A magyar férfi párbajtőr-válogatott tizenkét év után nyert ismét világbajnoki címet. Egész nap kiemelkedően vívott a Boczkó Gábor, Imre Géza, Rédli András, Szényi Péter összetételű válogatott, legyőzték az egyéni olimpiai bajnokkal felálló Venezuelát, hátrányból verték az elődöntőben a lengyeleket, majd úgy verték a döntőben Ukrajnát, hogy az ellenfelünk a kilenc asszóból csak egyet nyert.

A kulcsmeccsek tartalékja, Szényi Péter nyilatkozott először a döntő után. „Egyelőre nehéz felfogni, mi történt. Fantasztikus nap, fantasztikus érzés, fantasztikus közönség, ha sommázni szeretnék. A nézők követtek pástról pástra bennünket, ez elmondhatatlanul jólesett. Ebbe a csapatba bele kell érni, én vagyok a legfiatalabb, remélem, el tudom sajátítani ezt az egészen elképesztő harcmodort, amivel a társak rendelkeznek.”

Rédli András, vagyis becenevén az ezredes, aki az egész nap alatt nem került az egyes összevetéseknél mínuszba, így értékelt: „Még jobban összekovácsolta a csapatot Boczek [Boczkó Gábor – a szerk.] sérülése. Harcos, fegyelmezett vívást mutattunk be. Imre Géza egészen kiváló technikai képzettséggel rendelkezik, olyan, mint egy fekete párduc, ezért tudott elhúzni Medvegyevtől, az egy fontos momentum volt. Büszkék lehetünk magunkra, mert joggal nyertünk."

A 38 éves Imre Géza már tizenkét éve is a világbajnoki aranyérmes csapat tagja volt, de viccesen azzal kezdte, hogy már nem is emlékszik rá, olyan régen volt.

„A legnagyobb dolog egy sportoló életében, hogy hazai pályán nyer. Gáborral, a kapitánnyal beszélgettem a meccs előtt, nincs mese, meg kell próbálni, hogy a hetedik párban legyőzöm az ukránt. És ez bejött. Megpróbáltam jól vívni, de szerencse nélkül nem ment volna. Semmit nem ért volna az egész, ha nincsenek társak. 12 éve egész jól ment, de ez a közönség semmivel össze nem hasonlítható”.

Arról is beszélt a magyar találatok több mint felét adó klasszis, hogy 1991-ben már ott volt a vb-n, de csak mint önkéntes, „és azóta az álmaim között szerepelt, hogy egyszer a magyar emberek előtt fogok vívni. Nem volt energiánk, hogy a többi pástot nézzük, mostanáig nem tudom, ki, kit vert meg. Csak a saját dolgunk érdekelt. A svájciak sehol nem voltak korábban, első helyről indultak, most visszaestek, mert a nyolc közé sem jutottak be. Az ukránok is feljöttek egy kisebb hullámvölgy után. Egy állandó van: Magyarország. A miénk az állandóság, mert 2009 óta nem volt olyan világverseny, amelyiken ne lettünk volna ott a dobogón. Az is igaz, hogy nem nyertünk, csak most. Így kellett lennie, hogy Budapesten tegyük meg."

Hogy mi lesz Rióban? "Azt hiszem, még nyitva van, mármint a szórakozóhely. Az olimpia pedig még nagyon messze van. Meglátjuk, mit hoz a jövő, kitartok-e addig."

A nap közben sérüléssel bajlódó, a lengyelek elleni elődöntőben a fontos és mindent eldöntő tusokat fél lábról adó Boczkó Gábor először lett világbajnok. Hét Eb-aranyat már begyűjtött korábban.

„Nagyon hiányzott már ez az arany, még ha többször meg is előlegezték nekem ezt idén. De a vívás nem atlétika, nem a százméteres síkfutás. Itt van ellenfél is, emellett volt nyomás rajtunk, épp azért, amit Géza elmondott. Hogy mindig ott vagyunk a dobogón.”

A szerepét, hogy mindig neki kell befejezni a meccseket, nem misztfikálta.

„Egyszerűen ez a dolgom, hogy az éles szituációkat megoldjam, hogy a hajót bevigyem a célba. 3-1-re megvertem az elején Medvegyevet, de az volt a taktika, hogy majd Géza ismét legyőzi ezt a kicsit darabos srácot. Valahogy majd bedarálja. 12-8-ra verte, így aztán abszolút lőtávolban voltunk, amikor utoljára a pástra mentem.”

A mindent eldöntő asszót, amit öt találat előnnyel kezdett, így idézte vissza.

„Az elején nem jöttek be a tusok, utána megjött a fíling, ettől elbizonytalanodott az ellenfél. Ismétlem, ez a dolgom. Sokan mondták: hős vagyok. Nem vagyok az. Ez nem Hollywood, ez egy világbajnokság, egy csapatnak a része vagyok. A csatából nem szabad elrohanni, fel kell vállalni, a feladatot akkor is meg kell oldani, ha éppen fáj egy kicsit a lábam, ha beszakad az izmom. Nem volt amúgy kis dilemma, hogy vállaljam el a lengyelek az utolsó csörtét. Ártok-e a csapatnak azzal, ha páston maradok. Meg tudom-e csinálni? Tudom, hogy hősökre van szükség, de én csak tettem a dolgom. És utólag elmondhatjuk, jó döntés volt tovább vívni. A döntőre pedig gyógyszerekkel, ragasztással felvettem a küzdelmet, és nem is éreztem a sérülést, nem hátráltatott.”

Visszautalt arra, hogy szombat este összeültek Udvarhelyi Gábor kapitánnyal, nyomatékosították, hogy bízni kell önmagukban, a szakemberekben, az elvégzett munkában, és hogy hatalmas koncentrációval kell vívni.

„A legutóbbi Eb-n vagy más vb-n név szerint lehetett szólítani az embereket a lelátón, itt négyezren tomboltak, ez a mi sportágunkban egyáltalán nem megszokott, és mindenkinek köszönöm, aki eljött, és velünk ünnepelt. Komoly erőt adtak nekünk.”

A zárszót Udvarhelyi Gábor mondta ki nagy mosollyal: „a győzelemhez mindennek stimmelnie kell. Rédli Andris passzívol, Géza hozza a tusokat, Boczek pedig befejezi. Szényi pedig ragyogóan vezeti a jegyzőkönyvet. Meghatározták a taktikát, bele se kellett szólnom, és meg is csinálták. Ilyen csapattal könnyű."

És hogy mi a legnagyobb élménye?

„Ez az arany holtversenyes az életemben azzal, amit Nagy Tímea Sydneyben szerzett. Nem tudok különbséget tenni.”