Az 1968-as mexikói olimpia első magyar aranyérmét Németh Angéla szerezte: a gerelyhajítás második sorozatában állt az élre, és senki meg sem közelítette a dobását. Négy évvel később aztán visszament kosarazni 

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, a győztesekre emlékezünk. Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig.

Németh Angéla 1946. február 18-án született, és gyerekkorában hegedülni szeretett volna, de zongorázni íratták be, amihez nem volt kedve. Az általános iskolában már meglátták benne a leendő atlétát, elsősorban a magasugrót - bár súlyt is lökött és diszkoszt is vetett -, de a kosárlabdaedzők is felfigyeltek a magasságára, és a remek labdaérzékére. Felvették a Testnevelési Főiskolára 1964-ben, és még abban az évben zsebrádión hallgatta az olimpiai eseményeket, de akkor még eszébe sem jutott, hogy négy év múlva kijut. Aztán nemcsak kijutott, hanem meg is nyerte a gerelyhajítást Mexikóvárosban.

Mindennek az előzménye, hogy a TF-en Koltai Jenő figyelt fel a tehetségére, és meggyőzte, hogy érdemes a dobószámokkal komolyabban foglalkoznia, még ha a kosaras csapatnak az egyik legnagyobb erőssége is volt. 1965-ben indult az első versenyén hatalmasat dobott, majd egy brassói versenyen az olimpiai bajnok román Penes mögött lett második. Ezek után sem nem engedte el a kosárlabdát, 1967-ben viszont átlépte az 56 méteres határt, amivel bekerült a válogatott bő keretébe.

Akkor válaszút elé érkezett. Koltai egy nagyon kemény edzésprogramot állított neki össze a télre, amiben jó sok erősítés is szerepelt, ennek 1968. június 9-én Mainzban már meg is lett az eredménye, mert 20 centivel 60 méteres álomhatáron is túljutott.

Esélyesnek tartották, pontosabban inkább csak titkos esélyesnek, mert a fanyalgók azt mondogatták, egy nagy dobás nem jelent semmit, mert az olimpián többször kell nagyot dobni, és egyébként is az ellenfelek majd az olimpiára időzítik a formájukat.

Egy próbaversenyt rendeztek, hogy hozzászoktassák az októberi melegre és a magaslathoz, ezen a lengyel Jaworska 56,40-et dobott, és legyőzte Némethet. A másik magyar esélyes, a kalapácsvető Zsivótzky Gyula nyugtatta, semmi baj nem történt, mert volt egy nagy dobása, amikor a gerely nem fúródott a hegyével a gyepbe. Nem mellékesen Zsivótzky megjegyezte akkor, hogy ő is vereséget szenvedett, de ettől még egészen biztos abban, hogy a fináléban majd felülmúlja ellenfelét.

Selejtező nem volt az olimpián, egyenesen a döntőben találták magukat a versenyzők. Penes jól kezdett, és az első sorozatban 59,92-vel egy kicsit rá is ijesztett a többiekre. Németh nem idegeskedett, amikor 57,66-ot látott a táblán, mert azt megfigyelte a korábbi versenyeken, hogy három métert is tud javítani a verseny hátralévő részében. A második sorozatban a második helyen álló Németh óriási erőt adott a gerelynek, és ha elsőre laposnak is tűnt a kísérlete, nagyon messze jutott a gerelye. Olyan messzire, hogy felhördültek a stadionban, mert

Vagyis az év legjobb eredményénél is jobbat ért el. Németh később azt nyilatkozta, nem hitte volna, hogy ennyi elég lesz. Az élt a fejében, hogy Penes még javít, amivel őt is jobb eredményre sarkallja, és 61 méter feletti dobás kell az első helyhez. Ugyan Penes ötödik kísérlete biztató volt, de végül 59 méter sem lett, hatodikra pedig belépett, és onnantól kezdve lehetett ünnepelni Németh Angélát. Azt is elismerte, a nagy dobása után kiengedett valamelyest.

„Mindenkinek van egy álma, ez egy ismert dal, én is szeretem. Mert nekem is volt egy álmom, amiben titokban reménykedtem. Többször akadályoztak sérülések célkitűzéseim megvalósításában. Akadt olyan időszak, amikor elveszítettem a kedvemet. Szerencsémre edzőm, Koltai Jenő ilyenkor is segített. Ha ő nincs, valószínűleg semmire sem jutottam volna”

– mondta a Magyar Ifjúságnak. Az aranyérmet a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) magyar tagja, Csanádi Árpád adta át neki. Az első gratulációt azonban mégsem tőle kapta, hanem Budapesten maradó vőlegényétől, aki levelet küldött neki. A kosárlabdázó Ránky Mátyás arra nem számított, hogy ez a levél két nap alatt odaér, így Angéla már a döntő előtt kibontotta a borítékot, amiben a dicsérő szavak voltak. Penes annyit mondott a verseny után, legjobb tudását adta, de egy ilyen klasszis versenyzővel szemben nem volt esélye, hogy megvédje a címét.

A másik magyar, Rudasné Antal Márta a negyedik helyen végzett, ő egyébként négy évvel korábban a második helyen végzett.

Az 1969-es athéni Európa-bajnokságon 59,76-os eredménye is elég volt az aranyéremhez. Az Eb-győzelem után gyereket szült, majd 1971-ben visszatért.  Ekkoriban mondta , hogy „a vereségtől nem véd meg az olimpiai aranyérem. Le fognak győzni jó néhányszor, és erre már most megpróbálom magamat felkészíteni.” 

Jó érezte, mi vár rá, mert az 1971-es Eb-n negyedik lett, nagy nemzetközi versenyen ez volt az első veresége. Az 1972-es olimpia előtt ő mondhatta az eskü szövegét. Nem érezte magát jó formában, de azt mondták neki, megérdemli, hogy kivigyék. Nem jutott be a tizenkettes döntőbe, majd az NDK versenyzői elvitték az első két helyet, akik  akkor már 63 méter felett eredményeknél jártak. (Az NDK akkor indított először külön csapatot az olimpiákon.)

A gerelyhajítás mellett is kosarazott olykor, a 72-es olimpia után pedig visszatért a pályára, a Vasas Izzó játékosa lett, mivel az atlétika magányos sport, neki pedig a szívéhez a kosárlabda állt közel. Az állatorvosi egyetem testnevelő tanára lett, később TF tanszélvezetője.

„Úgy érzem, két énem van. Az egyik az olimpiai bajnok, a másik pedig a pedagógus-családanya. Bizony ők ketten sokszor viaskodnak egymással.”

- vallotta egy 1983-as interjúban. Ebben mondta el azt is, milyen volt az élete: München után 1500 forintot keresett, amiből nem telt bébiszitterre, ezért a visszavonulás kényszerű lépés is volt. Az átlagkereset akkoriban 2450 forint volt. Kordokumentummal ér fel a következő megállapítása is: „Második gyermekemet vártam, amikor a lakáscserében segítséget kértem. Életemben először. Egy hivatalnok közölte velem, hogy körülbelül négy évet kell rá várnom. Persze nem ez volt a megalázó, hanem az, amikor másnap elmentem visszakérni a papírt, azt mondták, jöjjek vissza holnap érte.”

2008-ban életében először nézőként jutott el az olimpiára, és Pekingben kívülállóként figyelte az eseményeket, akkor azt mondta, tökéletes lezárása ez ötven éves pályafutásának. 2014. augusztus ötödikén halt meg.