Az 1960-as olimpián született meg az első magyar aranyérem kenuban, Parti János nagyszerű hajrával szerezte. Két ezüst után, 28 évesen ért a csúcsra Rómában.

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, a győztesekre emlékezünk. Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig.

Parti János 1932. október 24-én született Budapesten. Nyaranként sok időt töltött a Római-part közelében, és nagy csodálója volt a kajakosoknak. 16 éves volt, amikor megpróbált beiratkozni kajakozni, de mivel nagyon vékony volt, több helyről elküldték. Söptei Róbert aztán kenuzni hívta a VTSK-ba, ő a sportág egyik hazai atyjának számított.

Parti egy év múlva már a népszigeti ifjúsági táborban mutatta meg a tehetségét, 1952-ben pedig már felnőtt magyar bajnok volt. Sőt, a helsinki olimpián a csehszlovák Holecek mögött a második lett ezer méteren. Eredetileg nem volt az utazó csapatban, betegség miatt az utolsó pillanatban került be, még formaruhája sem volt, a cipő szorította, fel is törte a lábát. A stílusa, ereje tekintélyt parancsoló volt, még ha az elsőtől le is maradt, a harmadikat hasonló fölénnyel verte.

1954-ben megnyerte a világbajnokságot a franciaországi Maconban (szintén 1000 méteren), így két évvel később már favoritként érkezett a Melbourne-i olimpiára, ahol nemcsak a magyarok vártak tőle aranyat, a világbajnoki aranyat hozó számánál jóval hosszabb 10 ezer méteren azonban megint a második lett, a román Leon Rotman ért be előtte a célba.

Nem tágított, célba vette a római olimpián is az aranyérmet, és akkor már senki nem volt gyorsabb nála. Egészen forradalminak számító módszerekkel, sílécen, súlyzóval és mezei futással készült. Az újdonság sok kétkedést is magával hozott, Partit különcnek nevezték. Volt olyan edzése, amikor hajnalban több kilót fogyott, és utána ment dolgozni, majd a munkája után ismét végigcsinálta a reggeli edzésadagot.

A római olimpián az első előfutamban a svéd Emanuelsonnal vívott nagy csatát, és végül kis különbséggel legyőzte őt az Albano tavon – ekkor már nem rendeztek 10 km-es versenyt egyesben, Parti újra 1000 méteren szállt szembe a többiekkel.

Az elődöntőben a Melbourne-ből már ismert román Rotmannak három másodpercet adott, és akkor egycsapásra favorittá lépett elő.

Jöhetett a döntő, ahol valamennyi nagyágyú felsorakozott, és Parti világos elképzeléssel érkezett a startvonalhoz. Nem baj, ha a többiek megnyomják az elejét, neki a táv második felében, a második ötszázon kell erőre kapnia, mert a legjobb a hajrája.

A Magyar Televízió először közvetített élőben a helyszínről, és ritka nagy blamázs lett belőle. Vitray Tamásnak ugyanis azt mondták, hogy Parti fehér sapkát visel, így tudja majd megkülönböztetni mindenki mástól. Parti azonban a rajtnál levetette magáról a sapkát, a szovjet Szilajev viszont pontosan ugyanolyan fehér sapkát rakott fel. A monitor mellett izguló Vitray pechére így végig a szovjetnek drukkolt, csak a célban vette észre, hogy Parti az első. A Magyar Kajak-kenu Szövetség fotóján látszik a befutó pillanata.

A fehér sapkás Szilajev sokáig vezetett, az utolsó métereken azonban Parti alatt száguldott a hajó, remekül osztotta be erejét. Ezt a villámértékelést adta:

„Az utolsó száz méteren zárkóztam fel Szilajevre, ötvennel a befutó előtt meg is előztem őt. Sikerült még egyet szorítanom a csavaron. Félig önkívületben voltam, fáradtan, kimerülten, de boldogan értem be”

Így zártak végül:

1. Parti János – 4:33,93
2. Alekszandr Szilajev (szovjet) – 4:34,41
3. Leon Rotman (román) – 4:35,87

Az olimpiára egyébként két, saját tervezésű hajójával ment, és a Kenusaurus névre keresztelt mellett döntött, amikor jött a döntő. Az Ahogy tőlünk telt című könyvben így idézte vissza élete nagy napját:

"Még kétszáz méter lehetett hátra, amikor felharsant a tribünön a magyar tábor: Parti! Parti! Gyorsabban! Két év kínja mögöttem, egy perc előttem. Még gyorsabban! Még! Cél. Vége. Összeestem a hajóban, mint egy zokni. Fogalmam sem volt róla, hol végeztem. Az utolsó kétszáz méteren se nem láttam, se nem hallottam.

Azzal a nyugodt tudattal rogyadoztam a hajóban, hogy megtettem a magamét, ennél többet nem lehetett volna. Az ellenfelek hozzám hasonló állapotban ténferegtek, nem tudtak semmit, aztán a fényképészek felém indultak. Ez csak egyet jelenthetett. Felcsendült a Himnusz. Elgondoltam, hogy otthon, Magyarországon hányan hallgatják ezt most büszkén, hányan örülnek velünk együtt. Akkor jöttem rá, mit jelent az, amit elértem.”

Győzelme után öt évvel visszavonult, jogi diplomát szerzett, hajókat tervezett, a 1976 és 1988 között pedig ő volt a sportág sikerkorszakának a kapitánya, három aranyat nyertünk a két olimpián. Később az iráni, kanadai válogatottnak adott tanácsokat, majd 1992 és 1997 között a hazai szövetség alelnöke lett.

1999-ben halt meg.