„Valami célja még van velem, velünk a Jóistennek, ha életben tart mindannyiunkat”

– állapította meg kedves mosollyal a novemberben már a 94. születésnapját is megünneplő Köteles Erzsébet, aki az 1956-os olimpián győztes kéziszercsapat csapat tagja.

Melbourne-ben a svédeket és a szovjeteket előzte meg a favoritnak számító magyar tornászcsapat.

A névsor:

• Bodó Andrea
• Kertész Alíz
• Keleti Ágnes
• Korondi Margit
• Köteles Erzsébet
• Tass Olga

Ahogy Köteles első mondatából kiderült, közös bennük, hogy 62 évvel sikerük után még valamennyien élnek.

„Az Amerikában élő Grétivel beszéltem nemrég, sajnos autóbalesete volt, sajnos így azt nem mondhatom, hogy élünk és virulunk, de nagy szó, hogy még tudunk mesélni az élményeinkről, amiket átéltünk.”

Kötelest gyerekkorában elgázolta a villamos, és a vezető nem vette észre, hogy a kerekei alatt ott van egy gyerek. Csoda volt, hogy életben maradt, mindmáig visszacsengenek a fülében az egyik orvos szavai, aki egy hónappal a baleset után azt mondta neki, végre nem úgy nézel ki, mint egy hulla.

A tornacsapat sztorija még a legsikeresebb olimpián, 1952-ben kezdődött Helsinkiben, amikor a mieink buzogánnyal mutatták be gyakorlataikat. Korondi kezéből azonban kicsúszott, ami jelentősen közrejátszott abban, hogy csak a harmadik helyet érték el.

A csapat felkészítője, Herpich Rezsőné – később a válása után Nagy Jenőné – volt. Mindenki Vali nénije 1952 után határozta el, hogy a következő olimpiáról mindenáron aranyéremmel szeretne hazatérni.

„Vali néni nekem tanárom is volt az iskolában, duplán szemmel tartott. Erélyes volt, a hangja betöltötte az egész termet, olykor féltünk is tőle, de igazságos volt, ezért szerettük. Engem talán kedvelt is, mert gyakorta mondogatta: Erzsike, te egy kincs vagy.

Figyelmeztetett, nekem nem az a dolgom, hogy a fiúk közt próbálgassam az erőmet. Mindig hallgassak őrá, mert ő bajnokká fejleszt engem. Ő tudja, hogy a tornára születtem, csak legyek mindig szófogadó.

15 évesen persze hittem is, meg nem is, és egy tinédzser másként látja a világot, nem törődtem vele.”

Köteles fiús testalkatú volt, és az érett nők közt kisebbségi érzése volt, szégyellte, hogy csontváznak néz ki a többiek között, ezért amikor válogatott nyári keretedzése volt, először elbújt a kályhacsőben. Vali néni azt tanácsolta neki, miután rátalált, hogy ne ijedjen meg, hamarosan nőies lesz, és a legjobbak közé fog kerülni.

Akkor a római Foro Italicóban rendezték a világbajnokságot, a magyar csapat pedig magasabb pontszámot kapott szovjeteknél, ami akkor általános meglepetést keltett. Zongorakíséretre mutatták be gyakorlatukat, és égszínkék zászlókkal vonultak ki a pódiumra.

„Nagy szél volt, tartottunk attól, hogy ez nem lesz jó nekünk. Megbontja az összhangot.

Én nem vagyok egy szentfazék, van hitem, de akkor úgy éreztem, hogy az isten odafigyel ránk, a gondunkat viseli, mert arra a négy percre, amíg bemutattuk a tudásunkat, a szél alábbhagyott.

Szinte el is állt, mi pedig jól mozogtunk.”

A Népsport korabeli tudósítás kiemelte, hogy

"két-két nagyméretű kékselyem zászlóval nyújtottak művészi teljesítményt, amellyel kellemesen lepték meg a nemzetközi tornászélet elismert szaktekintélyeit is."

Az újítás azért is számított forradalminak, mert a többi csapat nem változtatott, karikát, labdát, buzogányt használt, míg a magyarok a hatás kedvéért bátran változtattak.

Pető Béla cikkében azt is megjegyezte, hogy a francia Berthe Villancher, a nemzetközi szövetség technikai végrehajtó bizottságának titkára sietett először a magyar csapatnak jókívánságait kifejezni.

„Lenyűgöző volt! A lelkes zene és az azt kifejező nagyszerű tánc forró hazaszeretetet tolmácsolt. A magyar lányok munkáján meglátszott, hogy nagyon szeretik a hazájukat.”

A csapatnak akkor nyolc tagja volt.

• Bánáti Éva, Bánhegyi Lászlóné, Kárpáti Irén, Keleti Ágnes, Kertész Alíz, Köteles Erzsébet, Tass Olga, Vásárhelyi Edit.

Jöhetett az 1956-os olimpia, ahová eredetileg Nagy Mártát nevezték volna, mert Kertésznek megsérült a könyöke. A gyakorlatot azonban nem tudta tökéletesen, ezért az utolsó pillanatban, már Ausztráliában váltottak. (Nagy is él, ő részt vett az amerikai sportlap által szervezett túrán, Denver mellett telepedett le.)

Az olimpiai döntő előtt történt egy kis malőr, ami majdnem megzavarta a csapatot. Tass Olga nemzeti színű szalagja ugyanis eltűnt.

Aztán persze lehet, hogy csak egyszerű véletlen volt, és az olimpiai faluban maradt a szalag.

Nagy Jenőné erre azt találta ki, hogy a hátrányból előnyt is lehet kovácsolni, egy szivárványszínű szalagot szerzett a házigazdáktól, amelyikkel az edzéseken gyakoroltak. A zsűrinek pedig azt mondta, a szivárvány színeivel fejezik ki a reményt, hogy egyszer Magyarországon is szabadabb lesz majd az élet. És béke lesz.

„Dübörgő, szűnni nem akaró tapsvihar volt. Olyan, ha most eszembe jut, akkor is elégedettséggel gondolok vissza rá. Hogy ezt mi váltottuk ki a mozgásunkkal, a harmóniánkkal. Műanyag flakonokba kavicsokat raktak olimpikon társaink, azt rázva, lábdobogással éltettek bennünket.

A végén félig guggolva meghajoltunk, úgy engedtünk magunk elé félkörívben az 6 méter hosszú, 20 centi széles piros-fehér-zöld színű szalagot.

Tudtuk, hogy magas pontszám lesz. De a szovjeteket legyőzni sohasem egyszerű. Akkor is sikerült. Egymás nyakába borultunk és sírtunk. Fennkölt ez a pillanat. Alig hihető, hogy van ilyen az ember életében.”

A Sport című lap így tudósított 1956-ban.

Percekig tombolt a látványos szalaggyakorlat után a közönség, tapsolt és dübörgött a nézőtér. Az volt a vélemény, hogy amit a magyar csapat bemutatott,

A helyszínen tartózkodott az edinburgh-i herceg, akit ugyancsak elvarázsoltak a magyar nők teljesítményükkel.

Kötelesnek a mai napig sokszor eszébe jut a gyakorlat, évekkel ezelőtt még pár lépést végre tudott hajtani volna belőle, de most már fájnak a lábai.

Neki nem fordult meg a fejében, hogy kint maradjon vagy az Egyesült Államokba menjen. Tudta, hogy a Móricz Zsigmond körtér közeli lakásukat bombatalálat érte, és azt az egy méter magas Zsolnay porcelánváza bánta a falak és a szekrények mellett. Szilánkokra tört a váza, ami azért nőtt a szívéhez, mert az volt az első jutalma tornásztudásért, egy olasz–magyar után kapta. Egy darabot tudott csak megőrizni belőle.

Sorsszerű, a szovjet löveg pusztításakor nem volt otthon, hanem edzésre sietett.

A csapatukból Bodó, Korondi és Keleti is kint maradt. Bodó San Franciscóban él, Korondi Las Vegas közelében. A nemzet sportolójának választott, most 97 éves Keleti Ágnes Izraelben telepedett le, az év egyik felét ott, a másikat Budapesten tölti.

Az élsport után tanárnőként dolgozó Köteles sokat küzdött azért, hogy az iskolákban legyen mindennapi testnevelés.

„Tornázni még szoktam. Minden reggelem úgy kezdődik, hogy az ágyban vagy a fotelemben kis terpeszbe ülök, átmasszírozom az izmaimat is.

Emellett felemelem a vállaimat a füleimhez, majd visszaengedem, miközben figyelek a helyes testtartásra, a gerincre, a mellkasra. Maguknak is, ahogy mindenkinek csak ajánlani tudom.

Próbálják ki, akár most is, amíg beszélgetünk. Egy kis rendszeres mozgás jót tesz. Lehet, hogy azért élek még, hogy erről beszéljek, mennyire fontos néhány tornagyakorlat.”