A szocialista sporttervezés első nagy eredménye az 1952-es olimpián az öttusa aranyérme volt. Benedek Gábor egyéniben a második, Szondy István a harmadik lett, Kovácsi Aladár megbízható teljesítményére volt még szükség a csapataranyhoz. A hadapródiskolába járó Benedeket a rendszer 56 után megbüntette.

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet szerzett. A tokiói olimpia július 24-i nyitányáig a győztesekről emlékezünk meg.

Az öttusa 1912 óta az olimpiák műsorán szerepelt, de a legjobb magyar helyezés egy ötödik volt. A svédek felségterületének számított ez a sportág, ugyanis hat aranyból ötöt elvittek, és csak 1936-ban Berlinben engedték egyedül a győzelmet egy németnek. 1952-ben a csapatversenyt is felvették a programba, addig csak egyéniben lehetett versenyezni.

A magyar sportvezetés pedig 1949 januártól szisztematikusan kezdte el felépíteni a sportágat, azzal a nem titkolt vággyal, hogy végre érmeket nyerjenek a magyar versenyzők. A fizikai számok, vagyis az úszás és a futás megerősítése volt a legfontosabb, és persze a legmelósabb is, emiatt a világban sokan inkább a technikai számok fejlesztésén fáradoztak.

A magyar terv vált be, mert a tehetségek felkutatása jól működött, a központi edzőtáborokban kemény munkát végeztek, de a vívást sem hanyagolták el, a párbajtőrözők országos bajnokságára nemcsak benevezték az öttusázókat, hanem ott még jól is szerepeltek. Ugyan a versenyzők nem tudták, mennyire erősek, mert nemzetközi versenyeken 1949 ősze óta nem indultak, de azt sejtették, hogy nem lesznek esélytelenek. 16 nemzet nevezett be, és szinte mindenki rutinosabbnak számított a magyaroknál.

A két skandináv csapat különpárharcára számított mindenki, kivéve persze a rendkívül fiatal magyar csapatot. A csapatba a már 1948-ban is induló 23 éves berettyóujfalui, a fővárosi Fáklyában sportoló Szondy István mellé a honvédos, egyébként tiszafüredi születésű Benedek Gábor került, és a budapesti Haladás orvostanhallgatója, Kovácsi Aladár. Kovácsi 20 éves sem volt, már az is meglepetést keltett, hogy bekerült az olimpiai csapatba.

A versenyt Helsinkitől 100 kilométerre, Hämeenlinnában rendezték meg, és az első napi lovaglás után a csapat a második helyen állt. Az ötkilométeres pályára 24 akadályt rögzítettek, szintidővel kellett teljesíteni. Akkor úgy számolták a verseny állását, hogy az egyénileg megszerzett helyezéseket összeadták, és akinek kisebb lett az összege, értelemszerűen az állt jobban. Az első nap után 18-21-re vezettek a svédek, és a kommentárok azt is megemlítették, hogy legjobbjuk, Lars Hall szerencsés volt a sorsolásnál, mert a legjobb lovat húzta, amivel az első tusát meg is nyerte.

A vívásban sem fordult a kocka (noha Benedek a második, Szondy a negyedik helyen végzett), mert a svédek is kimagaslóan vívtak, és amikor egymással csapott össze a két ország, akkor kicsit idegeskedtek a mieink, a svédek pedig kihasználták ezt. Tíz óra alatt egyébként ötven csörtét bonyolítottak le, ami még úgy is embert próbáló, hogy csak egy találatot kellett beadni.

Forgó táblára, 25 méterről három másodpercenként 20 lövést - négy sorozatban öt-öt lövést - kellett leadni. Thorsten Lindqvist hibázott, nem találta el a céltáblát. Sőt, mint utóbb kiderült, nemcsak egyszer süvített el a tölténye, hanem kétszer is nullást lőtt. Benedek az összetett élére állt, a csapat is 19 pontos vezetéssel, és egy kiadós szaunázással várhatta a következő tusát.

Az úszásban a svédek visszatámadtak. A víz a visszaemlékezések szerint csak 14 fokos volt, igaz a rendezők mindenkit megnyugtattak, hogy 18 fokos. A szokatlanul hűvösre forduló idő azonban lehűtötte a szabadtéri medencét. A magyarok közül egyaránt elmaradt mindenki a legjobbjától a 300 méteres úszásban, nem is kevéssel, 10-15 másodperccel. A svédek majdnem befogták az úszásban a mieinket a zárótusa előtt, így hárompontos előnnyel kezdődhetett a 4 kilométeres terepfutás. A pályán 40-50 méteres emelkedők is voltak, vagyis nagyon fontos volt a tökéletes erőbeosztás.

A Szabadság hegyen sokszor gyakorolt iramfutás meghozta a gyümölcsét, amikor Kovácsi után Benedek célba ért, már lehetett tudni, a csapatarany a magyaroké lesz. Történelmi győzelem volt.

Az egyéni arany a svéd Lars Hall nyakába került, aki az úszásban volt lényegesen jobb a végül az összetett második helyén végző Benedek Gábornál. A bronzérem Szondy Istvánnak jutott.

• A végeredmény
• Magyarország – 166
• Svédország – 183
• Finnország – 213

„Boldog örömmel jelentjük, hogy az öttusa olimpiai csapatbajnokságot megnyertük, az egyéni bajnokságban pedig a második és a harmadik helyet szereztük meg. Ezzel az eredménnyel a svédek évtizedes hegemóniáját törtük meg. Boldogok vagyunk, hogy sikerünkkel szolgálatot tehettünk hazánknak. Köszönjük a pártnak, Rákosi elvtársnak a segítséget, amelyet előkészületeinkhez kaptunk és ígérjük, hogy a jövőben is odaadó lelkesedéssel fogunk küzdeni népi demokráciánk sikeréért” – állt a Népsport címlapján, a szöveg aláírója pedig a három olimpiai bajnok volt.

Lendvai Pál, a Sport és Testnevelés című lapban azt állapította meg, hogy

A szakedző vonta le azt a tanulságot is, hogy az örömöt és jó szereplést nem szabad hosszú pihenésnek felváltania, hanem a további jó eredmények érdekében az eddiginél is keményebb edzést kell folytatni. A versenyzőknek át kell adniuk olimpiai tapasztalataikat a fiatalabbaknak, maguknak Is tovább kell fejlődniük, mert erre olimpiai szereplésünk teljes mértékben kötelez bennünket.

Egy év múlva Benedek Gábor egyéniben is megnyerte a világbajnokságot, ezzel a londoni 6:3 eufóriáját még inkább növelte. 1954-ben a budapesti világbajnokságon is aranyérmes csapat tagja lett. 1956-ban aztán nem fogott kezet a szovjet sportolókkal, ezért a rendszer lecsapott rá, és eltiltották. Szikvizet árult, majd 1969-ben disszidált, azóta is Németországban él egy Bonn melletti faluban, és 92 évesen is remek egészségnek örvend.

Benedekről az Erkölcsi alap nélkül című cikkben ezt írták 1959-ben: "Egyszeriben elfeledte, megtagadta azt az országot, azt a rendszert, amely neki csak jót tett, amely vele szemben kivételes bánásmódot tanúsított. A sportolás helyett élenjárt a népi demokrácia, a szocialista sport, a Szovjetunió rágalmazásában. Pedig a rágalmaknak ellenkezőjére az ő példája is bizonyíték volt."

Szondy 1956-ban emigrált, pincér volt, majd vívóedző. A rendszerváltozás után hazatért, Budapesten halt meg 2017-ben, 91 évesen. Kovács Aladár 2010-ben, 77 évesen halt meg.