1919. december 26. majdnem egy évszázadig gyásszal felérő dátum volt a Boston Red Sox baseballcsapat szurkolóinak. Vannak, akik a mai napig átkozzák ezt a dátumot, a klub akkori vezetése ugyanis azon a napon adta el a legendás Babe Ruth játékjogát a rivális New York Yankeesnek. A Red Sox történetében 84 elátkozott év következett: a Yankees még Ruth-szal négy, a század végéig pedig további 22 bajnoki címet gyűjtött. A baseballtörténelem legrosszabb ügyletét állítólag egy színdarab miatt bonyolították le, a Yankeesnek ráadásul végül egy centjébe sem került a legenda megszerzése.

A baseball Hírességek Csarnokában őrzött szerződés tanúsága szerint a Boston Red Sox 1919. december 26-án, egy 25 ezer dolláros első részletért (és még három másik, hasonló összegű törlesztőért) cserébe eladta a sportág később egyik legnagyobb sztárjává váló Babe Ruth játékjogát a New York Yankeesnek.

Közkedvelt álláspont szerint a Red Sox tulajdonosa egy színdarab miatt vált meg sztárjától, ami részben igaz is, a háttérben viszont több más dolog is húzódott. Az viszont vitathatatlan, hogy az 1919-es ügyletre vezethető vissza a Red Sox és a Yankees szurkolói közötti csillapíthatatlan gyűlölet.

Az elégedetlen szupersztár

1919-ban volt a baseball addigi (és máig) legnagyobb botránya, amikor a Chicago White Sox pár játékosa elcsalta a bajnoki döntőt, ám a botrányról csak egy évvel később értesült a közvélemény. Azt viszont lehetett tudni, hogy még a legnagyobb sztárokat sem fizették agyon akkoriban. Részben ez volt a gondja a Red Sox legjobbjának, Babe Ruth-nak is, de akadt más problémája is.

Ruth dobójátékosként kezdte pályafutását (akkoriban nem volt olyan kitétel, mint most az American League főcsoportban, miszerint a dobójátékosoknak nem kell ütnie), de hamar kiderült, hogy nemcsak labdával, hanem az ütővel is elég jól bánik, így egyre nagyobb szerepet kapott ütőjátékosként is. A csapat viszont elsősorban dobósztárként számított rá, és ezt világossá tették számára.

Ez azonban nem tetszett Ruth-nak, aki más szerepkört, és nem mellesleg több pénzt szeretett volna. Az 1918-as szezon végén ugyan sikerrel harcolt ki egy hároméves, 27 ezer dolláros szerződéshosszabbítást. Ezután hiába zárt a Red Sox csalódást keltő, hatodik helyen, Ruth ismét verte a klubtulajdonos irodájának ajtaját, hogy még több pénzt kér, egészen pontosan az addigi dupláját. Harry Frazee viszont hallani sem akart erről, még úgy sem, hogy az 1912-18 között négy bajnoki címet nyerő csapat három sikerében is óriási szerepe volt Ruth-nak.

Frazee 1916-ban vette meg Red Sox csapatát, és állítólag már akkor is komoly adósságokban úszott, a helyzetén pedig csak rontottak a komoly színház-produceri ambíciói. A csapatvásárlás után ugyanis nem maradt annyi pénze, hogy színpadra vigye a My Lady Friends című darabot, ami később No, No, Nanette néven lett sikerdarab.

100 ezer dollárt fizettek, de ingyen volt

Ruth egyre növekvő fizetési igénye, a pályán kívüli viselkedési gondjai (italozás, prostituáltak látogatása, fogadás) és Frazee anyagi problémái oda vezettek, hogy a Red Sox tulajdonosa aktívan keresgetni kezdte, kinek passzolhatja le Ruth-ot. Végül a Yankeestől kapott jó ajánlatot: négy, egyenként 25 ezer dolláros részletért átadta nekik a játékost, illetve az ügyleten kívül kapott még egy 300 ezer dollár kölcsönt a színdarab megrendezéséhez.

Utóbbira viszont elég komoly kamatot fizetett, 300 helyett 400 ezer dollárt kellett törlesztenie, vagyis a Yankees szempontjából lényegében ingyen volt a baseballtörténet legjobb játékosának megszerzése. Sőt, kicsit még nyertek is az ügyleten, mert a kölcsön idejére (fedezetül) a Red Sox pályája a Yankees tulajdonosához került, de annak fenntartási költségeit továbbra is a bostoni csapat fizette.

A mai baseballban egyébként csak olyan játékost cserélnek el pénzért – és nem másik játékosért, vagy draftválasztási jogért –, aki annyira gyenge, hogy nem kapnak érte megfelelő kompenzációt a másik csapattól. Ilyen szempontból önmagában értelmezhetetlen, hogy kvázi eladták Ruth-ot. ugyanis az inflációt hozzászámolva azt kapjuk, hogy a 100 ezer dollár 100 évvel később nagyjából 1,5 millió dollárt ér. Ez nagyjából a harmada egy mostani átlagos baseballszerződésnek, a Yankees ennyiért szerzett meg egy korszakos legendát.

Elsőre mindenki örült, aztán már kevésbé

Papíron igazi win-win szituációnak tűnt mindkét oldalról a csereügylet, hiszen Frazee megrendezhette a színdarabját, a Yankees kapott egy remek játékost, pár éven belül viszont gyorsan kiderült, hogy a Red Sox óriási hibát követett el.

Ruth és a Yankees együtt négy bajnoki címet nyert, és Ruth New Yorkban már ütőjátékosként is minden probléma nélkül is bizonyíthatott. Sorra állította fel a nagyobbnál nagyobb rekordokat, és a következő évtizedek legnagyobb játékosa lett.

Ebben mérete és tudása is nagy segítségre volt. Babe Ruth 187 centi magas és 90 kilós volt, miközben a kor átlagos amerikaija 170 centire nőtt és alig 63 kilót nyomott, óriási volt tehát a fizikai fölénye. Ráadásul a többi ütőjátékossal szemben merőben eltérő stílust képviselt. A többség az ütőt a földdel párhuzamosan lendítve inkább csak arra törekedett, hogy bárhogy eltalálja a labdát, Ruth viszont nagyjából úgy támadt a labdára, mintha egy favágó lenne fejszét lendítve. A mozdulat végén kicsit felfelé mozdította a karját, hogy ívben üsse el a labdákat.

Ruth 1919-ben, a legjobb bostoni idényében 29 hazafutást ütött, New Yorkban viszont már az első idényében 54-ig jutott. Mindkettővel a legjobb volt az adott szezonban a teljes profi ligát nézve, ám a New York-i számok jelzik, mennyit jelentett, hogy teljes mértékben ütőként számítottak rá. A pályafutása alatt 714 hazafutást ütött, ez a rekord 1974-ig állt. Összesen 2213 futás jött az ütéseiből, ami 1975-ig volt rekord. Ezek az adatok is jól mutatják, hogy mekkora játékos volt, hiszen közel fél évszázadig nem tudták megközelíteni a teljesítményét.

A Yankees a Ruth-szal négy bajnoki címet nyert, de az 1900-as évek végéig lendületben maradt a csapat, mert a század végéig összesen 26 bajnoki címet szereztek. Ez átlagolva azt jelentette, hogy minden harmadik évben náluk landolt a bajnoki cím. Eközben a Boston négyszer ugyan döntőzött (1946, 1967, 1975, 1986), de mindet elvesztették, ráadásul az összeset a mindent eldöntő hetedik meccsen. Bostoni szurkolók generációi nőttek fel úgy, hogy csak a csalódás maradt nekik a Yankees árnyékában.

Ruth 1948-ban, 53 évesen, rákban halt meg. A kórházban töltött utolsó napjai alatt ezrek virrasztottak ablaka alatt. Halála után 77 ezren látogatták meg a Yankees stadionjában felállított ravatalát, temetésén pedig 75 ezren álltak a St. Patrick's Cathedralnál. A Yankees röviddel Ruth halála előtt, 1948. június 13-án vonultatta vissza a legenda 3-as mezszámát, a csapat történetének mindössze másodjára vonultattak vissza egy mezszámot. 

Az átok megtörik

Ahogy a sportátkok esetében lenni szokott, a bostoni szurkolók is meglehetősen furcsa módszerekkel próbálták megtörni az átkot. Voltak, akik egy tóból próbáltak kiemelni egy zongorát, amit még Ruth lökött bele egy átmulatott éjszaka során 1918-ban, mások pedig ördögűzést végeztek, hátha.

Mások minden gondjukért a Yankeest és az 1919-es üzletet okolták. Az átkot viszont csak a pályán lehetett megtörni, méghozzá csodával. 2004 őszéig, a legutóbbi bajnoki címtől számítva 86 évig kellett várnia a bostoniaknak az újabb sikerre azok után, hogy 1903 és 1918 között öt bajnoki címet is nyertek. 2004-ben, az American League főcsoportdöntőjében a baseball történetében máig egyetlen csapatként 0-3-as hátrányból felállva 4-3-ra megnyerték a párharcot, majd utána a döntőt is, ezzel megszakítva Babe Ruth, vagyis Bambino átkát.

A Red Sox ezzel a sporttörténelmi csodával visszatalált a sikeres útra. 2004 után 2007-ben, 2013-ban és 2018-ban is bajnokok lettek, miközben a Yankees egyetlen bajnoki címet szerzett a 21. században (2009-ben).

(Borítókép: Babe Ruth / Fotó: George Rinhart / Corbis via Getty Images)