Az 1972-es müncheni olimpia a nagyvilágnak a magyarországi gyökerekkel rendelkező Mark Spitz hét aranyérméről és a Fekete Szeptember terrorszervezetnek az egész (sport)világot megrázó borzalmas merényletéről maradhat leginkább emlékezetes, esetleg még megemlíthetnénk a 16 éves Ulrike Meyfarth fantasztikus diadalát és világcsúcs-beállítását női magasugrásban, amivel 185 centis egyéni rekordján hét (!) centimétert javítva minden idők legfiatalabb olimpiai bajnok atlétája lett. 

Magyarország jól szerepelt a müncheni olimpián, legfőképpen a 35 megszerzett érem volt csodás bravúr, a hat arany valahol félúton volt a tíz mexikói és a négy montreali között.

Nehéz kiemelni bármelyik magyar hőst a sok közül, az öttusázó Balczó András, a bokszoló Gedó György, a párbajtőrvívó Fenyvesi Csaba, a súlyemelő Földi Imre és a Fenyvesi mellett Schmitt Pált, Erdős Sándort, Osztrics Istvánt és Kulcsár Győzőt felvonultató párbajtőrcsapat valamennyi tagja beírta magát a magyar sport arany könyvébe.

Alias Mr. Tus, aki egy évvel korábban a történelemben elsőként csupa-csupa kétvállas győzelemmel nyert világbajnoki címet Szófiában, a kötöttfogásúak 82 kilogrammos súlycsoportjában, és aki méltán érdemelte ki abban az esztendőben Magyarországon az Év sportolója címet.

Mr. Tus győzni ment Münchenbe

Hegedüs Csabával egy birkózóversenyen találkozni olyan élmény, amihez hasonlóval körülbelül akkor szembesül az ember, ha, mondjuk, a római pápa kíséretében lép be egy katolikus templomba. Az ajtónálló, a sajtófőnök, a biztonsági emberek, a VIP-szobában tartózkodó vendégek – köztük például Hegedüs olimpiai bajnok társa, Rejtő Ildikó, a Nemzet Sportolója – is olyan reverenciával üdvözlik a sportág óriását, a birkózópápát, hogy az újságíró maradék mákszemnyi kétsége is elszáll afelől, hogy nem mindennapi egyéniséggel hozta össze a jószerencséje. 

Amikor Hegedüssel kezet fog az ember, minden lelkierejére szüksége van, hogy ne szisszenjen fel, a jattolás a nagy bajnokkal enyhébb megpróbáltatás, mintha egy grizzly medvével paroláznánk.

Münchenre kíváncsi? Na jó... Félek, hogy nagyképűnek fog tartani, de én az egy évvel korábbi szófiai világbajnoki címem után úgy utaztam ki Bajorországba, hogy csakis olimpiai bajnok lehetek. Nem szerettem volna, hanem akartam olimpiai bajnok lenni, és a két ige között óriási a különbség. Meggyőződésem, hogy csak abból lehet olimpiai bajnok, aki lelkileg, szellemileg és fizikailag is a 101 százalékot nyújtja. Mert a 100 százalék, az nem elég. És én bizony 101 százalékot nyújtottam a felkészülés során.

Hegedüs mindvégig érezte honfitársai már-már túláradó szeretetét, bizalmát, támogatását, és ez hatalmas erőt adott neki. Nem tudott úgy végigmenni az utcán, vagy felszállni a villamosra, hogy az emberek ne akartak volna kezet fogni vele (vesztükre...), megveregetni a vállát, vagy pár jó szót szólni hozzá. Még szerencse, hogy fél évszázaddal ezelőtt nem volt mobiltelefon, még ismeretlen fogalom volt a szelfi. 

„Akkoriban a Vasas Pasaréti úti létesítményében laktam, ott volt egy fél öltözőm, benne egy vaságy és egy szekrény. Utóbbinak az oldalára pedig azt írtam fel, hogy »Megverlek, Nazarenko!« Tudniillik a szovjet srác volt a legnagyobb ellenfelem, akit egyébként egy évvel korábban Szófiában a vb-n két vállra fektettem. Minden este lefekvés előtt, mielőtt leoltottam a villanyt, ezt a feliratot láttam, és reggel, amikor felébredtem, ez volt az első, amit megpillantottam.”

Csak hogy el tudjuk helyezni megfelelő történelmi és nemzetgazdasági kontextusba Hegedüs 1971-es világbajnoki címét, az aranyéremért kemény 27 ezer forint volt a jutalma, továbbá egy szövetkezeti öröklakásra szóló kiutalás, amit azonban meg kellett venni, pénzért. No és be is kellett rendezni, csakhogy akkor erre még nem volt tőkéje Csabának, és ezért a müncheni olimpia előtt az edzőterem öltözőjében lakott. 

Ilyen előzmények után utaztunk ki Münchenbe, ahol az első edzésen, amikor a bátyámmal, a 74 kilóban induló Miklóssal birkóztam, csúnyán belefejeltem az állába. Ami felrepedt, és rondán elgennyesedett, sajnos ez is közrejátszott abban, hogy Miklós nem tudott jobb helyezést elérni az olimpián. Amikor összevarrták a sebet, megfogta a kezem, és a szemében könnyekkel azt mondta nekem, hogy örül, amiért nem fordítva történt, mert az ő sebesülése nem számít, de nekem olimpiai bajnoknak kell lennem. Hát ilyen testvérem volt Miklós...

Találkozás a régen látott édesapával

Amikor erről beszél a vasmarkú legenda, még 52 év múltán is fátyolos lesz a tekintete, és legalább két percig képtelen megszólalni... Aztán e rövid kitérő után folytatja a lenyűgöző történetmesélést.

„További lelki terhet jelentett nekem, hogy tizenhat év után ott, Münchenben találkoztam először az édesapámmal, aki ludovikás hős volt, és 1956 novemberében kénytelen volt elhagyni az országot. Én csak arra emlékeztem, hogy egy hűvös novemberi napon este nyolckor felült a biciklijére, és éjjel tizenkettőkor már jöttek is érte az ávósok, de ő akkor már túl járt az osztrák határon. Utána legközelebb az olimpián láttam. Természetesen felismertem, hiszen amikor elhagyott bennünket, már nyolcéves voltam. Megjegyzem, édesapám fényes karriert futott be, miután emigrált, a kolumbiai Cartagenában a helyi egyetem professzora lett. De vissza Münchenbe: tovább fokozta a szituáció drámai töltetét, hogy szeptember hatodikát írtunk, akkor ünnepeltem a huszonnegyedik születésnapomat. És aznap birkóztam először az olimpián, mit tesz isten, éppen Nazarenkóval!”

Aki ezúttal is pórul járt, bár „csak” 5:3-as pontozással bizonyult jobbnak a magyar, nem pedig tussal, mint egy évvel korábban. Ám bármennyire hihetetlen is, Hegedüsnek fogalma sem volt arról, hogy miként és milyen arányban győzte le nagy ellenfelét. 

Azt tudni kell, hogy én azért imádkoztam, nehogy Nazarenkóval kezdjek, erre mi történt? Őt sorsolták nekem az első fordulóban, ami ráadásul csúszott is egy napot, mert szeptember ötödikén volt a terrortámadás. Bármennyire is nagy volt az önbizalmam, és bármennyire is tudtam, hogy nálam senki sem dolgozhatott többet az edzéseken, mert én Müller Ferdinánddal, az edzőmmel ájulásig hajtottam magam, azért az embert elfogják a kétségek. Én napjában többször is találkoztam Mark Spitzcel az olimpiai faluban, a későbbi hétszeres müncheni aranyérmessel, és arra gondoltam, hogy jövök én ehhez a zsenihez? De fél évszázaddal később, tavaly hallottam vele egy interjút, és a legnagyobb megdöbbenésemre ez a hatalmas sportember is elmondta, hogy ugyanazok a kétségek marcangolták őt Münchenben, mint amelyek engem. De mindegy is, miután összefutottam Spitzcel, azt mondtam magamban, le fogom győzni Nazarenkót, engem senki sem állíthat meg.

És nem is állította. Csaba az önhipnózis állapotában birkózta végig az olimpiát, sikerült totálisan kizárnia a külvilágot, éppen ezért nem is emlékszik a részletekre. Legalábbis nem minden részletre. Azért bizonyos epizódok megmaradtak az emlékezetében.

„Például az, hogy az utolsó találkozómat a jugoszláv Milan Nenadiccsal vívtam. És azt tudni kell, hogy a FILA, a nemzetközi szövetség elnöke akkor Milan Ercegan volt, egy jugoszláv úriember. És látom ám, hogy amikor a döntőm elkezdődik, Ercegan ott áll karba font kézzel a zsűrielnök mellett. Na, ekkor azt mondtam magamban, hogy nekem nemcsak Nenadiccsal kell megküzdenem, hanem Ercegannal is.”

Megküzdött mindkettejükkel, és olimpiai bajnok lett. A magyar sport századik olimpiai bajnoka.

Mondom, nekem minden kiesett, fogalmam sincs, hogyan vertem meg Nenadicsot. Egyébként nem voltam nagy formában, közel sem sziporkáztam annyira, mint egy évvel korábban Szófiában, de annyi munka volt bennem, hogy nem veszíthettem el ezt az olimpiát. Arra viszont emlékszem, hogy amikor győztesen leugrottam a szőnyegről, sírva fakadtam, és örömömben csillapíthatatlanul zokogtam. És akkor csak azt éreztem, hogy valaki odajön hozzám, és átölel. Csanádi Árpád volt az, az OTSH elnökhelyettese.

Ennek az az előtörténete, hogy amikor Hegedüsék hazatértek Szófiából, a világbajnokságról, Csanádi fogadta őket, és azt mondta a valamennyi ellenfelét tussal legyűrő sportági zseninek, hogy a világbajnoki cím az semmi, az olimpia, az igen, azt kell megnyerni!

„Bevallom, én akkor nagyon megsértődtem, és kikértem magamnak ezeket a szavakat. Persze tudtam, hogy Árpi bácsi jót akar, és így akart motiválni, de abban a pillanatban az otrombaság volt. Egy évig nem is szóltam hozzá, pedig láttam, hogy kerülget, mint macska a forró kását. Aztán amikor megnyertem az olimpiát, mindkettőknél eltört a mécses, és kibékültünk. Ő akasztatta a nyakamba az aranyérmet. Tőle tudtam meg azt is, hogy én lettem a századik magyar olimpiai bajnok. Merthogy erről fogalmam sem volt.”

Lassan végére ér a beszélgetésünk, megtörtént az aranyérem átadása a müncheni dobogón, megvolt a kibékülés Csanádival, minden a helyére került. No de manapság, ötven évvel később, tényleg minden a helyén van?

Ő már így is a nemzet sportolója...

Nem akarok ünneprontó lenni, de felteszem a kérdést Hegedüsnek: nem fáj-e, hogy a századik magyar olimpiai aranyérem hőse nincs ott a nemzet sportolói között?

Fáj, fáj, miért is tagadnám, persze, hogy fáj – ismét könnyeket vélek felfedezni Hegedüs szemében. – Úgy gondolom, nagyon régóta kijárna már ez nekem, hiszen nemcsak a századik magyar olimpiai aranyérem miatt, hanem mert szövetségi kapitányi időszakom alatt a versenyzőim 84 érmet szereztek világversenyeken. Voltam a magyar szövetség elnöke, a nemzetközi szövetség végrehajtó bizottsági tagja, két egyetemnek vagyok a díszdoktora, és a többi, és a többi... Én úgy vagyok ezzel, és ezt nagyon őszintén mondom, hogy ez egy kicsit a sors igazságtalansága, valakik nagyon nem akarják. Tisztában vagyok vele, hogy az eredményeimmel rászolgáltam arra, hogy a Nemzet Sportolója legyek. A magyarság értékeit én elvittem mindenhová szerte a nagyvilágban, s közben magam is értéket teremtettem. Reggelente borotválkozás közben, amikor belenézek a tükörbe, mindig nyugodt a lelkiismeretem. 

(Borítókép: Hegedűs Csaba. Fotó: Papajcsik Péter / Index)