Első győzelme idején, 1948-ban, és az általa a legértékesebbnek tartott sikerekor, 1952-ben is öt győztes meccs kellett Papp Lászlónak az olimpiai aranyéremhez. 1956-ban, élete formájában három imponáló siker is elég volt. Zsinórban három aranyat előtte senki sem nyert, utána is csak ketten, két kubai: Teófilo Stevenson és Félix Savón. 

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, a győztesekre emlékezünk. Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig.

A Melbourne-i olimpián szakítottak azzal a hagyománnyal, hogy az ökölvívók a program végén kerülnek sorra, ezért a nagyváltósúlyú, 71 kilós Papp László most nem az utolsó, hanem a második magyar olimpiai bajnoki címet szerezte meg a tornán.

És most nem is feltétlen a forradalom miatti bizonytalanságra kell gondolni. Mivel az edzője, Adler Zsigmond nem utazhatott vele a berlini Európa-bajnokságra 1955-ben, ezért ő sem ment el az olimpiai főpróbára. Magyarország első hely nélkül zárta ezt a versenyt, Papp súlycsoportjában a lengyel Zbiegnew Pietrzykowski nyert a magyar távollétében.

A magasabb, hosszú karú és nyolc évvel fiatalabb lengyellel egyébként összecsapott Papp az Eb előtt, és hazai pályán a pontozók rokonszenve is kellett a győzelméhez, mert a magyar bunyós szokatlanul mereven mozgott, nem találta az ütőtávot.

1956. szeptember elejére szervezték le a visszavágót, de Papp nem akart elmenni Varsóba. Azzal érvelt, hogy ugyan soha senkitől nem félt, de lábon kihordott tüdőgyulladása után még nem nyerte vissza teljesen az erejét. Amúgy is, túl nagy a kockázat, hogy ilyen kevés idővel az olimpia előtt bevállaljon egy ilyen kemény meccset.

Nem hallgattak rá, mennie kellett. Papp jól kezdte azt a meccset, vitte előre a szíve, volt egy nagy ütése is ballal, a lengyel viszont fokozatosan átvette a meccs irányítását. A fentebbi videóban Szepesi György kínos közjátéknak nevezte a meccset, mintha altatót kent volna a lengyel a kesztyűjére.

– tette még hozzá Szepesi, mert Pappot nemcsak padlóra küldte riválisa, hanem úgy megsorozta, hogy alig talált a sarokba a menet végén. Ilyen imbolygást addig tőle nem lehetett látni, hiszen a pályafutása alatt mindössze kétszer kapott ki.

A hazai sportvezetés megrettent ettől a kudarctól, és néhányan azt hangoztatták, nem szabad kiengedni az olimpiára, mert már megöregedett és lelassult. Azt sem nézték jó szemmel, hogy Adler az edzője. Papp szívósan és konokul nekivágott a felkészülésnek, természetesen Adlerrel. Sok mindenről beszélgettek, a normafai futások előtt és után, de a lengyelről nem.

Az egyik edzés végén viszont kibökte Papp Adlernek, akit csak öreg úrnak szólított:

„Elhozom azt az aranyat Melbourne-ből, ha tíz Pietrzykowski is lesz ott.”

Papp veresége külföldön is nagy visszhangot váltott ki, sokan elérkezettnek látták az időt, hogy leszámoljanak egy legendával. Megjelent olyan cikk is, hogy csak egy meccsért, a reprezentációért utazott el Ausztráliába. A magyar egy rá jellemző kacsintással csak annyit mondott, élete legjobb formájában van, és egyébként is, az nevet a legjobban, aki a legvégén nevet.

Erőnyerő volt az első körben, így rögtön a negyeddöntőben kapcsolódott be. Az argentin Sáenz várt rá, és a harmadik menetben kiütötte. Az argentin nagyon fogadkozott, Papp viszont úgy értékelt, hogy azért babaarcú az ellenfele, mert még nem kapott egy tisztességes verést.

1956. november harmincadikán jöhetett a Pietrzykowski elleni visszavágó. Papp tartott a meccstől, Adler úgy küldte a ringbe, hogy azt a titkos fegyvert, amit a lengyel ellen eszeltek ki, vegye elő, ne spóroljon vele, a partnere nem fogja szeretni. Nem kell csodaszerre gondolni, rövid időn, mondjuk három másodpercen alatt háromszor üssön ballal. Előbb gyomorra, aztán kétszer az állára.

A magyar végig irányított, kétszer megrendítette a váratlan gyomrosok után, és ha kiütni nem is tudta a lengyelt, végig fölényben volt, fölényes pontozással nyert, egyhangú eredménnyel. Pietrzykowski maga emelte Papp karját a magasba, jelezve, hogy elfogadja az eredményt. (A lengyel négy év múlva a még az amatőrök közt öklöző Muhammad Alival került össze a római olimpiai döntőben, és szenvedett pontozásos vereséget.)

Az a José Torres volt a döntőben az ellenfél, aki tíz évvel volt fiatalabb Pappnál, és ausztrál, olasz valamint brit riválisát is könnyedén, pontozással verte meg. Úgy érkezett a fináléba, hogy nem ismerte a vereség ízét, mind a 41 meccséről győztesen vonult le addig.

„Láthatóan félt tőlem és sokszor kettős fedezékbe vonult. Távolról, pontosan, jó ütemben, erőteljesen ütött, s a közel- és belharcban is helytállt. Nekem nem ment úgy, ahogy a lengyel ellen. Nem voltam elég gyors és határozott. Nem tudtam megfelelően kiszámítani az ütőtávolságot, pedig az nagyon fontos dolog. Ilyenkor mindig a homlokomra vettem néhány ütést. 

Egy jobbhorogtól Torres megingott, tántorgott, de nem számoltak rá. Roggyantságát egyébként ő maga is elismerte. A mérkőzés után a fürdőben jelbeszéd segítségével tudomásomra adta, hogy én voltam az első ökölvívó, akinek az ütésétől bódult lett. A második menetben ismét elkaptam, ezúttal gyomron. Láttam, hogy megrándul az arca, és egy pillanatra, mindkét kezével görcsösen megragadta a kezemet. Alig bírtam kiszabadítani a jobb öklömet. A 3. menetben végig én irányítottam. Sohasem ünnepeltek úgy, mint Melbourne után.”

– így emlékezett vissza a meccsre Kő András róla szóló könyvében.

Torres az alábbi videóban idézte fel a meccset, nagyon jól emlékezett a momentumokra, a legnehezebb meccsére, és látható jó néhány jelenet színesben is a meccsről, Papp világoskék trikóban írt történelmet.

Torres és Papp is profinak állt, előbbi világbajnok lett 1965-ben, a veretlenül Eb-címet szerző Pappnak nem engedte meg a párt vezetése, hogy a világbajnoki övig meneteljen. Politikai okokból nem tehette fel káprázatos pályafutására a koronát, mert visszavonták utazási engedélyét. A szocialista sporttal összeegyeztethetetlen a profi ökölvívás, szólt a magyarázat. Papp ugyan már 39 éves volt, képesnek tartotta magát arra, hogy legyőzze Joey Giardellót, a regnáló bajnokot. 

"Egy munkás 300 év alatt keresne annyi pénzt, amit Papp 30 perc alatt"

– ez az idézet Kádár Jánostól származik. Papp 1996-ban olyan magyarázatot adott arra, miért nem mehetett tovább, hogy az őt támogató miniszter kegyvesztetté vált, így ő is. Pályafutása így torzó lett, a sportirányítás egyik legnagyobb vétke, hogy nem állhatott a vb-címért.

Edzősködni kezdett, Gedó György 1972-es olimpiai aranyérme idején már ott állt a ringsarokban. Az ország legnagyobb sportcsarnoka az ő nevét viseli. 77 évesen, 2003. október 16-án halt meg.