A 20. század eleje tele volt meghökkentő motorsportokkal: volt, hogy motorokat kötöttek harci szekerek elé a lovak helyére, és azokkal versenyeztek körbe-körbe. Mások szintén a lovat helyettesítették a lovaspólóban, ám motor helyett autókkal, így született meg cseppet sem veszélytelen autópóló, ami eleinte nem más volt, mint egy őrült marketingfogás.

Az első autópóló-meccset egy kansasi autókereskedő, Ralph Hankinson szervezte Wichitában, 1912-ben, egy helyi lucernamezőn, hogy így próbálja meg kicsit felturbózni a Fordjainak eladási számát.

A marketingfogás hamar terjedni kezdett, és az autópóló gyorsan állandó kelléke lett a legtöbb nagy vásárnak, 1913-ra pedig már saját szabályrendszere volt az életveszélyes időtöltésnek. Ezek alapján a két csapatot 11-11 autó alkotta, de a pályán egyszerre egy-egy kocsi volt csak. Mindegyiknek kétfős személyzete volt, az egyik ember vezetett, a másik pedig az ütővel próbálta terelgetni a labdát. A személyzet a szabályok szerint csak életveszély esetén hagyhatta el a kocsit, vagyis akkor, ha az ütközés miatt felborult.

A bírónak külön kocsija volt, abból figyelte az eseményeket, és ha valaki szándékosan nekiütközött, azért pontlevonás járt. Pontokat egyébként a kapuba juttatott labdával lehetett szerezni, egy gól egy pontot jelentett. Ehhez a háromméteres kapuba kellett eljuttatni a nagyjából kosárlabda méretű gumilabdát, amit egy szabványméretű, bambuszból készült ütővel kellett ütni.

A dolog persze egyáltalán nem volt veszélytelen:

A haláltól való menekülés olyan sűrű volt, hogy lényegében általánossá vált. Ezért az izgalmakat tekintve a sportágnak nem volt párja

– írta 1913-ban az Indianapolis Star egy autópóló-meccs után.

Ezek ismeretében némileg meglepő, hogy az autópóló az 1930-as évek végéig megmaradt vásári kelléknek. Akkor is valószínűleg csak azért halt ki, mert elfogytak a bátor jelentkezők, és a törni való autók, amik miatt a világ legdrágább sportágának is nevezték.