A 12 órás kezdés előtt már meccsnapot idézte a főbejárat: sorra érkezte az emberek, de ezúttal többségében a klub korábbi, illetve aktív sportolói, bajnokai, szakvezetői, sportvezetői gyülekeztek, minden szakosztály és több generáció képviseletében. A legszínesebb és legvidámabb társaságnak Németh András edző, Kökény Beatrix, Pádár Ildikó és Farkas Ágnes kulcsjátékosok vezetésével az a női kézilabdacsapat bizonyult, amely a kilencvenes évek második felében, az ezredforduló után meghatározó volt úgy a magyar, mint a nemzetközi mezőnyben, valamint a stabil alapját adta az olimpiai és világbajnoki döntős együttesnek.

A sportolók mellett drukkerek is jelen lehettek az eseményen: a futball-, a kézilabda- és a jégkorongmérkőzésekre járó bérletesek közül sorsoltak ki szerencséseket a jeles alkalomra.

Nyolcperces csúszással megszólalt a Fradi-induló, majd Kautzky Armand, Jászai Mari-díjas magyar színművész, szinkronszínész felkonferálta az első köszöntőre Miklósa Erikát. Az opera-énekesnő beszédét arra fűzte fel, hogy családi indíttatásból gyerekkora óta a futball és a Fradi rajongója a mai napig, ahogyan a Velencei-tónál lévő otthonából szurkol a csapatnak vagy a klub versenyzőinek, azt minden bizonnyal a Népligetben is meghallani.

Előbb tudtam focizni, mint járni, apukám vérmes futballrajongóként lőtt nekem kapura a kertünkben, a védésben kutyáink voltak a segítségemre. Apukám játékvezető is volt, sokszor kísértem el őt meccsekre, és nagyon sokat tanultam itt mellette az életből. Például azt, hogyan lehet szotyit enni zacskóból, illetve hogyan kell mosdóablakon át menekülni, amikor éppen nem örvend nagy népszerűségnek az ember...

Miklósa Erika felidézte: számára Fradi-csapatot, -sportolót élőben vagy tévében nézni mindig is ünnep volt, és ünnep a mai napig, majd azt az elmékét idézte fel, ahogy a Pajtás újságban megjelent Nyilasi-poszterrel tapétázta ki a szobája falát. A foci után életébe a kézilabda – aktívan játszott –, majd a fiúk miatt a vízilabda is belépett, és a sport, valamint a klub a házasságában is mérföldkő volt.

„A párom még kapcsolatunk elején azt kérdezte, hogy melyik klubnak szurkolok. Én már a kérdést sem értettem, illetve sértőnek tartottam, de annyit fűzött hozzá kommentként, hogyha rossz választ adtam volna, nem sok időt jósolt volna nekünk közösen...”

Másodikként a Pajtás újságból „megelevenedett” Nyilasi Tibor, a Ferencváros örökös bajnoka mondott beszédet. Kezdésként arra tett ígéret, hogy rövidre fogja mondandóját, mert azt figyelte meg, minél rövidebb egy beszéd, annál jobban szeretik azt, aki mondta. Mindezek ellenére jócskán elragadták őt az emlékek és az érzelmek, de ettől aligha esett ki bárki kegyeiből a klub egyik emblematikus, korosztályokon átívelő figurája.

Felidézte, hogy előbb volt a klub szurkolója, mint futballistája, és amikor leigazolta őt az FTC, még állt az Üllői úton a régi, fa lelátós pálya. Hozzátette: nemcsak a pályán belül, hanem azon kívül is megannyi emlék köti őt és sokakat a klubhoz, hiszen a büfé, a billiárdterem, az étterem, a közösségi élet ugyanúgy a mindennapjuk részévé vált, mint a sport, az edzés, a meccs vagy a verseny.

Az étteremben bárki odajöhetett, odaülhetett hozzánk, ismerkedtünk, barátkoztunk, de feledhetetlenek a Harót János volt klubelnökünk fia által szervezett diszkók is. Egy szürke tengerben valóságos sziget volt a Ferencváros, a klub, ahol gyakran több időt töltöttünk, mint az otthonunkban. Külön öröm számomra, hogy az egyesület a mai napig nagy energiákat fordít nemcsak az utánpótlásnevelésre, hanem az idősebbekre is, akik bár sok érdemi hasznot már nem hozunk, mégis figyelnek ránk, gondoskodnak rólunk.

Az aktív versenyzőket Simon Petra képviselte, az újhullám jeles, és máris roppant népszerű képviselője, aki biztos kerettag az olimpiai kvalifikációt kiharcoló női kézilabda-válogatottban. A kézis azzal kezdte a beszédét, hogy példaképeit, a klub legendáit látva megszólalnia sem egyszerű, és bár nem izgulós típus, most mégis jókora drukk van benne, jóval több, mint amikor ikszes állásnál egy büntetőhöz kell odaállnia.

„Megtiszteltetés, hogy most itt állhatok, ahogy a klubot a pályán, most a születésnapi megemlékezésen képviselhetem. A népligeti központban a faházas csarnokban kezdtem kézilabdázni, és az Elek Gyula Arénáig mindig a bajnokok sétányán át vezetett az út, a klub legendái közül most sokakat itt láthatok magam mellett személyesen. Séta közben sokszor fordult meg a fejemben, talán én is tehetek majd valamit azért, hogy a klub még nagyobb legyen. Most megadatott, hogy már ilyen fiatalon az olimpiára készülhetek, de a Fradiban minden nap egy olimpia, ahogyan egymás mellett élnek a sportágak, és követjük figyelemmel egymás eredményeit, teljesítményét.”

Az olimpiai bajnok birkózó, Sike András a születésnaposról azt mondta: 

„Akárcsak mi...”

Sportkarrierjének indulásaként felidézte, hogy Egerben futballista akart lenni, mint mindenki más, de az akkor alacsonyabb osztályú felnőttcsapattal bíró helyi utánpótlásból eltanácsolták, mondván, túl alacsony.

„A Ferencváros labdarúgócsapata így veszítette el a nyolcvanas évek Abu Faniját...”

A későbbieket illetően felidézte, ahogy 17 évesen először metrózott az Üllői útra edzésre már ferencvárosi sportolóként – nem volt kérdés, hogy fejlődése érdekében már egriként is kedvenc klubjához igazol, ahol a kor megannyi válogatott sportági klasszisa birkózott –, és Albert Flóriánt látta meg a szerelvényen. Csak akkor hitte el, hogy tényleg az aranylabdás legenda az, amikor a Népligeti megállóban leszállt, és előtte besétált a klubépületbe.

Olyan család fogadott, amely a mai napig rabul ejt. Megtisztelő, egyben felelősség is a Ferencváros sportolójának lenni, mert itt mindig, mindenhol, mindent bele kell adni, annak tudatában, hogy igazán csak a győzelem, az aranyérem az, ami számít. Nagy öröm, hogy ennyien itt lehetünk és ünnepelhetünk a 125. születésnapon, de sok társunk már nem lehet velünk, viszont biztos vagyok abban, hogy fentről ők is velünk vannak, néznek minket.

Ötödik beszélőként érkezett Kubatov Gábor, aki azzal vezette fel köszöntőjét, hogy „ami egykoron harminc ember álma volt, az ma milliók boldogsága”. Majd némi történelmi, politikai kitérőként a múltat idézte, amikor az Újpesttel karöltve először az MTK-s sporttársakért álltak ki a ferencvárosiak a második világháború előtt, majd a kommunista diktatúra éveiben már saját magukért, és hosszú éveken át a túlélés volt a klub célja.

„Elvették a színeinket, megfosztottak minket a nevünktől, de mi ott mélyen, legbelül folyamatosan azt ismételgettük, küzdeni mindig, feladni soha, küzdeni mindig, feladni soha. Hiába tiltották meg, hiába büntették, ha valaki akkoriban azt kiáltotta a lelátókon, hogy »Hajrá, Fradi!«, bennünk csak erősebb lett az akarat. Küzdeni mindig, feladni soha!”

A klubelnök kiemelte, hogy az 1956-os forradalom idején aztán visszavettek mindent, ami korábban az övék volt: újra zöld-fehér lett a színük és Ferencváros a nevük. Emlékeztetett arra, hogy 1963-ban felsőbb utasításra a klubalapító Springer Ferenc szobrát el akarták vinni a stadionból, és csak egy ikonnak, Dalnoki Jenő lélekjelenlétének – valamint a munkásoknak szánt tíz üveg bornak – volt köszönhető, hogy szétdarabolva elásták a pálya mellett, majd a titkot egy évtizeden át megőrizték.

„A hetvenes évek közepén aztán beidézték Jenő bácsit a pártközpontba, és megkérdezték tőle: »Talán megbolondult, hogy a személyes biztonságát kockáztatja egy közösségért?« Elvehetik a színeinket, megfoszthatnak minket a nevünktől, az egykori elnökünket barbár módon eláshatják, de mi mindig talpra fogunk állni, ezért vagyunk mi a Fradi! Pont úgy állunk talpra, ahogy ez a szobor most itt áll mellettem. Azt nem tudom megjósolni, csak remélni, hogy száz év múlva lesz-e olyan nép, hogy magyar, hogy lesz-e olyan sarka a világnak, amit Magyarországnak hívnak, de ha lesz, azt határozottan állítom, hogy olyan klub, ami milliók szerelme, amit úgy fognak hívni, hogy Ferencváros, biztosan lesz!”

12.45 óra magasságában Miklósa Erika elénekelte a Himnuszt, majd

Az esemény záró momentumaként állófogadást tartottak a stadion második emeleti VIP-termében, illetve azzal párhuzamosan megnyitották a Fradi Múzeum legújabb, időszaki kiállítását, mely a „125 év titkai” nevet kapta, és a következő egy-másfél évben tárgyakon keresztül a klub történelmének egy-egy érdekesebb korszakával ismerkedhetnek meg látogatók.

Az FTC magyar és angol nyelven elkészült könyv kiadásával is megemlékezik 125 évéről: előbbiből 1899 példány, míg az utóbbiból 250 darab került nyomtatásra. A limitált kiadású, kötészete alapján prémiumkategóriába tartozó, 360 oldalas alkotás egyedi sorszámmal lett ellátva, ezzel is tovább emelve a kiadvány értékét.

(Borítókép: Tövissi Bence / Index)