Az emberi természet és az egészségtan kész csodája, hogy a hamarosan a 95. születésnapjához érkező Vashegyi Tibor úgy élte le eddig hosszú életét, hogy egyszer sem szorult gyógyszerek szedésére, pedig a két csípőműtétje után biztos elkelt volna egy jó adag erős fájdalomcsillapító. Ha csak rajta múlna, a gyógyszergyárak gyorsan csődbe mennének, de a háziorvosa is többet lógathatná a lábát. A szépkort megélt testnevelő tanár ugyan már ágyhoz kötött, napközben gyakran bóbiskol el, ráadásul a mozgásszegénység miatt az étvágya sem a régi, a memóriája viszont az öt híján százat meghazudtolóan éles.
Tibor bácsi kereken 70 évvel ezelőtt vehette át a tanári diplomáját a Testnevelési Főiskolán, amelynek régi épületei ma is ugyanott állnak, mint 1925-ben, az alapítás évében. Tiszteletre méltó interjúalanyunk 1954-ben végzett, 50 évvel később arany, hatvan esztendő múltán pedig gyémánt diplomát vehetett át. Idén érte el azt a kort, amikor egy újabb emlékezetes mérföldkőhöz érkezve rubin elnevezésű díszoklevél átadásával szeretnék megtisztelni egykori iskolájának falai között, amelyet ma már Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemnek neveznek.
„A múló évek sok-sok emléket homályosítottak el, de annak a napnak az eseményei most is előttem vannak, amikor »az alma matertől« búcsúzó főiskolásokként átvehettük a diplománkat. A négyéves tanulmányainkat igazoló és minősítő okiratot, amit nagy becsben tartottunk, amivel akkori szokás szerint fűnek-fának eldicsekedtünk. Szép és izgalmas tanulmányi éveink voltak, olyan nagy tudású professzortanárokkal, mint például Bácsalmási Péter, akinek már a sportban elért eredményei is tekintélyt parancsoltak. Atlétaként nyolc alkalommal nyert magyar bajnokságot, olimpián is szerepelt, kosárlabdázóként pedig a BEAC bajnokcsapatát erősítette. Az egyik foglalkozáson megkérdezte tőlem, hogy milyen magasra állíthatja előttem a magasugrólécet. Értette a humort, ezért válaszoltam neki azt rezzenéstelen arccal, hogy olyan magasra, ami alatt biztos át tudok menni.”
Évfolyamtársa volt a tavaly elhunyt Zalka András, a labdarúgás kivételes tudású professzora, aki a Ferencváros sikereinek a részese is lehetett, a nyolcvanas években pedig őt választották meg a Testnevelési Főiskola rektorának. Jó barátja volt Zalka, ahogy Jákfalvi Béla is, akivel a teniszsport szeretete kötötte össze.
Béla igazán szép pályát futott be, egy ideig Taróczy Balázs és Baranyi Szabolcs is a tanítványa volt, emellett a magyar Davis-kupa-válogatott szövetségi kapitánya is. Nagy csibészek voltunk, de tudtuk, hogy meddig mehetünk el. Voltak közöttünk viszont vakmerő vagányok is, semmitől és senkitől sem félő vagabundok, akik olykor hajmeresztő mutatványokkal rémisztették az embereket. Elképedt az utca népe, amikor Békési Sanyi és Sasvári Laci, a két tornász a főiskolához közeli Győri úti vasúti híd oszlopain kézállásba emelkedett és addig úgy is maradtak, míg a Déliből induló vonat a mélységben el nem haladt alattuk. Békési persze nemcsak erről volt híres, hanem a főiskolai világbajnoki címéről is, de még arról is, hogy szakmai munkáját elismerve beválasztották a Magyar Tornasport Halhatatlanjai közé.
Vashegyi Tibor maga is sikeres pályafutásra emlékezhet vissza. Kisbéren kóstolt bele a tanári szakmába, majd több mint másfél évtizeden át a Kertészeti Egyetemen tanított, ahol a diákok egyik nagy kedvence volt. A Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára kerülve viszont a testnevelési és a sportfoglalkozásokon már a katonás szigort kellett megtestesítenie. Előbb adjunktusnak nevezték ki, majd docensnek, nyugdíjba vonulásig pedig a ma már Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemnek nevezett intézmény tanszékvezető tanára volt.
„Jó kondim volt már a főiskolán is, de tanáremberként is szívós és strapabíró ember voltam. Éltem-haltam a teniszért, télen pedig akkor sem hátráltam meg, ha sífutólécet csatolva 70 kilométeres táv leküzdése volt a feladat. Hosszú távokat lefutni viszont soha nem szerettem, talán az egyhangúság miatt. A teniszezéssel a második csípőműtétem után sem hagytam fel, előbb a katonai akadémia csapatának tagjaként vitézkedtem, később pedig már a magam útját jártam, egyéni indulóként igyekeztem bizonyítani, nemritkán pedig Ágnessel, a mind a mai napig mellettem kitartó élettársammal vegyes párost alkotva. Sokat versenyeztünk együtt, hol a Feneketlen-tó melletti MTK-pályán, hol a Tabánban, nyaranta pedig Tihanyban. Körbeteniszeztük egész Magyarországot, ennek is köszönhetem, hogy 80 évesen sem úgy néztem ki, ahogy a súlyukra és a megjelenésükre keveset adó korombéli férfiak nagy része.”
Többször is felhozza, hogy szebb élete aligha lehetett volna, és a beszélgetés végéhez közeledve még az a szállóige is az eszébe jut, amit egykor a 30 éve eltávozott főiskolai tanulótársa, Békési Sándor fogalmazott meg.
„Sanyika örök érvényű jelmondata úgy hangzott, hogy »szeresd a testnevelést, ami az életedet széppé varázsolja«. Én ehhez tartottam magamat, és talán a szakmám szeretetének is köszönhetem, hogy ilyen sok évet hagytam már magam mögött, de bizonyára annak is, hogy nem szorultam gyógyszerek szedésére. Csodálattal gondolok a korban nyolc évvel előttem járó Keleti Ágnesre, az ötszörös olimpiai bajnok tornásznőre, a Nemzet Sportolójára, a világ legtöbb évet megélt, ma is élő olimpikonjára, akivel főiskolai éveim alatt sokszor találkoztam. Hozzám és a többi hallgatóhoz is volt mindig egy-egy jó szava, aki kérte, annak tanácsokat is adott.”
Vashegyi Tibor szerint sportolásra született ugyan, de az igazán jó eredményekért mindig megküzdött.
„A tanításban és az edzői munkában is örömömet leltem. Szerettem dolgozni a kisbéri gimnáziumban és a Kertészeti Egyetemen is, nagyobb felelősség hárult rám a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, ahonnan nyugdíjba mentem, már a testnevelési tanszék vezetőjeként. Mindig is igényes ember voltam, nemcsak a tanítványaimmal szemben, hanem önmagam előtt is magasra emeltem a minőség mércéjét.”
Óriási élményt jelentett a testnevelő tanári szakma veteránja, valamint a rá féltően vigyázó élettársa számára tavaly a budapesti atlétikai világbajnokság kilenc versenynapja. Szórakozást, izgalmat, érzelmeik felszínre törését, amiben ők ketten is megérezték azt a különlegességet, hogy az atlétika történetének első, Magyarországon megrendezett szabadtéri világbajnokságát követhették figyelemmel.
„Utólag is csak azt tudjuk mondani, hogy minden a helyén volt, az esemény minden egyes pillanata a szervezettségről és a pontosságról szólt. Számomra, aki atlétikai szakedzői diplomát is őriz a fiókjában, elképesztőek voltak az eredmények, olyanok, amelyekről az 50-es és a 60-as években még csak álmodozni sem merészkedtünk. Bence (Halász), a kalapácsvető csodálatosan kitett magáért, jobban örültünk volna, ha nem a második bronzérmét veheti át, hanem első ezüstjét, de neki még bőven van ideje ahhoz, hogy javíthasson. Nem úgy, mint nekem, az öreg harcosnak, aki már rövidebb sétákra sem indulhat el, pedig nagyon szerettem kettesben a Várban, máskor a Margitszigeten bandukolni” – mondta befejezésül Vashegyi Tibor, aki a rubin diplomáját személyesen nem veheti át, helyette ezt a Kanadából hazatért lánya teszi majd meg.
(Borítókép: Vashegyi Tibor. Fotó: Szalay Péter)