Jelentős veszteséget kell kihordania lábon a magyar evezésnek: az elmúlt bő tizenöt évben a nemzetközi mezőnyben honfitársként eredményeket felmutató öt versenyző egyszerre köszönt el a válogatottól. Életkorból adódóan Galambos Péter, Juhász Adrián és Simon Béla esetében ez várható, hovatovább borítékolható volt, a náluk egy évtizeddel fiatalabb Furkó Kálmán és Szabó Bence az áprilisban Szegeden rendezett Európa-bajnokságon jelentette be, hogy élsportolóként nem folytatja tovább. A magyar szövetség januárban a városligeti Millennium Házában rendezett évadzáró gálán köszönt el az öt evezőstől, akik a program és a vacsora után készséggel álltak az Index rendelkezésére.
Az öt evezősben közös, hogy nemzetközi versenyen már nem láthatjuk őket többet, viszont egyikük sem szakított véglegesen a sporttal. Akad köztük olyan, aki még az evezéssel sem, sőt tervei szerint a jövőben hazai viadalokon még láthatjuk őt. Az öt kiválóságot arra kértük, röviden emlékezzenek vissza nemzetközi pályafutásukra: mi az, amit abból tanulságként vagy éppen emlékként magukkal visznek a civil életbe.
Az ötök legidősebb és legeredményesebb evezőseként a 38 éves Galambos Péter 14 érmet gyűjtött világversenyeken, a felnőttek között nyolcat. A Vác, majd pályafutása hajrájában az MTK könnyű súlyú kiválósága egypárban és kétpárban egyszerre tette meg a kezdőlépéseit, és lett az egyetemi versenyeken előbbiben kétszeres világbajnok (2010, 2012), valamint utóbbiban kétszeres vb-ezüstérmes (2006, 2014), közben U23-as vb-n is kétszer került ezüstérem a nyakába (2007, 2008) kétpárban. Felnőttkarrierje során aztán már egyértelműen az olimpiai programban nem szereplő könnyűsúlyú egypárban szárnyalt és lett kétszeres Eb-győztes (2019, 2021), valamint egyszeres ezüstérmes (2017). Világbajnokságokon öt érmet szerzett, és bár ott az elsőség elmaradt, mégis háromszor lett második (2012, 2016, 2019), valamint kétszer harmadik (2010, 2013). A világkupákon szerzett több mint tíz érmét – amelyeknek körülbelül fele arany volt – mostani összeállításunkban nem is vettük figyelembe, pedig az is a bőven megsüvegelendő kategória.
„Több a jó emlékem, mint a rossz. Tartalmas volt az evezésben eltöltött 24 évem, amiből a hobbistaként kezdett időszak után gyors átmenettel húsz már üveghangon az élsportról szólt. Nem voltak különösebben nagy céljaim, terveim, aztán az ifiknél szerzett magyar bajnoki cím volt az, ami még több és céltudatosabb munkára sarkalt.”
Galambos felidézte: bár az első éveit könnyű súlyú egypárban és kétpárban egyszerre tudta le, hamar eldőlt, hogy az ő igazi egysége előbbi lesz.
Eredményekben gazdag időszak vette kezdetét, Eb-győzelmekkel, vb-ezüstérmekkel. Utóbbiakat sem éltem, élem meg csalódásként, sőt még a vb-bronzérmet sem, mert mindig olyanok végeztek előttem, akik tényleg jobbak voltak nálam, én pedig minden alkalommal a maximumot nyújtottam. Egyik döntőmről sem maradt az bennem, hogy ebben bizony több volt.
A váci sportember a tavalyi ob után még nem ült vissza a hajóba, de állítja, hogy ez nem marad így, a sporttal amúgy sem szakított.
„Valósággal falom a futóversenyeket és hobbiszinten azért lehet majd még engem hajóban is látni. Az evezéstől most kicsit eltávolodtam ugyan, de nem szakítottuk meg végleg a kapcsolatunkat, amire a munkám miatt nem is lenne lehetőségem. Vácon az önkormányzat ifjúsági sportreferenseként dolgozom, feladatom a helyi iskolákkal és klubokkal való kapcsolattartás, sportesemények szervezése. Közgazdász végzettségem van, ez tehát számomra nem szakirány, teljesen új terep, mert leginkább sportszervezésről szól, de nagyon tetszik a feladat, izgalmas a munka, benne testhezálló kihívásokkal.”
A 36 éves Simon Béla és a 35 éves Juhász Adrián karrierje kis kényszermegszakítással fonódott össze az elmúlt tizenöt évben. Négy világversenyről térhettek haza éremmel. 2009-ben U23-as vb-ezüstérmesek lettek, aztán sorra jöttek az aranyérmek: 2015-ben Universiadét, 2016-ban Európa-bajnokságot, 2017-ben világbajnokságot nyertek. Utóbbin az olimpiai programban nem szereplő kormányos kettesek közé tettek kirándulást, a kormánynál Simon Béla feleségével, Kolláth Vandával. Az egység tavalyi visszavonulásáig 16 éven át volt a magyar mezőnyben verhetetlen fő számában. Simon kétszeres (2012, 2016) olimpikon, Londonban azonban Juhász doppingügye miatt Széll Domonkossal indult. Rióban viszont már az összeszokott egység állt rajthoz és lett kilencedik.
Simon Béla azzal kezdte, hogy lezárult életének egy hosszú és szép időszaka, és ebből sok mindent visz magával.
Távol álljon tőlem, hogy túl nagy szavakat használjak, de számomra akkor is az fejezi ki legjobban az evezésben töltött időszakot, hogy az életemet adtam és kaptam. 2003-tól képviseltem válogatottként a magyar színeket, és amire biztosan megtanított ez a 21 év, az a munkabírás, a terhelhetőség, valamint a dolgokhoz, munkához való hozzáállás, alázat. Rengeteg barátot kaptam az evezésnek köszönhetően, jó kapcsolatokat, és megannyi lehetőséget az élsport utáni életre.
Hiányosságként a legutóbbi két olimpiát említette Simon Béla, amikre nem sikerült kvalifikálniuk. A szolnokiak evezőse szerint talán már nem voltak elég fiatalok, kellően frissek, hogy sikerrel vegyék a kvalifikációs kihívást.
„Így is túl sokszor »haltam meg« versenyeken, egyáltalán nem biztos, hogy valóban képes lettem volna még egyszer. A 2017-es vb-aranyérmet érő hajránk után másfél évvel éreztem magamban újra a kellő tüzet, mert az a sarasotai menet mentálisan annyit vett ki belőlem. Persze egyáltalán nem biztos, hogy ha ott nem égetek el magamból annyit, akkor az bennem is marad, és minden másként alakul, mert közben meg a Himnuszt hallgatni valahol visszatöltötte az energiákat. Ami rossz volt, azokon már úgysem tudok változtatni, és inkább a jó emlékeket viszem magammal tovább, azokra emlékszem majd szívesebben. Mindenekelőtt arra, hogy itthon tizenhat éven át nem tudtak minket megverni a ketteseknél. A balansz tehát megvan a jó és a rossz között, és összességében így is pluszosként köszöntem el a válogatottól.”
Simon Béla az élsport mellett hasonlóan nagy lendülettel végezte felsőfokú tanulmányait is, a napokban újabb államvizsgára készül, ami már a harmadik diplomájához segíti hozzá. Kiemelte: válogatott élsportolóként élni kiváltság, még akkor is, ha közben nincs az átlagember által megszokott karácsony, piros betűs ünnepnap, születésnap.
Ha március 15-e szerda, akkor az a naptárban piros betűvel van jelölve és ünnep, de nekünk az pont ugyanolyan szerda volt, mint egy héttel előtte meg utána.
Simon Béla jelenleg edzőként dolgozik a szolnoki evezősklubban, amelynél versenyzői időszakának nagy részében szerepelt, és próbál edzésben is maradni: tervei szerint a szolnoki nyolcasban akár még ő is ott lesz majd az ob-n. Emellett a funkcionális edzés alapjaira épülő CrossFitben talált magának új kihívást, amiben nemcsak edzőként dolgozik, hanem maga is rendszeresen vesz részt versenyeken.
Juhász Adrián osztja szolnoki és válogatottbeli társa véleményét: 11 évesen érkezett meg az evezősök közé, egész eddigi életét alapjaiban ez határozta meg.
„Ebben az időszakban váltam felnőtté, itt, ebben a közegben és időszakban alakult ki a személyiségem, értékrendem, világlátásom. Éppen ezért lényegében mindent innen, ennek köszönhetően viszek magammal tovább az életben.”
Juhász Adrián elmondta: az emlékei jók és rosszak vegyesen, de nyugtatja a tudat, hogy változtatni már nem tud rajtuk, a lelkiismerete pedig tiszta. Kiemelte: úgy érzi, hogy minden tőle telhetőt megtett az évek során azért, hogy sikeresek legyenek, sokszor talán még erőn felül is teljesítettek. Hozzátette: hiába teltek el hónapok az utolsó nemzetközi versenyük óta, most egyelőre még erősen dolgozik benne, hogy mit lehetett volna máshogy tenni, keresi a hibákat másban és magukban.
Biztos vagyok benne, hogy idővel ez az érzés és ezek a gondolatok azért halványulnak. Egy dolog azonban egészen biztos megmarad bennem: a felkészülésünk soha nem volt tökéletes, sőt még közel tökéletesnek sem nevezném. Valami mindig adódott vagy közbejött. Hol az anyagiak hiányoztak, máskor a szakmai részt éreztem hiányosnak. Amikor meg ezek rendben voltak, akkor jöttek a betegségek. Jó lett volna legalább egyszer megtudni, hogy mire vagyunk képesek, amikor előtte minden klappolt. Na erre már nem kapunk választ soha. Lehet, hogy akkor sem lett volna benne több, ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy a lelkiismeretem tiszta.
Juhász Adrián az új életével kapcsolatban azt emelte ki, hogy négygyermekes apukaként mostantól a pénzkereset válik számára a legfontosabb dologgá. Segítség ebben, hogy az édesapja által már beüzemelt és működtetett családi vállalkozást kell továbbvinnie, és bár az úton korábban már elindult ugyan, de mostantól az eddigieknél lényegesen több munkát fektet bele.
„Földmérőként segítettem apukámat a munkájában, mostantól viszont rám hárul a főszerep. Jó, hogy nem a nulláról és ismeretlen terepen kell kezdenem ezt az életet, hanem van átmenet, de azért így is elég nehézséget okoz, hogy a kellő egyensúlyt megtaláljam a munka szervezése, majd a gyakorlati kivitelezés között, közben figyelmet fordítsak a fejlesztésekre, a tanulásra, saját magam szakmai továbbképzésére, és eközben persze ne feledkezzem meg a családról, a négy lányomról, akik az élsport miatt talán kevesebbet kaptak belőlem, mint amennyire szükségük lett volna. A sporttal sem álltam le teljesen, azt is igyekszem megtartani az életemben, bár ez már nem az evezésről szól.”
Juhász Adrián elárulta: sokat kerékpározik, evezős ergométeren még versenyen is tervez indulni, miként a triatlon is izgatja, a távok közül leginkább az Ironman, amelyhez ideálisak az adottságai, a hosszú ideig tartó magas intenzitású munka.
„A kerékpárt is úgy építem be a napjaimba, hogy azzal ne a családtól vegyem el az időt. Így is túl sok volt az, amit a sportra áldoztam eddig, de miután az jelentett megélhetést, volt hivatkozási alapom a család és a családi feladatok mellőzésére. Mostantól viszont már nincs. Sokszor így a munkába megyek és abból jövök kerékpárral, vagy már reggel négykor felkelek, fél öttől hatig bringán vagyok, és utána tudom kelteni a családot, készíteni a reggelit a gyerekeknek. Hétvégenként két-három órát tudok edzeni, nem többet, hogy ne érje szó a ház elejét.”
Az egyaránt 27 éves Furkó Kálmán és Szabó Bence kettőse úgy fonódott össze, ahogyan Simon és Juhász párosa, csak az egység volt más, amiben versenyeztek. Amíg utóbbiak az olimpiai programon lévő kettest, addig előbbiek alkatukból kiindulva döntően a könnyű súlyú kettest preferálták. Nem is akármilyen szinten! A szám nincs az ötkarikás játékokon, így a mezőny is jóval ritkásabb, leginkább beugrónak számít a felnőttek közé a nagyobb megméretésekre felkészülve. Már akinek az alkata arra lehetőséget ad, hogy továbblépjen. Furkó és Szabó párosa felismerte a korlátait, egy határon túl pedig már nem erőltette a folytatást. Válogatotti pályafutásuk szegedi lezárása tavaly az Eb-ezüstéremmel azonban még így is némi meglepetést keltett. Főként úgy, hogy Galambos, Juhász és Simon profi pályafutásának lezárása bőven a levegőben volt, így a válogatottban Furkó és Szabó kerülhetett volna a kirakatba.
A két evezős 2018-ban tagja volt az egyetemi vb-aranyérmet nyert négyesnek – Szigeti Roland és Szlovák Rajmund társaként –, majd a rá következő esztendőben az U23-as korosztályban lettek vb-bronzérmesek és Európa-bajnokok. A felnőttek közé érdemben 2021-ben érkeztek meg, akkor kontinensbajnokok lettek, 2022-ben pedig megvédték címüket. A szegedi Eb-t megelőzően két évben vb-ezüstérmet gyűjtöttek. Éremkollekciójuk a 2023-as egyetemi világjátékokon szerzett bronzéremmel egészült ki, amit viszont nem fő számukban, hanem az olimpiai programból Párizs után levett könnyű súlyú kétpárban szereztek. Szabónak ezeken túl további két érme van korosztályos Eb-ről, az U23-as mezőnyben 2017-ben Priváczki Ákossal lett második, 2018-ban Szlovák Bencével harmadik.
Furkó Kálmán a kitartást nevezte meg elsőként, hogy mi az, amit közel másfél évtizedes evezősmúltjából magával vitt az élsport utáni életére.
Már kilenc éve eveztem, amikor a 2019-es U23-as vb-bronzérmünkkel megjött az igazi áttörés, és amire a sportágban felkapták a fejüket. Főként úgy, hogy egy évvel korábban a csigolya-problémám miatt az is felvetődött, hogy be kell fejeznem az evezést. A sport, az evezés tanított meg arra, hogy bármilyen nagy vagy nagynak gondolt problémád van, menni kell tovább, meg kell találni a megoldást, mert soha nem tudod, hogy mikor és hol érsz célba vele.
Furkó Kálmán – akinek nagypapája Furkó Kálmán ezredes a magyar kyokushin karate egyik megalapítóját, 8 danos mestere – felidézte: gyerekként abban az időben kapcsolódott be Szolnokon az evezésbe, amikor Simon és Juhász párosa már befutott válogatott volt, és gőzerővel hangolt a londoni olimpia kvalifikációra. Kiemelte: nagy hatást gyakorolt rá, amikor kormányosként beszállhatott abba a szolnoki nyolcasba, amelyben már „nagymenőként” a klub húzónevei is ott voltak.
„Eltelt pár év, és példaképeimmel a válogatottban is csapattársak lettünk, majd barátok, most pedig úgy hozta az élet, hogy pont velük együtt köszöntünk el a nemzetközi versenyzéstől. Erre ugyanolyan büszke vagyok, mint az eredményeinkre.”
Az evezéstől Furkó Kálmán sem köszönt el, Simon Bélához hasonlóan a szolnoki evezősklub foglalkoztatja edzőként. Az a főállása, másodállásban pedig részmunkaidős testnevelőtanár egy helyi középiskolában. Napi szinten maradt edzésben, de már különösebb nyomás nélkül. Még a hajóba is gyakran belül, mert annak idején ő is sokkal hatékonyabbá vált, amikor közvetlenül dolgozhatott együtt rutinosabb evezősökkel, például Simonnal és Juhásszal, ült előttük vagy éppen mögöttük, így meggyőződése, hogy hasonló az ő tanítványaira is jótékony hatást gyakorol majd.
„A hajóban, közös munka alatt szeretném átadni nekik azokat a szakmai tapasztalatokat, amelyeket én is így kaptam, sajátíthattam el. Még furcsa persze, hogy én már csak edzőként veszek részt ebben a folyamatban, nem versenyzőként, kell még idő, amíg teljesen megszokom, de legalább valami folytonosság, a napi edzés megmaradt az életemben. Így talán könnyebb, ez segít. De azért az jó érzés, hogy rajtam már nincs teljesítménykényszer.”
Szabó Bence 2007 őszén indult el az evezőssé válás útján, 2015-től volt tagja a korosztályos válogatottaknak, saját bevallása szerint esetében az egész onnantól fordult komolyra.
„Sokat, rengeteget kaptam az evezéstől, elsősorban az eredményeket, az egyéb élményeket, és remélem, életre szóló barátságokat, kapcsolatokat, amelyeket felsorolni is nehéz, rangsorolni pedig lehetetlen. Ami esetleg rossz volt benne, attól is csak erősebb, tapasztaltabb, így végül jobb lettem, de így, pont ezektől lett nekem kerek az egész.”
Szabó Bence szerint ha a pályafutása elején vagy első felében valaki időutazóként elé teszi a későbbi eredménysorát, egészen biztosan nem hitte volna el neki.
Egész egyszerűen azért, mert nem így tekintettem az evezésre, a sportra, hogy felnőtt, válogatott szinten legyek eredményes. Egyszerű időtöltés volt, amiben az volt a legélvezetesebb, hogy a barátaimmal lehetek együtt, és ott közösen sportolunk. Aztán úgy alakult az egész, hogy amikor én a legnagyobb sikereimet elértem, a gyerekkori társaim 99 százaléka már nem is evezett, időközben ugyanis lemorzsolódtak. Sokan segítettek, hogy idáig eljussak, és szerintem bennem az evezést tekintve végül nem maradt semmi.
Az Eb után Szabó Bence még rajthoz állt az ob-n, utána viszont saját bevallása szerint esetében a nyár vége, ősz eleje már arról szólt, hogy a rossz dolgokra emlékezett, hogy végül is miért döntött relatíve fiatalon a visszavonulás mellett.
„Besokalltam. Jól jött, hogy a barátnőmmel elköltöztem Bécsbe. Teljes életmódváltás után a sport most háttérbe szorult, de a tervek szerint nem örökre. Egyelőre futárként dolgozom, és tanulom a német nyelvet, már amennyire lehet, mert a kollégák és a megrendelők többsége is angolul kommunikál, én viszont a németet erőltetném. Az a terv, hogy a közeljövőben majd személyi edzőként dolgozzak, van szakirányú diplomám, ha pedig meglesz a kellő nyelvismeret is hozzá, akkor majd elindulok abba az irányba. Az evezést egyelőre még nem látom az életemben, biztosan el kell telnie pár évnek, hogy átgondoljam, újra hajóba üljek és akkor mihez kezdjek ott magammal. A közeg, az emberek, a barátok viszont már másnap hiányoztak, de jó, hogy az evezéstől függetlenül ennek egy részét azért tudom vinni tovább magammal az életben.”
Erről a pontról kezd új életbe 2025-ben a magyar evezés. A felnőttválogatott-keretet jelen állás szerint a háromszoros olimpikon Pétervári-Molnár Bendegúz, valamint a kétéves kihagyás után az előző szezonra, a párizsi kvalifikáció reményében visszatért Gadányi Zoltána jelenti.
Hogy az adott férfi és női egypár mellett kik alkotják majd a jövőben a felnőtt csapatot, annak felépítése és eldöntése a szakmára vár, mindenekelőtt az új szövetségi kapitányra, akit a napokban készül bejelenteni a MESZ elnöksége. Az elmúlt években nagy volt a mozgás a poszton, a felnőttek között mennyiségben és minőségben egyaránt sikeres koncepciót hosszú távon egyik szakembernek (csak az elmúlt évtizedben Eros Goretti, Szierer János, Molnár Dezső és Lőrincz Attila is betöltötte a szövetségi kapitányi posztot) sem sikerült végigvinnie.
Borítókép (balról): Szabó Bence, Furkó Kálmán, Juhász Adrián, Simon Béla, Galambos Péter és a MESZ elnöke, Cseh Ottó –Fotó: Magyar Evezős Szövetség Facebook-oldala