A Ferrari és a piros szín olyannyira összeforrt a motorsportban, hogy az általuk használt színárnyalatnak külön neve is van: rosso corsa. Igaz, ez valójában az összes, nemzetközi sorozatban indított olasz autó preferált színárnyalata, legyen az Alfa Romeo, Maserati, Lancia, vagy épp a trendhez később csatlakozó Ferrari és Abarth.

Volt olyan év azonban, amikor a Ferrari révén ikonikussá vált szín hiányzott a Forma-1-ből: 1964-ban a tulajdonos Enzo Ferrari annyira megharagudott a Nemzetközi Automobil Szövetségre (FIA) és az Olasz Autóklubra (ACI), hogy szakított a hagyományos olasz színekkel.

A rosso corsa eredete 1907-ig nyúlik vissza, amikor egy olasz arisztokrata, Scipione Borghese herceg egy vörösre festett Italával nyerte meg az első Peking-Párizs autóversenyt. A herceg jutalma egy palack pezsgő volt, a siker viszont annyira népszerűvé tette őt és az autóját is Olaszországban, hogy lényegében azonnal átvették a vörös színt az ország autóversenyzői.

A balhé igazából két évvel korábban kezdett érlelődni, és nem is a Forma-1 miatt robbant ki. 1962-ben a Ferrari szerette volna a 250 GTO autóját is nevezni (homologizáltatni) a mai endurance-sorozatok elődjeként működő, 1953-92 között fennálló Sportautó-világbajnokságba (World Sportscar Championship). Ám a szabályok szerint csak olyan autót fogadtak be a sorozatba, amiből legalább 100 darab utcai verzió is készült, hogy ne csak versenyre fejlesztett verzióval induljanak a gyártók.

(Ebbe a sorozatba tartoztak akkor a megbízhatósági versenyek, így például a Le Mans-i 24 órás verseny és társai, ahol pár évvel később megjelent a Ford a Ferrari kihívójaként.)

A legenda szerint viszont a Ferrari elmaradt a százas gyártási minimumtól, úgyhogy egészen szürreális trükközésbe kezdtek: meghívták az FIA képviselőit, hogy számolják össze a száz darab 250 GTO-t. De a számolás közben leültették őket egy kicsit kávézni, hogy aközben a már megszámolt autókat áttolják a gyár egy másik részére, így prezentálva a kellő mennyiséget. Hogy ebből mi igaz, az örök rejtély, az viszont biztos, hogy a Ferrari elindulhatott 1962-ben, sőt, nyert is, ahogy 1963-ban is.

Ez viszont nem volt elég Enzo Ferrarinak, 1964-ben új kocsival álltak elő, a 250 LM-mel. Az FIA azt azonban már nem homologizálta, mert nem találtak belőle száz darabot. Az ügyben az Olasz Autóklub sem állt Ferrari mellé,

És ez nem csak blöff volt: az 1964-es idény utolsó két futamán, az Amerikai és a Mexikói Nagydíjon nem három piros Ferrari, hanem három fehér-kék North American Racing Team-autó állt rajthoz. Pontosabban Amerikában csak kettő, Mexikóban indult három, Lorenzo Bandini és John Surtees mellett a később, 1971-ben életét vesztő mexikói pilóta, Pedro Rodríguez vezetett Ferrarit.

A North American Racing Team az olasz Ferrari-importőr amerikai versenyrészlege volt, a néven és a színen kívül viszont nem sok minden változott. John Surtees ugyanolyan gyors maradt, mint előtte, és a New York-i Watkins Glen, majd a mexikóvárosi pályán is második helyet szerezve világbajnok lett. Utóbbi helyszínen Bandini lett mögötte a harmadik, és Rodríguez is pontszerző, hatodik lett.

Surtees ezzel a sikerével a mai napig az első és utolsó versenyző lett, aki motorral és versenyautóval is világbajnok lett, a motorosok között 350 köbcentiben három, 500 köbcentiben négy bajnoki címet szerzett – 1958-ban, 1959-ben és 1960-ban duplázott, vagyis mindkét kategóriában világbajnok volt –, emellé 1964-ben F1-világbajnoki címet is szerzett.

Az ellentétet sikerült elsimítani a téli hónapokban, és 1965-ben már újra piros színekben indult a Ferrari, amit azóta sem háborgattak újra.

Forrás: Formula One