Vasárnap rendezik a 39. Spar Budapest Maratont. Az első honi tömegmaraton az 1984-es IBUSZ Maraton volt, mindez kereken 40 éve történt, azóta 1994 és 1995 kivételével minden évben megrendezték a versenyt, így az idei lesz a harminckilencedik. A táv természetesen állandó, a klasszikus 42 195 méter, csak a névadó szponzor és a résztvevők létszáma változik.

A nyolcvanas évek közepe hősi korszak volt hazánkban. Meg tragikus. 1984. május 16-án bejelentették, hogy Magyarország nem vesz részt a Los Angeles-i olimpián. Nyolc nappal a Szovjetunió bejelentése és két nappal az MSZMP Politikai Bizottságának állásfoglalása után megszületett a MOB döntése: nem utazunk. A túlnyomórészt párttag MOB-szavazók közül egyedül a kézilabda-szövetség elnökségi tagja, a 70 éves Jacsó István voksolt nemmel.

Mindez egy hónappal azok után történt, hogy április 14-én 650-en lefutották az első magyarországi tömegfutóversenyt, az IBUSZ Maratont. 18 ország képviseletében hétszázan vágtak neki a bő 42 kilométeres távnak a Budapest Sportcsarnok elől, ötvennel kevesebben érkeztek vissza ugyanoda. Mondom, hősi korszak volt. Akkor még senki sem hallott csipekről, digitális időmérésről, egy személygépkocsira szerelt jókora Seiko óra jelezte az idő múlását, de három kilométer után a kronométer bedöglött.

Már a verseny szervezése is jelezte, hogy ez még a kommunizmus időszaka volt, mégha a haldokló kommunizmusé – jobban mondva a létező szocializmusé is. A három szervező ugyanis a Magyar Atlétikai Szövetség, az IBUSZ és a KISZ Központi Bizottsága volt. Fogadjunk, az utóbbiról már azt sem tudják a mai fiatalok, mi fán terem.

Hála istennek.

De van itt még néhány adalék, amiért azok az évek hősi korszakot jelöltek idehaza.

1983. április 25-én Johnny Cash, a country királya koncertezett a Budapest Sportcsarnokban, és ugyanezen a nyáron Carlos Santana is megkérdezte ezredszer is tőlünk az MTK Stadionban, hogy „Oye Como Va?”. 1985 májusában, gyakorlatilag az IBUSZ Maratonnal egy időben, és éppen a később leégett Budapest Sportcsarnokban négy alkalommal lépett fel a Dire Straits, összesen ötvenezer néző előtt. 1986. július 27-én pedig a Queen, Freddy Mercuryval és a magyarul énekelt „Tavaszi megtartotta a Népstadionban szuperkoncertjét – Freddyt öt évvel később elvitte az AIDS, ez volt a banda utolsó külföldi turnéja ebben a felállásban –, majd ugyanebben az évben az első hazai Formula–1-es futamot is megrendezték a Hungaroringen.

Vagyis omladoztak a létező szocializmus bástyái, és valamilyen szinten az IBUSZ Maraton is bevert egy jó hosszú szöget az idejétmúlt rendszer koporsójába.

Hiszen akárhogy is nézzük, a városi tömegfutóversenyek, a rengeteg külföldi résztvevővel, a megkötött, határokon átívelő barátságokkal, sőt, fellobbanó szerelmekkel bomlasztólag hatottak a rendszerre. És ne feledjük, hogy az ős, a minta a New York City Marathon volt, a zseniális aradi magyar zsidó, Fred Lebow (született Fischel Lebowitz) találmánya. Az első viadalt 1970-ben rendezték, Fred az 55 indulóból a 45. lett, 4 óra 12 perces idővel.

1994-ben, amikor e sorok írója is elindult néhány pesti cimborájával, és célba is ért 3 óra 47 perces tűrhető idővel, már 36 ezren voltunk, és a másnapi The New York Times valamennyiünk nevét és idejét leközölte speciális, mindmáig ereklyeként megőrzött mellékletében. (Erre a szintre a mai napig nem tudott eljutni a Budapest Maraton...)

No de vissza 1984-be, az első pesti maratonhoz, amelynek azért volt némi előképe Magyarországon: maratoni versenyeket ugyanis már 1961-től rendeztek fővárosunkban. A Csepeli Nemzetközi Maraton – a XXI. kerületre utaló nevet a '80-as években egyes forrásokban már Budapestre cserélték – a rendszerváltásig élt, ha nem is virult. Főként nem az 1984-ben párhuzamos megjelenő, az akkori kor szellemének megfelelően ugyan, de mégis profi körítéssel ellátott másik viadal mellett. Említést érdemel, hogy a korszak meghatározó hazai utazási irodája a következő tíz évre is megmaradt a rendezvény hivatalos, névadó támogatójának.

A Budapest Maraton gyors átmenettel, 1986-ban lépett szintet, amikor Kelet-Európából elsőként betagozódott a maratoni és egyéb hosszútávú versenyeket összefogó nemzetközi szövetség (AIMS) rendszerébe. Ennek megfelelő volt a fődíj is: a győztes részvétele a New York-i Maratonon, amennyiben szintidőn belül (férfi: 2:18 óra; női: 2:40 óra) teljesítik a távot.

A statisztikák alapján ezt Szendrei Sándornak sikerült letennie az aszfaltra (2:16:18 óra), Farkas Ágotának viszont nem (2:47:10 óra), utóbbinak így be kellett érnie a győztesnek kijáró dicsőséggel.

Érdekesség, hogy az első Budapest Maratont a férfiaknál Kiss Zoltán 2:15:04 órával, a nőknél Ladányiné Schäffner Antónia 2:40:10 órás eredménnyel nyerte. Előbbi a verseny történetének mai napig fennálló rekordja, a nőkét a román származású, de magyar hosszútáv- és maratonfutó Simona Staicu tartja, aki 2010-ben 2:37:47 óra alatt ért célba. 

Az első versenyen akadt olyan futó, akinek jegye volt az esti kettős rangadóra a Népstadionba, de az első meccshez, az Újpest–Vasas- (4–1) derbihez képtelen volt felmászni a stadion lépcsőjén, mert annyira beálltak a combjai a szokatlan távtól... Inkább hazament pihenni, így nem láthatta a helyszínen Kiss Sándor mesterhármasát.

Azt persze már akkor tudtuk, hogy KISZ KB ide, olimpiai bojkott oda, futni márpedig kell. Sőt, mi több, még jó is. Utólag mindenképpen, a kocsmaasztal mellett egy korsó sör mellett felidézve a kalandos 42 kilométer fáradalmait. 

Szóval, saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy a futás valahol maga az élet. 

Pedig hol volt akkor még Robert Zemeckis klasszikusa, a tíz év múlva elkészülő Forrest Gump!