A kosárlabdában jártas sportszerető emberek pontosan tudják, hogy Fegyverneky Zsófia mindent megnyert, amit lehetett, és a sportág elmúlt 20 évének talán legkiemelkedőbb karaktere volt. A Pécs és a Sopron egykori kiváló játékosával visszavonulása alkalmából mi inkább arról beszélgettünk, miként élte meg annak idején a történelmi klubváltást, miért tűntek el az igazán nagy karakterek, s hogy mennyire hiányzik a sportolók rendszerszintű pénzügyi edukációja. Exkluzív interjú.
A beszélgetés során kitérünk arra is, hogy mit tehet egy sportoló annak érdekében, hogy a felhalmozott pénzét ne élje fel rögtön a civil élete elején, de szó esik arról is, hogy vajon miért lehet ő ennek a szakágnak, sőt sportágnak az utolsó, nemzetközi szinten is komolyan jegyzett karaktere magyar vonatkozásban. További kitérünk arra is, hogy
Hiába játszott 13 évet Sopronban, és zárta le ott a karrierjét, Fegyverneky Zsófiáról sokaknak még mindig elsőként a pécsi időszak ugrik be. Mit gondol, miként lehetséges ez ?
Az egyik legfontosabb alapvetés, hogy én egy pécsi lány vagyok. Megfigyeltem, hogy a mai napig vannak olyan soproniak is, akiknek egy kicsit megmaradtam pécsinek, hiszen a legnagyobb riválistól jöttem át, és az első képek, az első komoly évek pécsiként ragadtak meg rólam. A másik alapvetés pedig, hogy az a pécsi csapat, amiben én feltűntem fiatalként, a magyar kosárlabdázásnak nagyon meghatározó része, amivel sok – akár semleges – szurkoló is azonosulni tud a sikerek és az akkori atmoszféra miatt.
Amikor annak idején körvonalazódott, hogy szakmai szempontból a baranyai egylet már nem lesz opció az ön számára, két út volt: a légiósélet vagy Sopron. Volt bármi félelme vagy lelki vívódása, mielőtt a zöld-sárgák mellett döntött?
Volt persze, bőven. Sőt, azt gondolom, ha ezek a félelmek nem lettek volna, már hamarabb is meghoztam volna ezt a döntést. A félelmeim viszont beigazolódtak, hiszen nagyon-nagyon sok bántást kaptam, amikor eljöttem.
Milyen jellegűek voltak ezek a bántások?
Ezeket nem úgy kell elképzelni mint az európai elit futballban, hogy hazamegyek, és több százan állnak a házam előtt, vagy a mezemet gyújtják fel, hanem például rám kiabáltak, hogy „apád forogna a sírjában, ha látná, mit csináltál!”. (Fegyverneky Zsófia édesapja 2004-ben hunyt el közlekedési balesetben – a szerk.) És még számtalan ilyen volt, de a leginkább az fájt, hogy ezeket olyan emberektől kaptam, akikről korábban azt gondoltam, hogy szeretnek. Ilyenkor aztán rá kell jönnöd, hogy mégsem. Azóta azonban szerencsére teljesen tisztázódtak ezek a viszonyok, ma már úgy érzem, hogy a pécsi közeg is büszke rám, még annak ellenére is, hogy a legnagyobb sikereimet a Sopronnal értem el.
Azt szokták mondani, mindig azt bántjuk leginkább, akit a legjobban szeretünk… És lássuk be, kicsit olyan volt Pécsett, mint egy mesehős, a nép gyermeke...
Igen, ebben abszolút igaza van. Az vagyok én a pécsieknek, mint Honti Kata a soproniaknak. Felnőttként értettem meg ezt az egészet, a felém irányuló extrém érzelmeket – pozitív és negatív értelemben egyaránt –, valamint a későbbi indulatokat. Persze, mondják mindig, aki ezt a pályát választotta, annak el kell viselnie ezeket a nehézségeket, de azért egy kicsit hadd fájjon már. Ráadásul az, hogy engem elvesztettek, csak a kezdet volt. Felnőttként már értem, hogy azokban az időkben túl sok mindent vettek el egyszerre azoktól az emberektől, akik ezt szerették. Ezt az egész drámát a kötődés és a szeretet generálta.
Milyen volt, amikor megérkezett Sopronba?
Szerencsém volt egy kicsit, hiszen korábban már jöttek át előttem Pécsről Sopronba, például Károlyi Andi vagy Albena Branzova. Török Zoltánéknak így már volt rutinjuk abban, hogy miként kezeljék azokat a játékosokat, akik egy picit „más igazolások” voltak, hiszen a legfőbb ellenfél fellegvárából érkeztek. Óriási segítség volt nekem, hogy a mindennapok során egyáltalán nem került szóba a Pécs, egyszerűen nem beszéltünk róluk. Ezt a szurkolók nyilván teljesen másképp képzelik el, hogy megy a háttérben a gyűlölködés meg az uszítás, de ez egyáltalán nem igaz. Éltük a hétköznapjainkat, és amikor jött a Pécs elleni derbi, pont ugyanúgy készültünk, mint bármely más komoly Euroliga-ellenfél ellen. Így én is nyugodt tudtam maradni, hiszen nem volt negatív érzelmi töltete ezeknek a találkozóknak. Én nem is tudtam volna azonosulni egy olyan attitűddel, hogy gyűlöletből kell legyőznöm valakit.
Végül 13 évet töltött Sopronban, ma már ez a klubhűség hihetetlenül ritka. A hűség városában azért kijár... Mi tartotta ott ennyi ideig?
Az, hogy ennél biztonságosabb környezetet nem is találhattam volna magamnak.
Ebben a szakmában fontos a kiszámíthatóság, márpedig Sopronban mindig teljesen világosak voltak a rövid és a hosszú távú célok is. Mindig időben kifizették a játékosokat, profi volt a vezetőség, a szakmai stáb, reálisak voltak az elképzelések, szóval minden körülmény adott volt ahhoz, hogy nekünk tényleg csak a munkára kelljen koncentrálni.
Aztán, mint később kiderült, jól működött ez a modell, hiszen az Euroliga-győzelemmel felértünk a csúcsra.
Hosszú éveken keresztül biztos tagja volt a válogatott kezdőjének. A nemzeti csapat vonatkozásában többször elmondta, nincs semmilyen hiányérzete. De őszintén, ha szívére teszi a kezét: valóban nincs hiányérzete, hogy azzal a névsorral nem sikerült komolyabb eredményt elérni?
Az Iványi, Ujvári, Károlyi, Csák, Béres tengely fémjelezte generációval nekem csak néhány évem volt együtt a válogatottban. Pont a végét csíptem el, aztán a későbbinek meg az elejét... Mivel sportoló vagyok, nyilván van bennem hiányérzet, hiszen szuper lenne, ha most arról beszélgetnénk, hogy nyertem egy olimpiai bronzot vagy Eb-érmet, esetleg kijutottam volna a világbajnokságra, de én tényleg mindent megtettem.
Mi az, ami hiányozhatott, hogy kiugró sikert érjen el korábban a válogatott?
Érdekes, hogy ha most így visszatekintek a karrieremre, azt kell mondjam, hogy klubszinten tulajdonképpen minden összejött, ami összejöhetett, megnyertem mindent, ami megnyerhető. De a válogatottal pont az ellenkezője történt: állandóan volt valami, ami nem klappolt. Tényleg minden edzőtáborban vagy nemzetközi versenyen volt valami bibi, ami miatt nem volt tökéletes az összkép.
Jó, hogy említette a két generációt. Sokszor illetik kosarasközegben az utolsó mohikán jelzővel. Mit gondol, miért lehet az utolsó igazán nagy karakter ebben a sportágban?
Talán azért, mert én vagyok az utolsó olyan játékos, akinek a megítélésével kapcsolatban a közvéleményt semmilyen szinten nem befolyásolta a közösségi média. Amikor én berobbantam a Pécsbe, akkor még nem volt Facebook, Instagram, akkortájt az tudott tényleg meghatározó karakterré válni, akit a teljesítménye miatt emeltek fel az emberek, nem a közösségi médiás platformok miatt. Az, hogy kiről milyen kép alakul ki bennünk, azon múlik, hogy mit látunk róla.
Húsz évvel ezelőtt csak a pályán lévő kép sugallta, hogy milyen sportolók és emberek vagyunk, ma már ez nem feltétlen van így.
A másik fontos dolog pedig, hogy én egy olyan közegben nevelkedtem, amire a mai napig rettenetesen büszke vagyok, hogy közéjük tartozhattam. Nekem elképesztően fontos volt, hogy mit gondol rólam edzésen és meccsen Iványi Dalma vagy Ujvári Eszter. Egy olyan generáció nevelt fel, amelynek az értékeit magamévá tettem, és képviselem a mai napig a pályán is, illetve emberként is.
Ez az attitűd kevésbé lenne érzékelhető a mai fiataloknál?
Teljesen megváltozott a társadalom, így teljesen mások a mai fiatalok, mint mi voltunk húsz éve, miért lenne ez másképp a sportban?! A fentebb említett embereknek én annyira, de annyira meg akartam felelni, mert azoknak a játékosoknak olyan tekintélyük volt, hogy nem is fordult meg a fejemben, hogy nem teszek meg mindent értünk, magunkért.
Azt hiszem, hogy ez szűnt meg mára, az idősebb, tapasztaltabb játékosok tekintélye.
Nyilván a mai fiataloknak is van példaképe, akire próbálnak hasonlítani, de a legtöbb esetben ez kimerül annyiban, hogy megpróbál leutánozni dolgokat. Nem pedig úgy élni, úgy gondolkodni, úgy állni a sporthoz, hogy az az attitűd húsz évig kitartson.
Jelenleg kiket lát a női kosárlabdázás példaértékű karaktereinek?
A mostani felnőttválogatott-generáció nagyon jó úton halad, és közülük kikerülhetnek nagy karakterek, de ahhoz az kell, hogy a csapatok meghatározó játékosaiként nagy eredményeket érjenek el. Ehhez jó úton járnak, de kell még egy-két év.
A karrier lezárását követően sok helyről kapta meg azt a kérdést: „mi lesz, ha nagy lesz?”
Ó, nagyon sokan kérdezték, de egyelőre még a játékos-pályafutásom érdekli a sajtót.
És mi lesz, ha nagy lesz?
Csapatmenedzser.
Kosztümre cseréli a mezt és az edzőcipőt?
Valahogy úgy. Török Zoltán ajánlotta fel nekem a lehetőséget, hogy az aktív sport befejezése után maradjak a klubnál, és segítsek a csapat körül. Szerintem Zoli szép lassan fogja adagolni a teendőket, fokozatosan alakul majd a feladatköröm. Az biztos, az én felelősségem lesz, hogy minden rendben legyen a csapattal onnantól, hogy felszállnak a buszra a csarnok előtt, elrepülnek valahova Európába kupameccset játszani, majd kiszállnak a buszból itthon.
Menedzserként nyilván a gazdasági szegmensbe is jobban belelát majd. Éppen ebben a szezonban lehettünk szemtanúi annak, hogy a Sopron az elmúlt évek sikerei, sőt nemzetközi sikerei után meghúzta a nadrágszíjat. Tudjuk, Magyarországon a sportolók fizetése nem nyilvános, de annyit elárul nekünk, hogy lehet-e ebben a sportágban annyit keresni, hogy egy nyugodt jövőt biztosítson?
Igen, lehet. Illetve inkább úgy mondanám, ha valaki sokáig magas szinten játszik egy komolyan jegyzett csapatban, akkor arra elég, hogy egy nyugodt jövőt biztosítson, de arra nem, hogy soha többet ne kelljen dolgozni. Nekünk, sportolóknak ezekkel a fizetésekkel nem szabad hátradőlni, komolyan foglalkoznunk kell azzal, hogy ez a pénz ne fogyjon el pár év múlva, és ebben a témakörben itthon sajnos rettentően le vagyunk maradva. Magyarországon egyelőre nincs koncepció arra, hogy edukálják a sportolókat azzal kapcsolatban, hogy az aktív pályafutásuk után is stabil anyagi körülmények között éljenek. Már 17-18 évesen meg kéne tanítani a fiatal sportolóknak, hogy ne herdálják el azt, amit megkeresnek, hogy a holnapra is gondolni kell, főleg, hogy ez egy olyan pálya, amit egy sérülés egyetlen pillanat alatt megsemmisíthet. Még mindig nem gondolunk arra rendszerszinten, hogy keressék és meg is találják a megoldást arra, hogy a sportolókat megfelelő módon képezzék pénzügyileg.
Ön felkészült ezekre az évekre?
Igyekeztem rendkívül tudatos lenni ebben. Nagyon sok pályatársammal, barátommal beszélgettünk erről a problémáról, és idejekorán felkészültem ezekre az évekre. Rengeteg kiváló szakember van, aki nagyon jó a munkájában, csak ügyesen kell választani, nehogy egy rossz döntés vakvágányra vigye az embert.
A pénzügyeknél maradva: mit gondol arról, hogy sok esetben annyit keres itthon egy fiatal játékos, amiért mások több hónapot dolgoznak?
Ha valaki extra már fiatalon, az keressen már akkor jól, senkit ne a kora határozzon meg. Azt gondolom azonban, ha előfordul olyan, hogy valaki nem az elért és az asztalra már letett eredményeinek megfelelő juttatást kap, hanem egy olyat, ami azt árazza be, hogy te majd később milyen jó leszel, az iszonyatosan nehézzé teszi azt, hogy valaki nagyon sokat dolgozzon. Az érdemtelenül előre megkapott sok pénz a legtöbb esetben azt eredményezi, hogy az illető már nem fog annyi munkát beletenni a közösbe, mint amennyi szükséges lenne, vagy amennyit alapvetően tudna.
Olyan tájékozottan és lelkesen beszél az új feladatokról, illetve a gazdasági ügyekről, mintha már teljesen átkapcsolt volna az agya játékosról csapatmenedzser üzemmódba. Ilyen könnyű volt váltani?
Nem, egyáltalán nem. Most még azért egy kicsit szomorú vagyok, hogy vége van ennek a 25 évnek, mert még az utolsó pillanatban is elképesztően szerettem csinálni, de nagyon motivált vagyok az új életet illetően, és remélem, hogy ezekben az új feladatokban találok majd a kosárlabdázáshoz hasonló örömöt. Ha csak a töredékét találom meg, akkor is jó lesz, és boldog leszek.
Ivkovicsné Béres Tímea: Zsófit 16 éves korában ismertem meg, amikor már velünk, a felnőttcsapattal edzhetett. A tisztelettudó, szorgalmas kislányt felkarolta és vezette az a professzionális közeg, ami akkor a pécsi női kosárlabdázást körüllengte. Megtanulta, hogy mindig az győz, aki mindent belead. Azt is, hogy befektetés és áldozat nélkül nincs siker. Nagy akaraterővel és sok munkával elfoglalta, majd egyre inkább kivívta a helyét a csapatban. Kulcsfeladatokat oldott meg, és kivette a részét a győzelmekből, bajnokká vált. Rendkívüli fizikai adottságával jól sáfárkodott egész pályafutása alatt, ikonikus tempódobását a férfimezőnyben is megirigyelték, és Európa is felfigyelt rá. Addig hajtott, küzdött, amíg elérte a céljait. Zsófi tudatos élsportoló volt, igazi példakép. A karrierje lezárását követően is nagy feladatok várnak majd rá. Ő pedig nem ijed meg a kihívásoktól, mert a rengeteg összegyűlt tapasztalat, készség, képesség vele marad. Fegyverneky Zsófia BAJNOKNAK született.
Károlyi Andrea: Én valahogy mindig más szemmel néztem Zsófit, mint mindenki más, ugyanis a kapcsolatunk egy fájdalmas eseménnyel indult, de talán pont ez adott egy betonbiztos alapot. Amikor felkerült a felnőttcsapathoz, az első pillanattól fogva tudta, mi a dolga ahhoz, hogy a topjátékosok közé kerüljön. Mostanában már nincs ilyen típusú játékos, aki megkapja a legnehezebb feladatot, zokszó nélkül megoldja, és már jelentkezik is a következőért. Ahhoz, hogy valakiből jó játékos legyen, elengedhetetlen a szerencsefaktor is, és Zsófinak ez ott kezdődött, hogy egy rendkívül profi közegben szocializálódott a kosárlabda világában. Mindenki tudta, hogy mi a dolga, és ehhez rendkívüli képességgel alkalmazkodott. Természetesen meg kell említeni a fizikumát is, hogy, hála istennek, elkerülték a komoly sérülések, és egy rendkívül egyenletesen felfelé ívelő karriert tudott befutni. Én őszintén remélem, hogy sok gyerek és felnőtt sportolónak ő a példaképe, mert ő még azon kevés sportolók egyike, akiről igenis példát lehet venni.
Honti Kata: Nem ismerek még egy olyan embert, aki ilyen szeretettel és szenvedéllyel csinált volna bármit is az életben, mint ahogyan Zsófi kosárlabdázott. Biztos vagyok benne, hogy bármibe is kezd a civil életben, ugyanolyan sikeres lesz, mint játékosként. Hálás vagyok a sorsnak, hogy egy több mint 15 évvel ezelőtti pécsi válogatott-edzőtáborban egymásra találtunk az atlétikapályán, és így egy örök barátra leltem, akire azóta is mindig számíthatok.
(Borítókép: Fegyverneky Zsófia. Fotó: Hartl Nagy Tamás)