső érzés volt a számomra.”
„Nagyon várom, de nem feszülöm túl végre ezt az olimpiát. Nagy erőt és motivációt ad a csapat körülöttem. Nem azt érzem, mint fiatalabbként, hogy az egyéni versenyről szól minden. Hogy ott kell megmutatni, vagy sehol. Most itt ez a három lány, akikkel együtt még többre is képes lehetek, mint egyéniben lennék. Nagyon jó buli lesz.”
(Borítókép: Márton Anna. Fotó: Tövissi Bence / Index)