Az 1972-es olimpián három magyar ökölvívó is bejutott a döntőbe saját súlycsoportjában, de csak a 48 kilós Gedó György tudott nyerni közülük, aki majdnem kiütötte észak-koreai ellenfelét a zárónapon. Ő szerezte a müncheni olimpia hatodik magyar aranyérmét. Magyarország ekkor szerezte az 1952-es helsinki csúcs után a legtöbb érmet, egészen pontosan harmincötöt. 13 ezüst- és 16 bronzérem is volt a tarsolyban.

Magyarország az olimpiák történetében 177 aranyérmet nyert, a győztesekre emlékezünk. Hajós Alfrédtól a rövid pályás gyorskorcsolya-váltóig.

Az 1949. április 23-án született Gedó Györgynek nem volt könnyű gyerekkora, édesapja műszerészműhelyét államosították, édesanyja betegsége miatt Újpestről Békéscsabára költöztek. Ott ismerkedett meg a sportággal és a lovakkal is.

Egyszercsak arra ébredtem, hogy a kulákistállóban vagyok egy cirkuszi ló mellett”

– idézte fel gyerekkoráról.

Békéscsabán ismerkedett meg a boksszal is, az egyik társa szó szerint belökte a terembe, ahol nem tudta megvédeni magát, ezért kék és zöld foltokkal tért haza, otthon pedig még újabbakat gyűjtött – ott megfenyítették, amiért verekedett. Élete első veresége nyugtalanította, és nagy alázattal készült a visszavágóra: nyolc hónap múlva már ő volt a győztes.

A család 1965-ben visszatért Budapestre, ahol Gedó előbb a Magyar Pamut majd a Vasas öklözője lett. „A hajógyárban kaptam állást, minőségi hegesztő voltam. Talán sose kerestem olyan jól, mint akkor. Frankón mondom.”

Nemcsak a gyárban, a ringben is hamar felfigyeltek képzettségére. Elszántsága példa értékű volt, noha művészléleknek tartották. Már 19 évesen magyar bajnok lett a 48 kilósok közt. El is vitték az 1968-as mexikói olimpiára, de ott az első körben felszakadt a fejbőre, az orvos pedig leléptette.

1972 nem indult jól, mert eltörte a bal hüvelykujját. A korábban a Papp Lászlót is felkészítő Adler Zsigmond akkor mondta róla, ha ilyen jól bokszol, amikor csak az egyik kezét használja, bajban lesznek az ellenfelei. A szeptemberi olimpiára felépült, és mivel akkor még világbajnokságot nem rendeztek, a két Eb-arany nagy tiszteletet vívott ki a mezőnyben.

Az olimpián így jutott el a döntőig:

• Surapong (thaiföldi) – kiütés
• Talbot (ausztrál) – pontozás (5:0)
• Ivanov (szovjet) – pontozás (3:2)
• Evans (brit) – pontozás (5:0)

A thaiföldi titkos favorit volt, de a második menetben feladta a harcot. Az ausztrál ellen a második körben megintették ugyan Gedót, de a pontozók végül egyhangúlag juttatták tovább a magyart. Ivanovval szemben nagy harcban volt, az első két menetben hátrányba is került, de a harmadik három percben nagy iramot diktálva, nagy ütéseket elhelyezve sikerült megfordítania a meccset. Messze Ivanov volt a legnehezebb ellenfele, aki egy körrel korábban a bolgár Nikolovot állította meg. Gedó Evans ellen nagyon simán ment tovább.

A döntőben az észak-koreai Kim U Gil várt rá, aki már itt készült fel Európában, Hallében meg is nyert egy nemzetközi tornát. Kim nagy csatában nyerte az elődöntőt a spanyol Hernandezzel szemben.

Gedóra is ráijesztett a fináléban, előnybe került az ázsiai.

A terrortámadás miatt attól rettegtem, hogy bomba van a szorító alatt. Frankón mondom, tényleg. Féltem, szó szerint kakiban voltam. De semmi más nem lebegett a szemem előtt, minthogy meg kell nyerni, ha összedől a csarnok, akkor is. Az utolsó menetben megrendítettem Kimet, és akkor tudtam, nem hozhatnak mást győztesen, csak engem. Az aranyat a NOB-elnöktől, Avery Brundage-tól kaptam meg

– emlékezett vissza Gedó.

Az olimpiai győzelem után ünnepelték itthon, a vezérkar újabb győzelmekről ábrándozott, a karrierjét azonban megtörték. Jött a behívója, ő pedig nagyon nem akart katona lenni. Bilincsbe verve vitték el 1973-ban, és mind a 18 hónapot le kellett töltenie, olimpiai bajnokként nem kapott kedvezményt, még ha azt is ígérték neki. Igazságtalannak gondolta ezt a döntést, mert olyan erősnek érezte magát, hogy egyedül, puszta kézzel lebontotta volna a berlini falat is. 1975-ben Eb-bronzérmes lett Katowicében, akkor állt utoljára a dobogón. A magyar bajnokságokat még szorgosan gyűjtögette.

Még két olimpián, összesen négyen szerepelt – nem volt más ökölvívó itthon, aki ezt elmondhatja magáról –, maradt a legalacsonyabb súlycsoportban (48 kiló), de már nem ért el érmet. Montrealban az előolimpiát megnyerte, megfordult a fejében, hogy kint marad, 400 ezer dollárt kapott volna, ha ott marad és profinak áll, de szerette a családját és a hazáját, így hazatért. Sokat koplalt pályafutása alatt (hogy tartsa a súlyát), megtanulta, mi az éhség. 

Volt, hogy heteken át csak bárányt ettem. Bárányfelhőt.

A rendszerváltozás idején, 1990. márciusban kiment a Hősök terére, köpenyt vett fel, kesztyűt húzott, egy táblára azt írta: „boxoltasson az olimpiai bajnoknál”. Ott voltak a táblán a múltjának fontos emlékei, amikor a dobogó tetejére állt Münchenben. Arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy a múlt nagy bajnokai többet érdemelnének, és nem helyes az, ha valaki arra kényszerül, hogy legbecsesebb aranyaitól váljon meg. 300 ezer márkát kínáltak neki egyszer az aranyérméért, de gondosan őrzi a panelvillája páncélszekrényében.

Pályafutása befejezése után edzősködött, és 1995-ben egy egri edzésen megsérült, átmenetileg lebénult.

Felugrottam, a 97 kilós meg rám vert a levegőben, és már hallottam is, hogy megreccsen a gerincem. Nem éreztem a lábam, sejtettem, hogy nagy a baj. Blokádinjekciót kaptam, és kétségbeesésemben már azt hittem, csak egy ráolvasó segíthet. Aztán felborultam a kerekes kocsimmal, és eszembe jutott: segíts magadon, az isten is megsegít. Hát rajtam segített a mindenható. Az én istenem. Lábra álltam, két bottal jártam, aztán az egyiket lerakhattam. A másik használom.

A Vasas edzőtermét róla nevezték el, Zugló díszpolgára.