Major Veronika húsz év után szerzett olimpia érmet a magyar sportlövőknek; a keszthelyi hölgy sportpisztolyban lett harmadik Párizsban. Vera vasárnap hazaérkezett az olimpiáról, a Kopaszi-gátnál rendezett fogadás közben interjút adott az Indexnek. És megdőlt az örök érvényűnek tartott mondás, miszerint sírni csak a győztesnek szabad: Zala vármegye első olimpiai dobogós sportolójának is eleredtek a könnyei.
Major Veronika, a BEFAG Keszthelyi Erdész Lövészklub versenyzője egy pénteki napon Párizsban bronzérmet szerzett, vasárnap pedig hazaérkezett a francia fővárosból. A repülőtéren földije, egyszersmind nevelőedzője, Keczeli Zoltán várta Zala vármegye első olimpiai dobogós sportolóját (akinek a válogatottban ma már Győrik Csaba az edzője), hogy aztán majd hazafuvarozza Keszthelyre. Előbb azonban a Kopaszi-gáton, a szurkolói zónában nyilatkozott az Indexnek a 27 éves sportlövő, aki futócéllövőként kezdte pályafutását, majd amikor a számot törölték az olimpiai programból, Keczeli és Nagy György, a Magyar Sportlövő Szövetség elnöke inspirációjára átnyergelt a pisztolyra. És jól tette, mert húsz év után, Igaly Diána 2004-es győzelme óta a sportág első magyar érmét szerezte Párizsban harmadik helyezésével a sportpisztolyban.
Kicsit ijesztő volt, hogy olimpiai rekordbeállítással, elsőként jutottam be a sportpisztolyverseny döntőjébe, hiszen a légpisztolyban is elsőként kerültem be, aztán nyolcadik lettem – kezdte felütés gyanánt Vera, majd így folytatta: – Benne volt a pakliban, hogy megnyerem, de a lövészetben éppen ez a szép, hogy nincs papírforma, főleg egy olimpián. Ahová ha az ember kijut, akkor már bármi lehet. Egy gyengébb eredménnyel rossz helyen végezhetsz, de döntőbe is juthatsz, és ott győzhetsz. Nagyon kemény mentális küzdelem folyt.
Vera nem érzi azt, hogy a légpisztolydöntőben valamit rosszul csinált volna, egyszerűen az aktuális állapota ennyire predesztinálta, az adott pillanatban a legtöbbet hozta ki magából, ami a nyolcadik hely volt.
A sportpisztolyverseny előtt is erre törekedtem, mármint, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból, az egy kicsit jobban sikerült – folytatta. – Kicsit jobban is örültem, természetesen. De a nyolcadik hellyel is meg voltam elégedve, ha nem is teljesen, de büszke voltam az eredményemre.
Felvetődik a kérdés: mit csinált Vera a két verseny közötti bő négy napban?
Általában az van a sportlövő-világversenyeken, ha lement az egyik szám, szinte azonnal következik a másik. De nem az olimpián, itt négy teljes nap volt a légpisztoly döntője és a sportpisztoly alapversenye között. Örültem, hogy volt egy kis időm, sőt, egy kicsit soknak is éreztem, mert nem voltunk ehhez hozzászokva. De egyáltalán nem bántam, mert fel kellett dolgozni a légpisztoly versenyélményét. Ahogy közeledett a péntek, nem izgultam, nem szökött fel az adrenalinszintem, nyugodt maradtam. Nem is úgy álltam be a lőállásba, hogy én most versenyezni fogok, hanem egy jó edzésnek vettem az egészet.
Vera fejben nagyon ott tudott lenni, és ezáltal végig tudta nyomni az egész versenyt.
Abszolút úgy alakult, ahogy elterveztem, talán még jobban is, hiszen olimpiai csúcsbeállítással fejeztem be az alapversenyt. Eszembe sem jutott szomorkodni, hogy nem vihetem magammal ezt az eredményt, mert én már abban a korban nőttem fel, amikor ez a természetes, hogy nulláról kezdjük a döntőt.
A döntőben nem volt kimondott favorit, bárki megnyerhette volna a versenyt, akár Vera is. Annyira egységben voltak, szoros volt a küzdelem, hogy nagyon apró különbségek döntöttek. Vera az indiaival végezte a szétlövést a bronzéremért.
Óriási lökést ad nekem a továbbiakra ez a bronzérem. Ezek után már nincs megállás.
Nem kerülhetem meg a kérdést: gondolt-e Vera arra, hogy ez a húsz év után megszületett olimpiai érem kiránthatja a sportágat a süllyesztőből?
Versenyzés közben erre nem gondoltam, de utána eszembe jutott, hogy nem csak húsz éve nem szereztünk érmet, hanem hogy magyar női pisztolyos még sohasem állt a dobogón olimpián. Örülök annak, hogy tudtam segíteni a sportágunkon, és remélem, hogy egy kicsit népszerűbb is lesz nálunk a sportlövészet.
Ami ezután következett, az sportújságírói pályafutásom talán leginkább szívbe markoló pillanata volt. Megkérdeztem Verától, kinek köszönhette a legtöbbet pályafutása alatt. Hosszú másodpercekig nem tudott megszólalni, majd elkezdtek folyni a könnyei, de nem ám kicsit, hanem patakokban.
Nagyon nehéz felsorolni – szipogta. – Többen már nem élnek közülük, édesapám sajnos másfél éves koromban meghalt, őt nem is ismertem. Tizenkét évesen kezdtem a sportlövészetet, Keczeli Zoltán volt a nevelőedzőm, neki rengeteget köszönhetek, ahogy édesanyámnak és Győrik Csabának, a mostani edzőmnek is. És Németh Gyula bácsinak, aki először fegyvert adott a kezembe, sajnos már ő sem él. Olyan volt, mintha a nagypapánk lett volna. Meg kell még említenem Milánt, a páromat, aki stabil otthoni hátteret biztosít nekem, és Szilárdi Katalint, a sportpszichológusomat, továbbá a gyógytornászomat, Békési-Szalay Bernadettet, aki nemcsak a gyógytornászom, hanem a barátnőm is.
Amikor itt tartottunk az interjúban, megérkezett Keczeli Zoltán is, akivel egymás nyakába borultak, és mindketten könnyek között ölelték egymást hosszú másodpercekig. Majd miután kisírták magukat, viccesen felvetettem, hogy most már itt az ideje, hogy Vera Keszthely díszpolgára legyen. Erre Keczeli Zoltán vasvilla tekintettel nézett rám:
Ezt meg honnan tudta? A képviselő-testület ugyanis már eldöntötte, hogy Major Veronikának a Keszthely díszpolgára kitüntető címet adományozza!
Lehet, hogy el kéne kezdenem lottózni?!
(Borítókép: Major Veronika és Keczeli Zoltán. Fotó: Papajcsik Péter / Index)