Az első magyar olimpiai bajnok birkózó, Weisz Richárd amilyen erős, olyan nehéz természetű volt, egyszer még Hajós Alfréddal is összeverekedett egy cikk miatt. Később, a háború után az ő lakásán alakult újjá az MTK.

Magyarország az olimpiák történetében 177 olimpiai aranyérmet szerzett. A tokiói olimpia július 24-i nyitányáig a győztesekről emlékezünk meg.

Weisz Richárd 1903-ban, első próbálkozásra megnyerte a középsúlyúak első birkózó bajnokságát, és súlyemelésben is a legjobb lett. 24 éves volt ekkor, a nyers erő mintaképe. A modora hasonlóan nyers volt, heves vérmérsékletére jellemző, hogy 1903-ban összeverekedett Hajós Alfréddal.

A hét évvel korábban olimpiai bajnok Hajós a Sport Világ főmunkatársa volt akkoriban, és éppen a súlyemelésről tudósított, amikor azt írta Weiszről,

Az érintett emiatt felkapta a vizet, és szeptemberben az MTK Csömöri úti pályájára ment, társai ugyan próbálták lebeszélni a hívatlan látogatásról, de mindenképp elégtételt akart venni Hajóson.

Szeméremsértő kifejezéssel beszólt Hajósnak, aki erre hirtelen felindulásból az arcába ütött. Weisz dühösen Hajósra rontott, miközben mind a ketten egyensúlyukat veszítve, a tribün lépcsőin legurultak. A két atlétát elválasztották egymástól, Weisz Richárdnak pedig, kinek az orra törött be, a mentők nyújtottak segélyt

– számolt be az esetről a Magyar Nemzet.

Weigand János edzősködése és pedagógiája kordában tartotta Weisz erejét a következő években, sőt, eközben folyamatosan erősödött, így hazai pályán nem is volt ellenfele, sorra nyerte a bajnoki címeket. Emellett kötélhúzásban is klubja, az MTK egyik erősségének számított. Folyamatosan munkával beleerősödött a nehézsúlyba, és 29 évesen a londoni olimpia egyik esélyesének tartották – lábait korinthoszi oszlopokhoz hasonlították a korabeli sajtóban. A viselkedésével viszont továbbra is voltak gondok: 1908-ban ismét bekerült a hírekbe, mert egy futballmeccsen megütött egy bankhivatalnokot, aki nem a kellő hangnemben szólt hozzá.

Az 1908-as olimpián nyolcan indultak nehézsúlyban a kötött fogásúak közt, előbb Carl Jensent (13 perc után tussal), majd a másik dánt, a nála jó néhány kilóval nehezebb Sören Jensent verte meg. A fináléban az orosz Alekszandr Petrov várt rá, mindketten fekete mezben álltak a félórán át tartó küzdelemhez.

A korabeli Nemzeti Sport így számolt be a fináléról: „Halálos csöndben dulakodott a két ellenfél egymással. Testükről csurgott a verejték, itt-ott a felhorzsolt bőr vérzett. Elmúlt a 20 perc, anélkül, hogy valamelyik birkózó két válla érintette volna a földet. A zsűri újabb 10 percnyi döntő birkózást rendelt el, amely alatt az orosz ismét csak azt bizonyította be, hogy olyan jó védő, mint amilyen jó támadó Weisz. A 10 perc elmúltával Weisz lett győztesnek kijelentve. Óriási éljenzés követte az ítélet kihirdetését; a magyarok Weiszt vállaikra kapták és minden oldalról elkezdtek működni a fényképező apparátusok. Örömünk kétszeres volt, mert Weisz Richárd. aki oly régóta végez komoly és becsületes munkát, igazán megérdemelte a címet.”

A Nyugati pályaudvarhoz futott be a vonattal, és ugyan este fél 11 volt, így is ezerfős tömeg várta lelkes ovációval. A kocsija elől kifogták a lovakat, és maguk az emberek húzták el a fogatot az Andrássy úton, a közvetlenül az Oktogon után található Japán Kávéházhoz. A helyszín nem véletlen, Weisz volt a kávéház vezetője, Brüll Alfréd MTK-elnöktől kapta a pozíciót.

Az 1912-es olimpián is esélyes lehetett volna, de elkövette azt a hibát, hogy bevállalt egy profi meccset, a szövetség pedig nem kegyelmezett, eltiltotta. Cirkuszokban lépett fel, ami után csak nagyon későn minősítették vissza amatőrnek, és az olimpiai részvételt nem vállalta.

Megfordult a haditengerészetben is, majd a háború után saját lakásán segédkezett az MTK újraalapításában. A háború alatt megviselte az éhezés, ez vezetett 1945. decemberi halálához.