Kezdjünk a lényeggel: a magyar vízilabda-válogatott 9–9-es döntetlent követően szétlövésben bejutott a legjobb négy közé a párizsi olimpián. De hogy milyen forgatókönyv jellemezte ezt a meccset?! Manhercz Krisztián elöl, Vogel Soma a kapuban parádézott, a játékvezetők azonban egyáltalán nem voltak a helyzet magaslatán. Ennek köszönhetően pedig a videós rendszer antireklámja lett az Olaszország–Magyarország-negyeddöntő a közel telt házas Paris La Défense Arénában. Legkevésbé sem lennénk meglepve, ha a találkozót követően az Adrian Alexandrescu, Veszelin Miskovics játékvezető-párossal már nem találkoznánk ezen a tornán.
„Egy, csak egy csapat van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen...”
Arany János után szabadon, keserűséggel vegyülő feszültséggel a szívünkben várhattuk, mire jut férfi vízilabda-válogatottunk az olaszok ellen a párizsi olimpia negyeddöntőjében. Egy nappal korábban – bár hősiesen küzdött – női vízilabda-csapatunk alulmaradt a torna azonos szakaszában az Egyesült Államoktól, és női kézilabda-csapatunk is kikapott hosszabbításos drámában Svédországgal szemben. Azaz a francia fővárosba kvalifikált négy válogatottunk közül egyedül Zalánki Gergőéknek maradt reményük az éremcsatába való beleszólásra.
A mieink a Szerbia elleni csoportrangadó magabiztos behúzása után jó passzban, az olaszok az utolsó fordulóban elbukott csoportelsőség, a görögök elleni 9–8-as vereség után valamivel talán zordabb hangulatban várhatták az egymás elleni negyeddöntőt.
Azt a negyeddöntőt, melyről Manhercz Krisztián előzetesen – s még az ellenfél ismerete nélkül – úgy fogalmazott: az elmúlt három évük döntője lesz, a meccs, amelyen eldől, jól végezték-e a dolgukat ebben a periódusban, vagy még keményebben kellett volna csinálniuk mindent egy szebb eredmény érdekében.
Több mint húsz éve tudjuk mind, hogy vízilabdában mindig a negyeddöntő az, amely eldönti, sikeres-e az olimpiánk, vagy sem. Ez mindig így volt. Annyi változott, hogy most már legalább kilenc csapat van, amely pályázik erre a nyolc helyre, majd tovább a legjobb négybe. Azt gondolom, mind a nyolc csapat, amely tovább tudott jutni, olyan kvalitást képvisel, hogy bármelyik másikat meg tudja verni. Legalábbis az elmúlt két évben biztos, hogy nyert már legalább egyszer mindenki mindenki ellen. A nézők számára biztos izgalmas lesz, mi pedig örülhetünk annak, hogy pozitív élmények után megyünk neki a negyeddöntőnek, és bízom abban, hogy a játékunk is tovább fog fejlődni
– mondta a szerbverést követően az olimpia után a légióskodással felhagyó, Marseille-ből a Ferencvároshoz hazatérő kiválóságunk.
Az olaszokról éppenséggel kifejezetten friss emlékeink voltak, hiszen az olimpiai felkészülés alatt kétszer is megmérkőztünk velük, s július közepén előbb a Margitszigeten 13–11-re, majd Szirakúzában 10–10 után ötméteresekkel ugyancsak kikaptunk a világbajnoki ezüstérmes gárdától. Brutális egyébként, hogy a két együttes csak ebben a naptári évben öt hivatalos összecsapáson van már túl. Ezek közül viszont csak egyet, az Európa-bajnoki csoportmeccsünket tudtuk behúzni ellenük (10–5), ugyanezen a tornán a bronzmérkőzésen már 12–7-re kikapott az igencsak fiatal kerettel felálló válogatottunk.
A kísérletezés idejét mostanra teljes mértékben felváltotta a bizonyításé. Serény „Hajrá, magyarok!” felkiáltások közepette vonultak be a csapatok a medencetérbe. A Paris La Défense Arénában a hétfőinél szemmel láthatóan kevesebben voltak, ám egy jó 12 ezer fős nézőszámot így is bátran tippelhettünk, ami pólómeccsen jó néhány margitszigeti Eb/vb-élménnyel a hátunk mögött is eszelős számnak tűnt.
Nagy csatára számítottunk, és rögvest az első ráúszásnál megkaptuk, Francesco di Fulvio fault után kezdeményezhette az első támadást az olaszoknál. Épp Di Fulvio volt az, akire az első lövés is kijött, ám Vogel Soma védeni tudott. Kicsivel több mint két perc kellett, hogy a kezdés előtt döntőt emlegető Manhercz Krisztián keze elsüljön, és az olimpián szerzett 10. góljával megszerezzük a vezetést. Az olaszok szerencsére elég eredménytelenül erőltették a centerbejátszásokat az első percekben, míg mi tovább növeltük az előnyt: a Varga Dénes által kiharcolt ötméterest is Manhercz váltotta gólra (0–2). A játékrész közepéhez érve ugyancsak büntetőből szépíthettek volna a vb-ezüstérmesek, de Andrea Fondelli lövése a kapufáról kifelé perdült – és még az sem kizárt, hogy ehhez Vogel ujjhegye is kellett.
A jó kapusteljesítmény ezúttal hatékony blokkokkal is társult, és ha csak a fórjainkkal jobban élünk, 4–0-ra is elléphettünk volna. Ezt nem tudtuk megtenni, így egyetlen, a jobb kapufáról ezúttal gólba perdülő lövés – Alessandro Velottótól – elég volt ahhoz, hogy az olasz harci szellem feltámadjon. Manhercz azonban ezt sem hagyta szó nélkül, az utolsó két perc kezdetén harmadszor is beköszönt, így 3–1-gyel mehettünk neki a negyed legvégének. Az utolsó másfél perc az oda-vissza fújt kontrák miatt jobban hasonlított egy úszóversenyre, mint pólómeccsre, a nagy sprintek végén pedig Velotto duplázott rá az olasz, s saját góljainak számára (2–3).
A játékrész utolsó pillanatai is Velotto alakításától maradtak emlékezetesek, aki megpróbált eladni egy kiállítást mezőnyben. Hosszasan videózták is a történteket, majd az olaszt kihívták oldalra, jelezve neki, ha még egy hasonló szimulálással próbálkozik, annak komolyabb következményei lesznek...
A második ráúszást megnyertük, amivel lényegében ki is bekkeltünk egy olasz emberelőnyt. Zalánki Gergő lőtt döngő keresztlécet jó 9 méterről, újabb gólt szereznünk azonban csak nem sikerült – már ötödik perce voltunk „csendben” a meccsen. Marco del Lungo is kezdte felszívni magát. Sajnos a fórok értékesítésével még mindig meggyűlt a bajunk. Jansik Szilárd próbálkozott meg egy ejtéssel meglepni az olasz kapust, de ezzel sem sikerült. Talán a negyeddöntő terhe: mindenesetre 13 perc alatt 10 lövésből 2, illetve 10-ből 3 hozott gólt. Vogel is hozzátette a magáét, hátrányban védett óriásit Nicholas Presciutti balról érkező ziccerénél, de a kipattanó után Francesco Condemi már kifogott a magyar védelmen (3–3). Újabb hosszas videózás következett, miután a gólt követően Jansik vérző szemöldökkel úszott ki ápolásért a kispad felé. Amilyen hosszú ideig elemezték, olyan jól jöttünk ki belőle, és akkora olasz füttykoncertet váltott ki az itáliai nézőkből, hogy Condemit piros lappal kiküldték, a gólt pedig visszavonták.
Már a döntés után jártunk, amikor megismételték az óriáskivetítőn azt a képet, amiből tisztán látszott, hogy Condemi keze a lövés után tovább lendült, és konkrétan arcon vágta ököllel Jansikot. Hogy ezt mennyire lehetett tudatos mozdulatnak venni? Jó kérdés, mindenesetre a videóbírók korában nem a pólómeccsek az egyetlenek, ahol érdekes döntések születnek a kikockázott felvételek alapján. Miközben a La Défense Aréna semleges nézői érezhetően a mieink ellen kezdtek fordulni, két dologba kapaszkodhattunk: egyfelől gól helyett büntetőhöz jutottunk, amit Manhercz értékesített, másfelől pedig remélhettük, hogy Jansik sérülése nem túl súlyos... (2–4). Ebből a negyedből kettő és fél, a harmadikból még másfél percet játszhattunk emberfórban. Kulcsfontosságúnak tűnt, hogy minél jobban megpróbáljuk leszakítani az olaszokat. Újabb gólt azonban a nagyszünetig nem tudtunk dobni – ellenben egy újabb videózáson megint másfél-két percig állt a játék.
A harmadik negyed olasz akcióval indult, s amit a leginkább szerettünk volna elkerülni, egy emberhátrányos Di Fulvio-góllal folytatódott (3–4). Az olasz gólszerző ünneplés közben pörölysújtással felérő tekintetet eresztett meg a montenegrói bíró felé, akit egyébiránt saját kollégája is letolt a nagyszünet perceiben, miért nézett vissza kis híján minden ítéletet videón. Lőttünk két kapufát, az olaszok pedig kiegészültek, lefordultak, és Gonzalo Echenique a La Défense Aréna óriási örömmorajlása közepette kiegyenlített. Új mérkőzés kezdődött, a magyar szurkolók is próbálták felvenni a decibelcsatát a lelátón. Összességében a legkevésbé sem jöttünk ki jól a négyperces fórból, s már-már azt kívánhattuk, bár ne lett volna az egész. Érzésre Lorenzo Bruniékban óriási energiákat szabadított fel, ami a második negyedben történt, és az igazságtalannak megélt kiállítás miatt a semleges nézők is teljesen a pártjukra álltak.
A vitatott büntetőt leszámítva már tizenhat perce nem tudtunk gólt lőni. Ellenben az olaszok elkapták a fonalat, Echenique bombázott a bal felsőbe, amire Vogel is csak azzal a bizonyos b betűs szóval és az m betűs igekötővel tudott reagálni (5–4). Nem úgy a lelátó, mintha nem is semleges helyszínen, hanem közel tízezer olasz előtt rendezték volna a meccset. Varga Zsolt időt kért, átálltunk két centerre, de még mindig nem tudtuk megtörni a gólcsendet. Ráadásul a fórokkal is megszólták – mintegy kompenzációként? – az olaszokat. Vogel nagy védései kellettek, hogy ne kerüljünk még nagyobb bajba, a Ferencváros kapusa pedig megtette, amit csak remélni lehetett tőle. De gólt lőni még mindig nem tudtunk, és így csak idő kérdése volt, hogy egy megúszás, fór vagy kontra végén az olaszok ellépjenek kettővel. Di Fulvio jobb felsőbe pattintott lövésével végül egy kontra hozta el a 6–4-es déli előnyt.
Zalánki bal keze villant, talán megrántva a vészféket az olaszok egyre gyorsabban robogó szerelvényén. Kilencperces gólcsendet zártunk le, ha pedig a büntető nem számítjuk, 17 perc után sikerült akcióból a kapuba találnunk (6–5). Zalánki és Di Fulvio gólpárbajává alakult a harmadik szünetet megelőző néhány pillanat, egy jó lövéssel itt, egy jó lövéssel ott, így 7–6-ról jöhetett az utolsó negyed ebben az eszelős drámában.
A zárófelvonás újabb gyors gólváltással indult, Echenique találatára Fekete Gergő válaszolt megcselezve a blokkolni igyekvő olaszt (8–7). A következő ellentámadásból Vámos Márton szerzett labdát, az akciót pedig Zalánki egészen elképesztő mozdulata, szinte a feje mögül elengedett, védhetetlen lövése zárta, így 4–4 óta először álltunk újfent egálra (8–8).
5 perc 48 másodperc volt az órán, és megannyi kemény ütközet, vitatható ítélet, és emlékezetes pillanat után ott tartottunk, mintha mi sem történt volna.
Jó védekezés után esélyt kaptunk a vezetés megszerzésére is, de Zalánki ezúttal az idő szorításában nem tudott gólt szerezni. Vogel próbált akciózni Fondellivel szemben, kiúszva a centerbejátszásra, de a labda helyett az olasz kezét találta el először, így újabb büntetőhöz jutott Olaszország. Vogel azonban óriási védéssel ezt is hatástalanította – már a második olasz ötös maradt ki a meccsen. Valahogy gólra kellett volna már váltani Vogel bravúrjait, de az istenért sem akartunk ítéletet kapni a másik kapu előtt. Három perccel a vége előtt aztán csak fújtak egy kiállítást Preschiuttival szemben, Manhercz első lövése a kapufáról kijött, jó tíz másodperccel később az ismétlése épp a lécről befelé vágódott, így újra megszereztük a vezetést is (8–9).
De itt még mindig nem volt vége! Preschiutti az utolsó másfél perc kezdetén egyenlített, így ismét nyomás alá kerültünk. Mert az biztosnak tűnt, a hátralévő időt nem támadhatjuk majd végig, szinte mindegy mivel próbálkozunk. Elkezdődött az utolsó perc, Varga pedig kikérte az utolsó idejét. Az ember pulzusa a sajtóteraszon is az egekben járt, hát akkor mi lehetett még a kispadnál és a vízben! De valakinek higgadtnak és pontosnak kellett maradnia a medencében a mieink közül, ha nyerni akartunk. Nem sikerült, Manhercz lövését fórban védeni tudta Di Fulvio. Hirtelen úgy tűnt, mindent egy sikeres védekezésre kell feltennünk, és akkor talán még egy támadásnyi idő marad a győzelemért, ha nem, akkor jöhet a szétlövés – úgy mint az olimpiát megelőző utolsó felkészülési tornán, vagy épp a dohai vb-n.
Bármelyik jobb forgatókönyvnek tűnt, mint amire időkérés közben az olaszok készülhettek. A védekezés megvolt, csak kinyúlt a kézből egy blokk, ami után megúsztak Varga Dénesék kettő az egyben, épp Jansikra jött ki a befejezés, de három méterről Di Fulvio bele tudott kapni a ziccerbe. Az utolsó 20 másodpercet legalább végigtámadhattuk, de gólt szerezni ebből már nem tudtunk (9–9).
Érvényesült hát a lehető legdrámaibb forgatókönyv. Jöhettek a szétlövések.
Varga kezdett az első párban, Di Fulvio belekapott, és a videózás végén arra jutottak, hogy a lövés nem volt benn. Hát ismét Vogelen volt a világ, de legalábbis Magyarország szeme, ő pedig hozta az újabb bravúrt, a sokadikat ebben a negyeddöntőben. Az első értékesített ötöst épp a mi ötösünk, Vámos Márton hozta össze, Vogelen azonban ezúttal sem lehetett kifogni, elcsípte Fondelli kísérletét is. Előnyben voltunk, de még nem nyertünk. A következő páros hiba nélkül vette az akadályt, Fekete elhibázott ötöse azonban megint felfelé pumpálta a vérnyomásunkat és az izgalmi faktort is. De Vogel négyből a harmadik ötöst is megfogta, ezzel megteremtve az esélyt, hogy a következő lövés a végső legyen – Manhercz jött, ki más, és Manhercz élt az eséllyel!
A magyar férfi vízilabda-válogatott Horvátország, Szerbia és az Egyesült Államok után negyedikként bejutott az elődöntőbe. Ezzel biztos, hogy a tokiói játékok után ismét éremért csatázhat az olimpián.
Manhercz Krisztián a három év döntőjét emlegette, és ehhez méltó teljesítményt hozott! Miként Vogel Soma is. Ember legyen a talpán, aki meg meri mondani, melyikük tette volt a nagyobb hősköltemény.
Egyvalami biztos, ebben a pólócsapatban szerda este nem, messze nem csak egy legény volt talpon a francia vidéken.
OLIMPIA, PÁRIZS 2024
Vízilabda, férfiak, negyeddöntő
Az elődöntőben (péntek):
Az 5–8. helyért:
(Borítókép: Manhercz Krisztián az olaszok elleni győzelem után 2024. 08. 07-én a párizsi olimpián. Fotó: Quinn Rooney / Getty Images)