Ahogy a futball, úgy az asztalitenisz is Angliából került a kontinensre. Magyarország meg szinte csomagban kapta a két sportágat a huszadik század elején. 1904-ben az MTK-ba igazoló skót futballista, Edward Shires ütőket és labdákat is hozott magával, amivel megtanította játszani a csapattársait. Az egyik első pingpongklub így az MTK lett, de a MAFC-ban is korán elkezdtek ütögetni, és rögtön versenyt is rendeztek, aminek a döntőjében Shires kikapott.

Egy évvel később bebizonyították, hogy mennyire komolyan veszik a sportágat, és a világon elsőként a Budapesti Egyetemi Atlétika Klub hivatalos pingpongbajnokságot rendezett.

A sportág alapjait hamar lerakták, a versenyrendszer is beindult, ami garantálta a jó játékosokat, de az első világháború után szinte újra kellett építeni mindent. Annyira nem volt nehéz, mert maradtak még régi pingpongosok, és az 1920-as években még népszerűbb lett a játék.

A váltogatott ellenfelek és a kemény edzések önmagukban hordozták a fejlődési lehetőséget, még úgy is, hogy képzett edzők nemigen voltak akkor még. De ahogy Jakob Sokovitz megjegyzi írásában, az sem volt elhanyagolható szempont, hogy jutott pénz az utazásra és a felszerelésre. Utóbbiba az ekkoriban elterjedt gumiütő is beletartozott, ami kisebb forradalmat hozott a sportágba, a használatával alakult ki a támadó- és védőütés fogalma, sokkal technikásabban lehetett velük játszani, mint az egyszerű faütőkkel.

A hőskorban sok zsidó származású pingpongosunk volt, a második világháborúig velük uralta Magyarország a sportágat, bár az első vb-aranyakat még nem ők hozták. A sikersorozat Jacobi Viktorral és Mednyánszky Máriával indult 1926-ban, de az első vb-n nemcsak a két egyest, hanem minden más számot Magyarország nyert. Ausztriának úgy jutott egy arany, hogy Mednyánszky női párosban Fanchette Flamm-mal az oldalán nyert.

Mednyánszky a következő években is bebetonozta magát az első helyre, egyesben még négy vb-t nyert sorozatban, és összesen 18 arannyal zárta pályafutását. Ezzel azóta is minden idők legeredményesebb női versenyzője. Mednyánszkyt aztán Sipos Anna váltotta, két egyéni vb-címmel és 11 arannyal folytatta a hagyományokat.

A férfiaknál is magyar dominancia alakult ki, az első tíz vb-n nyolc aranyat hozott el egyesben a válogatott. Jacobi után nyert Mechlovits Zoltán, Szabados Miklós és Barna Viktor is. Akkora volt a fölényük, hogy nem egyszer magyar-magyar döntőt tartottak.

Ilyen játékosokkal persze nem volt kérdés, hogy ki nyeri az aranyakat párosban és csapatban. A korszak nagy zsenijévé Barna vált, aki utánozhatatlan éremgyűjteményt hozott össze, ő is ötszörös egyéni világbajnok lett, de hosszúra nyúlt karrierje során – 43 éves koráig játszott – összesen 40 vb-érmet, közte 22 aranyat szerzett. Ezek nem mindegyikét nyerte Magyarországnak, mert az egyre nyomasztóbbá váló zsidóellenesség miatt emigrált, így 1938-ban már angolként lett világbajnok.

A második világháború miatt nyolc évig nem rendeztek vb-t, ez is visszavetette a sportágat, de Magyarország a zsidóüldözés miatt is rengeteg játékost veszített, sokan mentek külföldre. Ennek ellenére viszonylag gyorsan kinevelődött egy újabb sikeres generáció.

Az épülő kommunizmusban a pingpong tömegsporttá is vált, munkahelyi bajnokságok és csapatok szerveződtek mindenfelé. A világháború utáni első, 1947-es vb-n Farkas Gizella győzött egyesben, osztrák partnerével női párosban és Soós Ferenccel vegyespárosban.

A következő hét évben még hét vb-címet szerzett, és még másfél tucat másik érmet.

A modern pingpong is valahol ezekben az években kezdődött, ekkor kapcsolódtak be igazán az ázsiaiak a versenyrendszerbe és mutattak meg egy csomó újítást. Megjelentek a tollszárfogásos, majd 1952-től a szivacsos ütők is, tovább bővítve a technikai lehetőségeket. A játék felgyorsult, már nem az órákig tartó pötyögésről szólt.

Még az új korszak kezdetén, 1953-ban sikerült Sidó Ferencnek világbajnokságot nyernie egyesben. A kilencszeres világbajnok edzőként is meghatározó alakja maradt a sportágnak, de egy globális újítás is az övé volt:

Az 1950-es évek után már aranykorszakról nem beszélhetünk, de az 1970-es években újra sikerült világbajnoki címeket szerezni. A kiszámíthatatlan pörgetőjátékukkal a Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor alkotta csapat meglepte az ázsiaiakat. 1971-ben Jónyer Klampárral lett páros világbajnok, majd négy évvel később Gergellyel, de ennél is nagyobb siker volt, hogy ekkor egyéniben is nyert.

Ez a hármas szerezte a magyar pingpong 71 aranyérméből az utolsót is: az 1979-es csapatvilágbajnokság döntőjében 5-1-re verte Kínát. Az asztalitenisz 6:3-a után még jött egy ezüst- és egy bronzérem is csapatban, de azóta nem volt komoly esély éremre.

A nőknél 1955 után csak ázsiai világbajnokot avattak egyesben, már a dobogóra felkerülni sem volt könnyű európaiként. Az utolsó nagy egyéni magyar sikert Kóczián Éva érte el 1961-ben egy ezüstéremmel. Párosan is hasonló volt a trend, a kínaiak és a koreakiak tarolnak. Utolsó európaiként Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina állhatott fel a dobogóra, 1995-ben lettek harmadikok, azóta várjuk, hogy vb-n is legyen eredményes pingpongosunk.

Minden bajnokot és érmest nem soroltunk fel, de itt böngészheti az eredményeket.

Felhasznált források:

http://old.mtva.hu/hu/sajto-es-fotoarchivum/4672-sido-ferenc-kilencszeres-vilagbajnok-asztaliteniszezo-90-eve-1923-aprilis-18-an-szueletett

http://www.nemzetisport.hu/migralt_cikkek/20020811/legyozhetetlen_pingpongzseni

 http://isoh.org/cause-view/the-history-of-sport-and-physical-educationamong-the-jewish-people-in-hungary-in-the-last-120-years/

https://sportszertar.wordpress.com/asztalitenisz_tortenet/

https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_World_Table_Tennis_Championships_medalists

Borítókép: 1979. június 27. A dobogó legfelső fokán a világbajnok magyar férfi válogatott Gergely, Klampár, Jónyer, Takács, Kreisz összeállítású csapata, jobb szélen Berczik Zoltán edző, kezében a díjjal a 35. Asztalitenisz Világbajnokságon. Második a kínai csapat (balról), a harmadik helyen a japán és csehszlovák válogatott.Fotó: MTI/KNA