Százhúsz éve, 1897. június 13-án született Turkuban minden idők egyik legsikeresebb hosszútávfutója, a kilencszeres olimpiai bajnok finn csodafutó, Paavo Nurmi. Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja.

Tizenegy évesen kezdett rendszeresen futni. Három évvel később már tíz percen belül teljesítette a 3000 métert, edzéseit példaképe, az 1912-es stockholmi olimpia háromszoros győztese, Hannes Kolehmainen irányította. Nurmi felkészülési módszereiről ellenfelei később sem sokat tudhattak meg, egyesek szerint naponta kétszer (délelőtt és az esti órákban), mások szerint négyszer tartott edzést, megint mások azt a kevésbé valószínű változatot hangoztatták, hogy késő ősztől kora tavaszig egyáltalán nem is futott.

Az élvonalba huszonhárom éves korában, az 1920-as antwerpeni olimpián robbant be. Tapasztalatlansága miatt 5000 méteren még a francia Joseph Guillemot mögött ért célba, de aztán győzött 10 ezer méteren, megnyerte a 8000 méteres mezeifutást, és ebben a számban a finn csapat tagjaként is első helyezést ért el. Az olimpia után Helsinkibe költözött, ahol elvégezte az ipariskolát. A csodafutó a következő években több távon is megpróbált világcsúcsot elérni, de csak 1921-ben sikerült neki. Ekkor 10 ezer méteren futott világrekordot, amelyet a következő évben a 2000 méteres, majd az 5000 méteres csúcs követett.

Az 1924-es párizsi olimpiáról öt aranyéremmel tért haza. Szinte felfoghatatlan módon 1500 és 5000 méteren is olimpiai rekordot futott, mégpedig úgy, hogy a kánikulában rendezett két futam között csak fél órát pihent.  Aztán 3000 méteren, a mezeifutás egyéni és csapatversenyében is aranyérmes lett. Legnagyobb felháborodására az egészsége miatt aggódó sportvezetők nem engedték rajthoz állni 10 ezer méteren. Csattanós válaszként az olimpia után olyan világcsúcsot futott, amelyet a többiek tizenhárom éven át csak ostromolni tudtak. (Sőt, a legenda szerint a döntővel egy időben egyedül ő is futott a gyakorlópályán, és fél perccel jobb időt ért el, mint győztes honfitársa, Ville Ritola.) 1925-ben amerikai turnén vett részt, 55 versenyen állt rajthoz, s csak kétszer nem győzött.

Az 1928-as amszterdami olimpia - akkor még nem sejtette, hogy számára ez lesz az utolsó - egy arany- és két ezüstérmet hozott számára: 10 ezer méteren állhatott a dobogó legfelső fokára, 5000 méteren, illetve 3000 méteres akadályfutásban második helyezést ért el.

A világ egyik legnépszerűbb, egyben legszerényebb sportolója legfájóbb vereségét a sportpályán kívül szenvedte el. Úgy tervezte, hogy indul az 1932-es Los Angeles-i olimpián, és a maratoni futásban teszi fel a koronát pályafutására. (Szakértők szerint a csúcsformában lévő Repülő Finn tíz perccel jobb időre lett volna képes, mint az akkori világcsúcs.) A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) nagyhatalmú elnöke, a svéd Sigfrid Endström azonban elérte, hogy Nurmit nyilvánítsák profinak, mert 1931-ben egy versenyen 250 dollár pénzdíjat vett át. A döntést a fellebbezések nyomán sem változtatták meg, Nurmi hiába utazott el az olimpiai faluba, hiába kérte ezt petícióban a maratoni futás valamennyi résztvevője, nem engedték rajthoz állni. (Finnország ezután nyolc éven át nem volt hajlandó részt venni a hagyományos finn-svéd futóversenyen.) Hazájában nemzeti amatőrként még indult versenyeken, utoljára 1934 szeptemberében 10 ezer méteren állt rajthoz.

A mai napig ő az egyetlen futó, aki egyidejűleg tartotta az egy mérföld, az 5000 és a 10 ezer méter világcsúcsát. A világon eddig összesen kilenc atléta volt egyszerre 5000 és 10 ezer méteren is az IAAF által elismert világcsúcstartó, közülük Nurmi 2849 napon át tartotta a rekordot. Ezt csak 2012-ben szárnyalta túl az etióp Kenenisa Bekele, a szám jelenlegi világcsúcstartója, aki akkor 2850. napja volt birtokosa a két csúcsnak. Nurmi élete a futás volt, de verseny közben úgy látszott, hogy szenvedély és érzelem nélkül fut, szeretett győzni, de soha nem mosolygott. Minden versenyén a kezében volt a stopperóra, és látszólag több figyelmet szentelt a tempó ellenőrzésének, mint ellenfeleinek.

Minden idők egyik legeredményesebb sportolóját csak az 1952-es helsinki olimpián láthatta újra a közönség, amikor hatalmas üdvrivalgás közepette az ötvenöt éves sportember gyújtotta meg az olimpiai lángot. A közönség szeretete mellett a NOB rehabilitáló döntése is enyhíthette szomorúságát.

Az üzleti életben építőiparral és részvénykereskedelemmel foglalkozott, ruhaboltja is volt, amelyet főként azért kerestek fel a vevők, hogy láthassák a tulajdonost. Finnország egyik leggazdagabb embere lett, hazájában az első orvosi mentőautókat az ő anyagi támogatásával szerezték be. 1968-ban a szív- és érrendszeri betegségek vizsgálatát támogató alapítványt hozott létre.

A zárkózott sportoló hetvenéves korában állt még egyszer a nyilvánosság elé, akkor is csak azért, mert az ünnepi televíziós interjút nem más, mint az akkori finn államfő, Urho Kekkonen készítette vele. A Repülő Finn 1973. október 2-án halt meg Helsinkiben. Állami temetést kapott, szobra ott áll a helsinki olimpiai stadion előtt, az euró bevezetése előtt arcképe díszítette a tízmárkás finn bankjegyet.