Az 1888-ban Pándon született Pósta Sándor 36 évesen jutott ki első olimpiájára, és nagy izgalmak közepette nyerte meg a kardozók döntőjét 1924-ben, Párizsban. Kiküldetéséhez Baja városa járult hozzá, ahol gimnáziumi éveit töltötte. Három éremmel tért haza, a magyar küldöttség legeredményesebb tagja volt.

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet szerzett. A tokiói olimpia július 24-i nyitányáig a győztesekről emlékezünk meg.

Pósta a kolozsvári orvosi egyetemen tanult, és a városban került közel a víváshoz. Az első világháborúban megsérült a csípője, amikor a lövészárokban volt, Bécsben műtötték meg. Hosszú gyógytorna után lett ismét egészséges, így a húszas évek elején nemzetközi versenyeket nyert, és bekerült a magyar válogatottba. Pósta babonás volt, a párizsi olimpia előtti csapatfotótól távol maradt, amikor a döntő mezőnyét portrézták, egyszerűen megszökött.

Az olaszok elleni csapatdöntőben az egyik legfontosabb meccsen, 7:7-es állásnál vereséget szenvedett, a visszaemlékezések szerint a zsűri nem volt a magyarokkal. (A vesztes háború országai 1920-ban nem indulhattak, de 1924-ben sem néztek szimpátiával rájuk.) A 8:8-as végeredmény az olaszoknak kedvezett, és jobb találataránnyal megnyerték az aranyérmet.

Az olaszok ugyanis olykor pofátlanul leadták a győzelmeket legjobbjuknak, Oreste Pulitinek, a mieink tiltakoztak, így az olaszt végül kizárták a kirívó sportszerűtlenség miatt. A nyolcas, körmérkőzéses döntőbe így végül egyetlen olasz sem került be. Pósta, a francia Ducret és Garai János egyaránt ötször nyert két vereség mellett, ezért ők hárman újra a pástra mentek.

Itt szakítsuk meg egy kicsit a visszaemlékezést. A második vereségét Pósta ugyanis egészen különleges körülmények között szenvedte el. A dán Ossier ellen vívott, és 3:2-re vezetett, amikor érzése szerint negyedszer is talált. A meccs bírói közül azonban egyik sem látta a találatot. Hárman tartózkodtak, a negyedik bíró, egy magyar pedig hallgatott. A találattal Pósta megnyerte volna az olimpiát, de senki sem merte megítélni. Mindez megzavarta a magyar bajnokot, két tust kapott egymás után, így veszített, és kialakult a már említett hármas holtverseny.

Pósta saját bevallása szerint összeroppant, de nem annyira, hogy ne tudja gondolatait villámgyorsan rendezni. A Sporthirlapban így emlékezett vissza a már csak hármas kisdöntőre.

„Természetesen először nekünk, a két magyarnak kellett verekednünk és 4:1 arányban győztem Garai ellen. A mi küzdelmünk után Garai és Ducret asszója következett. Az idegek a végsőkig feszültek és a várakozók izgalma a tetőfokra emelkedett, mert ha Garai győz és ha a legrosszabb esetben Ducret ellenem győzne is, meg van már az újabb lehetőség a magyar győzelemre. De ha most vesztünk, a legsúlyosabb helyzet előtt állunk.

Egy ideig figyeltem a küzdelmet, de mikor láttam, hogy Garai első beadott tusát a zsűri nem akceptálja, minden eshetőségre elkészülve eltávoztam, hogy a finisre tartogatott energiámból megmentsem a megmenthetőt.”

A hazai pályán vívó Ducret 4:3-ra legyőzte Garait, így az már biztos volt, hogy utóbbi bronzérmes. És jöhetett a döntő. Pósta pontosan tudta, hogy tisztán kell vívnia, mert valamennyi kétes helyzetben a franciát fogják kihozni győztesen. A francia bátran ment előre, Pósta védései azonban jól sikerültek, az ellentámadásai pedig ültek. Elhúzott 2:0-ra. Ducret ezután óvatos lett, és támadásból a védekezésbe vonult vissza. Póstának így emlékezett vissza a folytatásra: 

Erélyesen támadni kezdtem, és arra törekedtem, hogy minden vitát kizárva adhassam be a tusokat, ami sikerült is, a zsűriben egy hang sem hallatszott. 4:0-ra megvertem a franciák büszkeségét.

A döntő asszó előtt oly jóleső nyugalom szállott meg. Oly érzése a bizalomnak és a győzelmi akaratnak, hogy egyetlen pillanatig sem féltettem a győzelmem. Vérfagyasztó nyugodtságom idegessé tette ellenfelem, ez nemcsak nyugtalan vívásán látszott meg, hanem egyre jobban kidagadó szemgolyóin is. Nekem csak ez kellett. Győzelmemben nagy része van a feleségemnek, aki legjobb barátom volt. Baráti szívekben nem volt nélkülözésem, de a feleségem barátsága mindenen túltett.”

Póstáról fennmaradt egy oktatófilm is, amelyiken jól látszik, hogy nemcsak a kardot, hanem a tőrt is jól forgatta. Erre az is bizonyíték, hogy a bronzérmes tőrcsapat egyik tagja volt ugyanezen az olimpián. Végül mindegyik éremből gyűjtött egyet, úgy jött haza.

A Magyarság című lap arról írt, hogy a bajnok cigarettatárcát kapott édesapjától, aki a bajai kórház gondnoka volt, és még jócskán az olimpia előtt észrevette, hogy megkopott a fia tárcája. Odaadni viszont nem tudta neki, csak a győzelem után.

12 évvel korábban Fuchs Jenőt alig ünnepelték a győzelme után, Póstának azonban sokkal több járt. A főváros polgármestere, Sipőcz Jenő is fogadta őt, és az aktuálpolitikát is finoman belevitte a köszöntésbe (négy évvel jártunk a trianoni békediktátum után): 

„Sohasem szabad igazat adnunk azoknak, akik azt állítják, hogy a kard mint harci fegyver előbb-utóbb eltűnik. Nekünk magyaroknak a kard a becsületességnek, az állhatatosságnak, a honszerzésnek és a hontartásnak a jelképe, de nem is jelkép, mert minden magyar szívnek őszinte meggyőződése, hogy ami elveszett, azt csak karddal lehet újra visszaszerezni. Ha nem is támad minden évben egy Pósta Sándor, lehetetlen, hogy az új nemzedék ne az ő példájából lássa, merre vezet a magyar dicsőség útja.”

Pósta orvosi hivatása mellett újságírással és karikatúrák készítésével is foglalkozott, színházban is fellépett. Később Magyarország egészségügyi népbiztosának helyettese lett, bár ennek pontos dátumát nem jegyezték fel. Pósta 1952. november 4-én halt meg Budapesten. Ma a nevét viseli az egyik bajai sportcsarnok.