Idén sem múlik el balhémentesen a wimbledoni tenisztorna, bár Danyiil Medvegyev idei pénzdobálós hisztije azért nem mondható általánosnak. Az elmúlt években leginkább a ruházatból, vagyis a Wimbledonban a kelleténél is szigorúbban vett csak fehér irányelvből volt probléma, például cipőcserére késztették a túl rikító talp miatt Roger Federert, vagy fehérneműcserére több női indulót.

Manapság egyetlen dolgot engednek, egy maximum egy centiméter széles színes csíkot a ruha szélén, ezen felül csak a ruha, cipő, kiegészítő márkajelzése lehet színes. A kőkemény hagyomány mögött viszont az eredeti, 1880-as években írt eredeti szabálykönyv áll, amiben épp azért határozták meg fehérben a kötelező viseletet, mert

a verejték ugyanis nem hagy foltot a fehér ruhán.

Erről Valerie Warren ír Tennis Fashion: Over 125 Years of Costume Change című (A tenisz divatja: 125 év mezeinek változása) könyvében, egészen pontosan így:

Az egyik probléma, amit muszáj volt orvosolni már az elején, az izzadság volt. Ahogy egyre technikásabb lett a játék, egyre több mozgással is járt, ami egy rettegett bajhoz, a színes ruhákon megjelenő izzadtságfoltokhoz vezetett. Elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy egy nőt izzadtan lássanak.

A következő 60 évben bebetonozott tradícióvá vált a fehér ruha, egészen 1947-ig, amikor a teniszkarrierje után a teniszruházatba fektető Ted Tinling világoskék és rózsaszín díszekkel dobta fel Joy Gannon ruháját. 1949-ben betiltották a kezdeményezést, 1962-ig nem is látott a fehéren kívül más színt a ruhákon Wimdledon.

A négy Grand Slam-torna közül elsőként a US Open engedte meg a fehérnél színesebb viseletet 1972-ben, de Wimdledon nem lazított, igaz, a 70-es években azért az ötszörös bajnok Björn Borg ruházata is elbírt egy kis zöld csíkozást és kék gallért, ahogy egy-egy csuklószorító, fejpánt vagy -kendő erejéig vissza-visszatértek a színesebb darabok.

A lényeg, hogy az izzadság ne látszódjon.

Cikkünkhöz a The New York Times írását használtuk fel.